Rob Henderson, amerikai pszichológus és publicista a Neokohnnak adott interjúban elmondta, hogy az amerikai elit progresszív értékeket hirdet, miközben konzervatívan él. Ezeket a „luxushiedelmeket” aztán az átlagemberek sínylik meg. Hajdú Tímea interjúja.
Rob Henderson a Yale Egyetemen végzett, majd a Cambridge Egyetemen szerzett doktorit. Leginkább a „luxushiedelmek” fogalmáról ismert, és népszerű Substack oldala van.
Jelenleg az austini egyetem munkatársa, írt többek között a New York Times, a Wall Street Journal, a Boston Globe és a Quillette számára, és számos podcastban szerepelt, többek között a Honestly with Bari Weiss, a The Jordan B. Peterson Podcast és a Modern Wisdom with Chris Williamson című podcastekben.
Henderson a Danube Institue meghívására érkezett Budapestre. A pszichológussal az előadása előtt beszélgettünk.
***
Elmondaná az olvasóinknak a történetét?
Los Angelesben születettem. Soha nem találkoztam az apámmal, az anyám drogfüggő volt, ezért nem tudott rólam gondoskodni. Állami gondozásba kerültem háromévesen, és hét különböző otthonban éltem Los Angeles környékén. Nagyon nehéz időszak volt. Nem tudtam komolyan venni az iskolát, mert az otthoni életem nagyon kaotikus volt. Majdnem nyolc éves voltam, mikor örökbefogadtak. Kalifornia északi részére költöztünk a családdal, egy munkásokkal teli, szegény környékre. Két évvel az örökbefogadásom után a szüleim elváltak, és az örökbefogadó apám megszakította velem a kapcsolatot. Így aztán az anyám egyedül, szingli anyaként gondoskodott rólam.
Sokszor bajba kerültem, nem tanultam jól, gyakran felfüggesztettek. Ez volt tehát a gyerekkorom. Gyorsan menekülni akartam, ezért 17 évesen beléptem az amerikai légierőbe. Ez segített abban, hogy visszanyerjek egy kis stabilitás, és fegyelemre is megtanított a katona élet. Itt olyan mentoraim lettek, akikre támaszkodhattam. Ekkor kezdtem csak elgondolkodni, hogy mit akarok az élettől. Eddig a pontig a mindennapi túlélésről szólt az életem. Elkezdtem olvasni, és vonzott a pszichológia és az emberi természet megismerése, ezért úgy döntöttem ebbe az irányba megyek, és megpróbálok a lehető legjobb helyre bejutni. Az amerikai hadseregnek van ösztöndíj programja, amely segítségével bejutottam a Yale-re, majd a doktorimat Cambridge Egyetemen végeztem. Ez a történetem rövid verziója.
Biztosan nagy kultúrsokk volt magának a Yale. Ott született meg a luxushiedelmek ideája?
Igen, nagy kultúrsokk volt, hiszen az addigi életemet nevelőotthonokban és a katonaságnál töltöttem. Természetesen ott volt a jelentős osztálykülönbség. A Yale-en a felső 1%-ból jön ki a diákok jelentős része. A kampuszon a fiatalok nagy része a közép és felső osztályhoz tartozott, kevés az olyan kívülálló, mint én. De a kulturális különbség az, ami leginkább feltűnt nekem.
Már a szókészletük is idegen volt, a nézeteik, az ideáik, amikről beszéltek, a mozgalmak, amiket támogattak mind ellentétesek voltak azzal, amit addig tapasztaltam.
Miközben szembesültem ezekkel a dolgokkal a kampuszon, közben kutattam és olvastam és ezek vezettek a „luxushiedelmek” gondolatához.
A „luxushiedelmek”, olyan eszmék és vélemények, amelyek státuszt biztosítanak az elit számára, miközben gyakran hátrányos helyzetbe hozzák az alsóbb rétegeket.
Akkor talán beszéljünk is ezekről!
Több része is van ennek a gondolatnak. Régimódi szociológiai és közgazdasági alapja van. 1899-ben egy Thorstein Veblen nevű amerikai szerző írt egy könyvet The Theory of the Leisure Class címmel (magyarul A kényelmi osztály teóriája). Arról szól, hogy a felsőbb osztályok, hogyan mutogatták a gazdagságukat és anyagi javaikat. A kulcsgondolat az, hogy az elit tagjai megkülönböztetést akarnak elérni. Láttatni akarják, hogy ők a felsőosztály részei. Egy évszázada ezt azzal tudták mutatni, hogy drága ruhákba öltöztek.
