Ha Dzsenin továbbra is az Izrael elleni terrorista támadások bázis marad, az Izrael gázai katasztrófájának megismétlődését jelentené. Akkor miért ragaszkodik Biden és a liberális zsidók még mindig ahhoz, hogy ezt a rémálmot valósággá tegyék? — teszi fel a kérdést véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
A palesztin terrorizmus legutóbbi fellángolására és Izrael dzsenini hadműveletére – amelynek célja a vérontásért felelős csoportok fegyvereseinek és infrastruktúrájának kiiktatása volt – adott nemzetközi reakció éppoly kiszámítható volt, mint amilyen lehangoló. Bár a Biden-kormányzat szájbarágósan hangoztatta, hogy az izraelieknek joguk van megvédeni magukat,
a sajtóban megjelent tudósítások és a washingtoni és a nemzetközi közösségből érkező kommentárok általános hangvétele az értelmetlen „erőszak körforgásáról” és a probléma kétállami megoldásának csökkenő esélyei miatti aggodalmakról szóló szokásos mantra volt.
Az izraeli kormány kritikusai – bel- és külföldiek egyaránt – joggal írják le a dzsenini műveletet úgy, hogy az nem ad végleges választ a terrorizmus problémájára. Csak sajnos nem veszik észre a fő következtetést, amelyet igazán le kellene vonni. Jelesül azt, hogy e
zek a nyugtalanító események még egyértelműbbé tennék, hogy a világnak fel kell hagynia a „kétállami megoldás” ábrándjával, hiszen éppen ezek a terrorakciók nyújtanak bepillantást arról, hogy mit jelentene egy ilyen „megoldás” mindkét fél számára.
Dzsenin, amely a 2021 és 2022 között Izraelt 18 hónapon át vezető „bárki, csak ne Netanjahu” kormánykoalíció alatt egy mini-Gáza lett – a Palesztin Hatóság és az izraeli erők számára egyaránt tiltott zóna. A terrorista fellegvárat a Hamász és a radikális palesztin Iszlám Dzsihád uralja, és iráni szövetségesük finanszírozásával támogatják.
Gázával ellentétben azonban az izraeli szárazföldi erők továbbra is bevonulhatnak Dzseninbe. Az Izraeli Védelmi Erők művelete, amely minden jel szerint jelentős taktikai siker volt, és a terroristák kiiktatásához és infrastruktúrájuk leépítéséhez vezetett, mégis
sokban hasonlított a hadsereg időnkénti gázai műveleteihez, mivel csupán átmeneti enyhülést hozott.
Senkinek ne legyenek illúziói, hogy a terroristák nem fogják újjáépíteni infrastruktúrájukat, vagy hogy a Palesztin Hatóság – amelyet a korrupt Fatah párt és vezetője, Mahmúd Abbász vezet – ne venné vissza a területet, és ne akarná elnyomni a Hámászt, ahogyan azt a felhatalmazást adó oslói egyezmények értelmében kötelesek tenni.
A Fatah ügynökei ugyanis éppúgy támogatják a terrorizmust, mint iszlamista riválisaik.
Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy
ha Izrael valaha is olyan ostoba lenne, hogy engedjen a külföldi nyomásnak, és szuverenitást adjon az ottani palesztinoknak, akkor az egész terület Gázához hasonlóan terrorista állammá válna.
Igaz, hogy – legalábbis elvben – két állam két népnek lenne a leglogikusabb módja annak, hogy véget vessenek a palesztinok által a cionizmus ellen vívott évszázados háborúnak.
De az a tény, hogy még a közöttük lévő úgynevezett mérsékeltek, mint Abbász, sem hajlandók elismerni egy zsidó állam legitimitását, függetlenül attól, hogy hol húzódnak a határai, és akik többször is elutasították egy ilyen államot, ha az ilyen feltételekre épülne, azt jelenti, hogy nincs „megoldás” a problémára.
A támadás és ellentámadás ördögi körforgásáról szóló beszéd a közelmúlt eseményeinek leírására túlnyomórészt egy olyan narratívában gyökerezik, amely a jelenlegi helyzetért a felelősség nagy részét Izrael kormányára hárítja. Az általános feltételezés szerint Benjamin Netanjahu miniszterelnök jobboldali és vallásos pártokból álló koalíciója felelős a palesztin érzékenység felháborításáért, mivel engedélyezi, hogy a zsidók újabb házakat építsenek a meglévő városokban és falvakban Júdeában és Szamáriában, amit félrevezető módon „ciszjordániai telepek bővítésének” neveznek.
A zsidók elleni véres támadások növekedését a területeken, valamint Jeruzsálemben, Tel-Avivban és az ország más részein, amelyeket a nemzetközi közösség a zsidó állam részeként ismer el, leggyakrabban az említett „településeken” való folyamatos zsidó jelenlét miatti dühnek, vagy néhány illegális (és amúgy igen sajnálatos) megtorló támadásnak tulajdonítják, amelyeket a „telepesek” hajtottak végre arabok ellen.
Ugyanakkor az arab terrorizmus legborzalmasabb cselekedeteinek ábrázolása mint érthető, bár sajnálatos „cserébe a harcért” forgatókönyvként, amelyben senkinek sincs igaza, hozzájárul Izrael és népe démonizálásához.
