A Nagy Tavaszi Ellentámadás nyitánya meglehetősen baljóslatúra sikerült az ukrán fél számára. A drámához a díszletet lángoló nyugati csodafegyverek, Leopárdok és Bradleyk szolgáltatták. Az orosz csapat drukkerei ujjongtak, az ukrán csapat drukkerei pedig elszörnyedve nézték a gyepet. Robert C. Castel jegyzete.
Ha viszont a lelátók népe engem kérdezett volna meg, azt mondtam volna nekik, hogy szerintem sekély e kéj, és korai e gyász. Nekem az a benyomásom, hogy a zaporozsjei front első védelmi csatái kicsit túlságosan is jól sikerültek az oroszok számára. Az itt nyert taktikai előny már középtávon is stratégiai hátránnyá válhat. Még azt is megkockáztatnám, kellő óvatossággal kimondva a dolgot, hogy az oroszok szempontjából talán jobb lett volna ennek a hadjáratnak az első csatáját elveszíteni.
Abszurdnak, talán istenkísértésnek tűnik ez a megállapítás?
Mindjárt megmagyarázom, hogy miért gondolom így.
Amint azt már számtalanszor idézték, elmondták, orrvérzésig ismetelték a háború kitörése óta, a háború a politika folytatása más eszközökkel. Clausewitz atyánk arra is megtanított minket, hogy a stratégia feladata hidat képezni a harcterén lezajló csaták és a politikai célok között.
A csatáknak a kérészéletű PR-értéken kívül, csak annyiban van jelentősége, amennyiben az általános stratégiai célt szolgálják.
Mivel a háborúban semmi sem lineáris, egy taktikai győzelem nagysága nem a legjobb mércéje a sikernek. A győzelem hatásának nem maximálisnak, hanem pontosan méretre szabottnak kell lennie. Ha elvetjük a sulykot, és nem jól mérjük be a stratégiai hatást, amit egy adott taktikai vagy műveleti szintű győzelemmel generálunk, akkor a diadal fagylaltja néha bizony visszanyal. Az ENSZ csapatok 1950-es őszi offenzívája Észak-Korea ellen a vártnál sokkal jobban sikerült, viszont éppen ez a siker volt az, ami a szomszédos Kínát rákényszerítette, hogy beleavatkozzon a határai mellett zajló háborúba. A történet folytatása közismert és a következményei velünk élnek mind a mai napig.
Hogyan is néz ki a stratégiai sakktábla per pillanat Ukrajnában?
Amint azt már az előző cikkeimben is leírtam, az ukránoknak tulajdonképpen csak egyetlen egy jó stratégiai lépése van, és ez az unalomig ismételgetett kitörés az Azovi-tenger felé.
Ez az egyetlen olyan lépés a sakktáblán, ami rövidtávon stratégiai szintű vereséget mérhet az oroszokra.
Ez az a lepés, amit az ukránoknak meg kell lépniük itt és most, mert nem biztos, hogy a következő vadászidényben a bérletük még érvényes lesz az azovi-tengeri gyorsra. Lehet persze kreatívnak lenni és megcélozni egy kelet-ukrajnai, oroszországbeli vagy akár fehérorosz célpontot. Még talán műveleti szintű sikereket is el lehetne érni, ha az ukrán csapatok diadalmasan bevonulnának mondjuk Belgorodba. Ezek a pótcselekvések azonban egytől egyik stratégiai zsákutcák, amik Ukrajna szempontjából a végső vereségen kívül nem vezetnek sehova.
Ha megfordítjuk, és úgy vizsgáljuk meg a sakktábát, akkor azt látjuk, hogy az oroszok számára az is baj, ha támadnak az ukránok az azovi vonalon, és az is, ha nem támadnak. Ha támadnak, akkor egy igen meleg nyárra számíthatunk, aminek a tétje óriási mindkét ország számára.
Ha az ukránok nem támadnak, akkor az oroszok lehetősége arra, hogy a számukra legkedvezőbb feltételek mellett morzsolják fel az ukrán haderőt, elvész, és egy végtelenített felmorzsoló háborúra kell felkészülniük.
Az ukránok eddigi lépéseiből nyilvánvaló, hogy addig nem fogják elkötelezni magukat se a kinetikus szinten, se a kommunikáció szintjén a Nagy Ellentámadás mellett, ameddig a siker valamilyen reménye meg nem csillan előttük. Az ukrán politikai és katonai vezetők teljesen tisztában vannak az újonnan felállított és nyugati eszközökkel felszerelt ukrán hadsereg törékenységével kapcsolatban. A nova kakhovkai katasztrófa pedig egy ideális vis major kibúvót kínál nekik arra az esetre, ha úgy gondoljak, hogy a Nagy Tavaszi Ellentámadás csupán egy Nagy Tavaszi Öngyilkosság szinonímája.
Az oroszoknak tehát egy igen szűk pályán kel manőverezniük. Egyrészt meg kell csillantaniuk az ukránok előtt a siker reményét, másrészt azt sem engedhetik meg maguknak, hogy a siker akkorát csillanjon, hogy az ukránok meg sem állnak az Azovi-tenger partjáig. Az oroszok számára a Nagy Nyári Dráma első felvonásának az ideális kimenetele egy olyan katlan lenne, amibe az ukránok belevetik a stratégiai tartalékaikat, és ahonnan nincs visszatérés.
Úgy tűnik azonban, hogy az oroszok elfelejtették levenni a katlan fedelét.
Az első védelmi vonal némileg behorpadt a támadások alatt, de az ukránoknak nem sikerült áttörést kierőszakolniuk. A propaganda szintjén lehet persze az “erőszakos felderítés” címkéje mögé bújni, de a mód, ahogy a relatíve “gyenge” első védelmi vonal felőrölt teljes elitzászlóaljakat, nem sok jót ígér a jövőt illetőleg. Ha még áldozatok árán is, de sikerült volna kieszközölni a várva várt áttörést, akkor Ukrajnának nem lett volna más kiútja, mint mindent feltenni egy lapra és harcba dobni a stratégiai tartalékait.
Kétségtelen, hogy lesznek még további ukrán próbálkozások, és az sem kizárt, hogy ezek majd nagyobb sikerrel járnak majd. Az első kudarcok traumája azonban jóval nagyobb óvatosságra fogja sarkalni az egész vertikumot a politikai vezetéstől lefelé, az utolsó lövészkatonáig.
Ez a fajta óvatosság pedig keresztülhúzhatja az oroszok számításait az új ukrán hadsereg gyors megsemmisítésével kapcsolatban.
A clausewitzi elv miszerint a háborúkat úgy nyerjük meg, hogy a csaták tégláit egymásra rakva építjük az utat a győzelem felé, még mindig megállja a helyét. A háború egyik paradoxona azonban az, hogy nem feltétlenül győztes csatákról van szó. A stratégiai szintű győzelem kulcsa néha előre kitervelt módon zsebre vágni egy taktikai szintű vereséget.
Ezért gondolom úgy, hogy az oroszok szempontjából ezt az ünnepelt csatát talán jobb lett volna, ha minimális pontkülönbséggel is, de elveszíteni.
(E jegyzetet június 10-én vetettem papírra).