Ha száz éve átsétáltál egy nagyvároson, bárhol is voltál a világon valószínűleg már az emberek kinézete alapján meg tudtad állapítani, hogy ki a gazdag és ki a szegény.
Az anyagi javak és a kinézet ma sokkal kevésbé megbízható jelek arra vonatkozóan, hogy mennyi pénze van valakinek. Persze ez nem azt jelenti, hogy az anyagiak nem számítanak, még mindig nagyjából be lehet lőni ki a gazdag.
Tehát a felsőbb osztályok mindig is szerettek volna valamilyen módon kitűnni. Ma ezt sokkal inkább a nézeteikkel és a véleményükkel teszik meg. Ezt nevezik „kulturális tőkének”.
A kulturális tőke az a mód, ahogyan az emberek demonstrálják az osztályhoz való tartozásukat, a gazdasági tőkét kulturális tőkévé alakítják át.
Tehát ha jelentős anyagi erőforrással rendelkezel, akkor azt arra használod, hogy egyetemre járj. Arra használod, hogy elit szakmát szerezz. Kiépíted a társadalmi hálózatodat. Manapság ez azt is jelenti, hogy a megfelelő podcastokat hallgatod. A megfelelő médiát fogyasztod. A megfelelő társadalmi körökben mozogsz. Olyan munkád van, ahol sok időt tölthetsz a Twitteren. És az ozmózis révén, ezen az osztályon keresztül haladva, sok anyagi forrás birtokában, lassan elkezdesz kialakítani bizonyos fajta divatos ötleteket és véleményeket, és ezeket magadba szívod, ismételgeted és hirdeted. És mindez alapvetően azért van, hogy megmutasd a többieknek, hogy te is tagja vagy ennek a szűk társadalmi rétegnek.
Vannak empirikus pszichológiai kutatások is arról, hogy elitet érdekli legjobban a státusz. Ezt két tanulmány is alátámasztja, egy 2019-es és egy 2020-as, amiket különböző kutatócsoportok végeztek. A kutatók azt találták, hogy az alacsonyabb státuszú emberekhez képest a felsőbb státuszú embereknek van a legerősebb vágyuk a gazdagság és a státusz iránt.
A New York Postban írt egy cikket a témában és ott említi, hogy az egyik legfőbb „luxushiedelem” az a családdal kapcsolatos. Konkrétan az a gondolat, amit ma annyit hallunk miszerint „minden család-modell ugyanolyan jó”. Beszélne erről?
Ez volt az első, ami feltűnt nekem az egyetemen. Amikor gimis voltam öt közeli barátom volt, és hatunk közül nem volt senki, akit mindkét vér szerinti szülője nevelt volna. Ott voltam én az örökbefogadott, egy barátomat a nagymamája nevelte, mert az anyja drogfüggő volt, az apja börtönben. Egy másik barátomat szingli anya nevelte, egy másikat pedig az apja, aki ötször házasodott és vált el. Tehát az ilyen csonka családok voltak számomra az általánosak.
Aztán mikor bejutottam a Yale-re már az első beszélgetésekből kiderült, hogy mindenki két szülős családból jön.
Volt egy eset, mikor egy órán a professzor kitöltetett velünk egy névtelen kérdőívet, hogy hányunkat neveltek a vér szerinti szülei, és a 20 emberből 2 kivétellel mindenkit a szülei neveltek fel. Ez megdöbbentett. Mikor a többi diákkal a szegénységről, vagy a kirekesztett, rossz körülmények között élő emberekről beszéltünk, akkor mindig a gazdasági problémákat hozták fel, meg az egyenlőtlenséget. Természetesen ezek is fontos dolgok, de én azt mondtam ilyenkor, hogy én is, a barátaim is szegénységben nőttünk fel, de nem is annyira a pénzhiány volt a baj.
A problémáink nagy része a családhoz kötődött, nem ügyelt ránk senki, nem ellenőriztek, senkit nem érdekelt milyenek a jegyeink, vagy hogy érezzük magunkat.
Erre mindig az volt a válasz, hogy „de mindenfajta család működhet jól”. Persze, de nagy átlagban az apával és anyával is rendelkező gyerekek sokkal jobban teljesítenek. Nem véletlen, hogy egy olyan elit intézményben mint a Yale szinte mindenkinek két szülője van.