A konfliktusról folytatott diskurzus továbbra is megreked abban a gondolkodásmódban, amely a palesztinokat kizárólag áldozatoknak tekinti, bármit is tesznek. Ezt támasztja alá az interszekcionális gondolkodásmód, amely elnyomott embereknek tekinti őket, akiket a „fehér” gyarmatosító Izrael elnyom. Ez teszi lehetővé számukra, hogy – ahogy a BBC egyik műsorvezetője tette – egy terrorista csoport kiiktatására tett erőfeszítést úgy ábrázoljanak, mint egy újabb példát arra, hogy az izraeliek „örömmel ölnek gyerekeket”.
És ez teszi lehetővé, hogy a The New York Times hamisan jelentse, hogy a Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád terrorszervezetek kizárólag Ciszjordánia „megszállása” ellen tiltakozik, nem pedig Izrael kiirtása mellett kötelezték el magukat.
Az Izraellel és a zsidók jogaival szembeni előítélet részben az antiszemitizmusban gyökerezik. A lényeg azonban az, hogy ahelyett, hogy minden Izrael által tett koránni engedmény az erőszak megszüntetését eredményezte volna – legyen szó akár az oslói megállapodásokról, amelyek miatt Dzsenin 2002-ben és ma is a terror fellegvárává vált, akár a 2005-ös gázai visszavonulásról – cseppet sem a békét vagy a békés együttélést szolgálta.
Csupán arra ösztönözte a palesztinokat, hogy ragaszkodjanak a régió történelmének meghamisításáról szóló fantáziájukhoz, és hogy elhiggyék, hogy még mindig van esélyük arra, hogy végül sikerrel járjanak Izrael kifárasztásában.
Az első 30 hónapos hivatali ideje alatt elkövetett összes hibája ellenére Joe Biden elnök nem ismételte meg ugyanazt a hibát, amelyet az összes közelmúltbeli elődje elkövetett, amikor saját közel-keleti béketervét ajánlotta fel a kétállami megoldás megvalósítása érdekében.
Mégis, a kormányzat visszalépése elődei politikájától, amelynek célja az volt, hogy a palesztinokat ráébressze arra, hogy elvesztették a háborút, és el kell fogadniuk a valóságot, hozzájárult ahhoz az arab hajthatatlansághoz, amely elkerülhetetlenné teszi a jelenlegi erőszakhullámot.
Különösen Washington közelmúltbeli döntése, miszerint leállítja a tudományos és technológiai együttműködést a Júdeában és Szamariában működő izraeli intézményekkel, mint például az Ariel Egyetemmel, jobban szítja az erőszakot, mint a zsidóknak épített házak a térségben. A BDS-stílusú bojkott elfogadása azt üzeni az általa terroristának bélyegzett csoportoknak és támogatóiknak, hogy inkább folytassák a harcot, semmint feladják.
Azok, akik mind az izraeli, mind a palesztin intézkedéseket egyformán helytelennek ítélik, figyelmen kívül hagyják az egyértelmű bizonyítékot, hogy a konfliktus befejezése helyett, ha Dzsenint olyan hellyé tennénk, ahová az izraeli erők a jövőben ugyanúgy nem tudnának belépni, mint Gázába, az csak megismételné ugyanazt a helyzetet, mint ami jelenleg az övezetben van.
A Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád terrorszervezetek miatti támogatás ugyanis nem azért növekszik, mert Abbász kudarcot vallott a kétállami „megoldás” kérdésében, hanem azért, mert azt ígérik, hogy addig harcolnak Izrael ellen, amíg el nem pusztítják azt.
Két állam nem jelentene békét, hanem még veszélyesebbé tenné Izrael amúgy is nehéz biztonsági kérdéseit.
Ezt a legtöbb ember nem akarja tudomásul venni. A palesztin elutasítás kérlelhetetlensége Izrael elfogadásával szemben olyan vallási és kulturális elképzelésekben gyökerezik, amelyek a legtöbb amerikai számára idegenek.
Annak elfogadása, hogy erre a szörnyű problémára nem látszik megoldás, szintén ellentétes a zsidó millenarista és utópisztikus eszmékkel, amelyek a történelem ívét mindig a haladás, az igazságosság és a béke felé haladónak képzelik el.
Egy olyan jövővel szembesülni, amelyben Izraelnek mindig résen kell lennie az elpusztítására törekvő erőkkel szemben, és amelyben az amerikai zsidóknak kötelességük támogatni erőfeszítéseiket, szintén nem vonzó jövőkép.
A terrorizmus támogatása és a palesztinok Izrael folyamatos elutasítása iránti elkötelezettsége arra emlékeztet, hogy a nemzetközi és amerikai elszántság, hogy megnövelje a két államért való küzdelmet, valójában hozzájárul a problémához, nem pedig segít megoldani azt.
Talán valamikor a távoli jövőben elképzelhető lesz egy olyan helyzet, amikor a palesztinok politikai kultúrája gyökeresen megváltozik, és a két állam nem jelent majd garanciát a további erőszakra.
Addig azonban az egy vágyálom, amely sokkal többet árt, mint használ.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.