Bíró Ákos válasza Bacskai Sándor cikkére a MAOIH levéltárával és vallási gyűjteményével kapcsolatban.
A Szombat online kiadásában Bacskai Sándor billentyűzetéből megjelent egy iromány, melyben mélységes aggodalmát fejezte ki a MAOIH [Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség] levéltárával és vallási gyűjteményével kapcsolatban. A cikkben számos irracionális feltételezést és néhány konkrét vádat fogalmazott meg személyemmel és az eseményekkel kapcsolatban, melyekre kénytelen vagyok átfogóbban itt reagálni. Igaz, kommentben a vonatkozó cikk Facebook posztja alatt ugyancsak megtettem, de ez a korrekció nem volt elegendő, sem a szerző, sem a publikációt közzétevő orgánum nem tanúsított semmiféle érdeklődést a valóság és az általuk változatos hazugságokkal megbélyegzett fél mondandója iránt.
Olyannyira nem volt elegendő, hogy a korrekcióim ellenére az újság egy újabb kommünikét helyezett el az oldalán, melyet a magyar történészi és hebraista szakma néhány kiemelkedően jeles képviselője is aláírt mások mellett. Az aláírók egy része pontosan tudatában volt a valóságnak, mert e sorok írója számolt be nekik róla, egy részüket talán egyéb motivációk is vezették, nagy részüknek azonban nyilvánvalóan fogalma sem lehetett a valóságos helyzetről, mert ők is csak Bacskai hazug interpretációi alapján alkothattak véleményt. A félrevezetett olvasók és a szakma e jeles képviselőinek kedvéért szükségesnek tartom ismételten leírni a korábban különböző kommentekben elhelyezett tényeket és korrekciókat, mintegy lábjegyzetelve az interjúban megfogalmazott néhány mondatot.
Jómagam Deutsch Róbertet váltottam az Ortodox Zsidó Múzeum és Levéltár Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság ügyvezető igazgatói posztján. Bacskai nem érti, hogy miért e cégforma áll egy magánlevéltár és gyűjtemény mögött, ezt egyébiránt magam is furcsálltam, mert egyedi megoldás, de ez egy állapot, mégpedig az állami akkreditációt megelőző öröklött állapot. Hogy miért rajtam – és nem elődeimen – kéri számon, az rejtély marad.
A szerző ezt követően hosszasan értekezik arról, hogy én nem ismerem a gyűjtemény történetét, mely feltételezést arra a szakaszra alapítja, hogy nevezett gyűjtemény “mindig is az egyik legkiemelkedőbb magyarországi zsidó gyűjtemény volt, megkerülhetetlen és rendkívüli értéket képvisel”. Ebből a félmondatból Bacskai megfogalmazott egy komplett dolgozatot arról, miszerint én semmit sem tudok a gyűjtemény létrejöttéről. Túl azon, hogy ez önmagában inszinuáció, teljesen értelmezhetetlen, hiszen semmiféle általa “fals”-nak bélyegzett információt nem mondtam, a gyűjtemény létrejöttének körülményeivel a kettővel korábbi elnök regnálása óta meglehetősen tisztában vagyok és értelemszerűen annak fizikai létrejötte óta tartom azt egy kiemelkedően fontos anyagnak.
A gyűjtemény összeállítója valóban áldásos munkát végzett akkor, amikor elkezdett foglalkozni a töredékek begyűjtésével és érdemeit, az ezért járó kóvedet soha nem vitattam el. Amikor az anyagról azt állítom, hogy “megkerülhetetlen és rendkívüli értéket képvisel”, valójában elsősorban annak a személynek a munkáját dicsérem, aki ezeket a tárgyakat és iratokat megmentette. Ez a személy Lózsy Tamás volt, akinek nevét Bacskai ugyan nem írta le, de rögvest megvádolt azzal, hogy én az ő pozícióját vettem el és az ő tudását “nem tudom majd egyhamar pótolni”.
Sem Bacskai, sem a felületet adó orgánumot nem zavarta egy pillanatig sem az a közismert tény, hogy Tamás soha nem volt ügyvezető igazgatója ennek a Kft.-nek, hanem a MAOIH levéltárosaként funkcionált és funkcionál mind a mai napig, folyamatos munkaviszony mellett. A munkáltatója a MAOIH, annak képviseletében pedig Keszler Gábor elnök úr hetekkel az én kinevezésem előtt lefolytatott egy beszélgetést, melyben megkérte őt, hogy egy, a szakmai sztenderdeknek megfelelő, működőképes biztonsági kamerarendszer üzembe helyezéséig ne történjen munkavégzés az érintett területen, ahova egyébként magam sem léptem be mindaddig, amíg a nevezett technikai feltételek nem voltak adottak.
Egyebekben Keszler Gábor biztosította Lózsy Tamást, hogy továbbra is igényt tart levéltárosi munkájára.
A cikk folytatása itt olvasható.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.