S mégis a kétszülős háttérből jövő diákok azt hangoztatják, hogy a házasság egy idejétmúlt intézmény, és majd túlfejlődünk rajta.
De ha megkérdezed, hogy és te akkor mit tervezel, mindig kiderül, hogy meg akarnak házasodni, és előbb utóbb családot alapítanak.
Tehát ők profitáltak a házasság tradíciójából, amit a gyerekeiknek is tovább akarnak adni, de a hivatalos, nyilvános álláspontjuk az, hogy „ne házasodj mert az egy rossz dolog”. Tehát van itt egy kettősség.
Ha megnézzük az adatokat, azt látjuk, hogy 1960-ban társadalmi osztálytól függetlenül a gyerekek 95%-a kétszülős családba született. 2005-ben a felsőbb osztályoknál ez lecsökkent 85%-ra, ami még így is magas. Viszont az alsóbb rétegeknél ez lecsökkent 30%-ra. Őszintén szólva szerintem még ennél a statisztikánál is rosszabb a helyzet. Ha szegény vagy Amerikában, akkor a két szülő az anomália, etnikai háttértől függetlenül. Ez nem gazdasági kérdés, mert 1960-ban a szegény, munkásosztálybeli emberek is megházasodtak és együtt maradtak.
Ez egy kulturális probléma, amely a divatos mozgalmakból indult az 1960-as években. Az elit egyetemi diákok, az akadémikusok, a kulturális elit elkezdte hirdetni, hogy a házasság ideáját át kell alakítani, azt hirdették, hogy az elvált szülők gyerekének lenni ugyanolyan jó, mint két szülős gyereknek lenni, és fontosabb a felnőtt szükségeit kielégíteni, mint a gyerekekét.
De a felsőbb osztályok megtartják a gyakorlatot, és a popkultúrára, a médiára és a politikára gyakorolt óriási befolyásuk miatt alapvetően mindenki másra hárítják a következményeket.
Van magyarul egy mondás miszerint valaki bort iszik és vizet prédikál…
Szerintem az ellentéte is alkalmazható, hogy az elit vizet iszik, de bort prédikál a tömegeknek. Úgy is mondjuk, hogy 50-es évek módjára élnek, de a hatvanas éveket hirdetik.
Személyes életükben tradicionális értékek alapján élnek. Keményen dolgoznak, betartják a törvényeket, nevelik a gyerekeiket, megházasodnak… Burzsoá életet élnek. De nyilvánosan teljesen mást hirdetnek. Éljenzik a szexuális szabadosságot, a kicsapongást, nyugodtan váljon el mindenki.
Azt hirdetik, hogy nincs jó vagy rossz döntés, minden erkölcsi döntés szubjektív. Csináld azt, amit szeretnél, és ne ítélkezz senki felett.
De a privát életükben ők a legítélkezőbb emberek. Ha beszélgetsz velük, akkor ez gyorsan kiderül.
Mostanában nagyon divatos baba-ellenesnek lenni, hogy ne vállalj gyereket, hanem mentsd meg a földet… De persze, akik ezt hirdetik azoknak gyakran vannak gyerekei… Ez is egy luxus-idea lett?
A „luxushiedelmekre” az a jellemző, ha valami népszerű az átlagos emberek között, akkor úgy tudod magadat megkülönböztetni, hogy pontosan az ellenkező véleményt teszed a magadévá. Ha megkérdezed az átlag nyugati embert, mind a nők, mind a férfiak azt válaszolnák, hogy jó dolog gyereket vállalni. Aztán ott vannak azok, akik az elit egyetemekre járnak, akik azzal különböztetik magukat, hogy azt hirdetik, hogy nem jó dolog gyereket szülni. „Lehet nem kéne gyereket vállalnod.” Tehát valóban ennek is van egy „luxushiedelem” eleme.
Amerikában már vannak olyan elit irodák, ahol felajánlják a nőknek, hogy fagyasszák le a petesejtjeiket, tehát ha 40 vagy 50 éves korodig akarsz dolgozni akkor megteheted. Így lesz választásod.
De ha szegény vagy és pincérnőként dolgozol, akkor a gyorsbüfé nem fog fizetni azért, hogy lefagyaszd a petesejtjeidet.
Lehet azzal érvelni, hogy ha gazdag vagy, akkor ki tudod értékesen tölteni az idődet, akkor is ha nincs gyereked. De az elithez tartozóknak általában van családja, mégis azt mondják a tömegeknek, hogy ne vállaljanak gyereket.
Nekik izgalmas karrierjük van, utaznak stb., de azt várják a szegényektől, hogy dolgozzanak minimálbérért, ne legyen családjuk, nézzék a Netflixet, aztán haljanak meg.
Michael Lind írt egy könyvet az Új osztályharc címmel, amely szerint ma Nyugaton összeütközés van a neoliberális elit és az alsóbb osztályok között. Szerinte ez az ellentét az igazi oka a populizmusnak. Mit gondol erről?
Zajlik egy kulturális ellenreakció. Azt gondolom, hogy az átlag munkásemberek érzik, hogy az elit megveti őket, és nem foglalkozik az aggodalmaikkal.
Az az érdekes, hogy a választások még mindig az átlagemberektől függenek, miközben sok hatalmi intézményt nem a választók irányítanak. Tehát mikor történik egy Brexit, vagy egy elnökválasztás, akkor az elit megijed, hogy az átlagnak még mindig van beleszólása a dolgokba.
Ha valaki egy elit egyetemet vezet nem kérdezi meg a tömegeket arról, hogy ezt hogyan tegye. Ráadásul hozzá hasonlóan gondolkodó elit veszi körbe, akiknek nagyjából megegyezik a véleménye. Annyira polarizálódott az amerikai politika, hogy ma már szinte csak olyan emberekkel beszél mindenki, akivel egyetért politikailag. Ez különösen igaz az egyetemet végzett demokrata szavazókra. A tanult republikánusok jobban állnak, mert kisebbségben vannak.
Ma, ha valaki arról beszél, hogy „veszélyben van a demokrácia” az gyakran csak kód arra, hogy valami olyan történt, ami a kulturális elitnek nem tetszik.
Úgy tűnik az amerikai elit nem rendelkezik történelmi perspektívával. Adottnak veszik a jelenlegi helyzetüket. S fennáll a veszély, hogy amiről azt hiszik magától értetődő, mert csak örökölték, azt egy-két generáción belül elvesztik. Mit gondol erről?
Az amerikaiak nem gondolják azt, hogy bármit örököltek volna, vagy tartoznának bármivel a múltnak, vagy bármit tovább kéne örökíteniük. Nem is gondolkoznak ilyen fogalmakban. A történelemből való kiszakítottság nézete a jellemző rájuk, hit az állandó forradalomban.
A fiatalok, a jövő elitje azt gondolják, hogy ami a múlt, az rossz. Hogy a második világháborúig, és 1945-ig mindenki rossz volt.
Aztán jött a polgárjogi mozgalom, akkor jobbak lettek a dolgok, de még hosszú az út. S társadalmi forradalmak útján majd eljutunk a teljes egyenlőséghez. Amíg odaérünk addig is ássuk alá a saját intézményrendszerünket. Nemrég kijött egy könyv Generations (Generációk) a címe, amit egy pszichológus írt.
A Z-Generáció fiataljai: a 18 és 25 év közöttiek 40%-a úgy gondolja, hogy az alapítóatyákat jobban jellemzi az, hogy gonoszok voltak, mint az, hogy hősök.
Tehát a fiatalok közel fele azt gondolja, hogy rossz emberek alapították az Egyesült Államokat. Ezt a kulturális üzenetet szívják magukba az iskolában, a tévében, a szüleik és a tanáraik tanítása által. Azt gondolják, hogy egy rossz rendszert örököltek, amit folyamatosan meg kell reformálni.
A vallás kérdése is érdekes a luxushiedelmek szempontjából. A nyugati világ ugyan zsidó-keresztény alapokon áll, mégis lenézik a saját alapjukat.
Azt gondolom luxushiedelem lenézni a vallást, egy újabb egyszerű módja annak, hogy valaki kiemelkedjen a tömegből. A világ többsége vallásos. Amerikában is a többség hívő. Ha megnézzük a globális GDP-t, akkor látszik, hogy a legszegényebb országok sokkal inkább vallásosok. Van egy ilyen logika, hogy ha nehéz az életed, akkor sokkal inkább keresed a hitet. Amerikában is jellemzően a szegényebbek vallásosabbak, mint a gazdagok. Ahogy említettem korábban, a család is ad olyan értelmet az ember életének, amit az elit nem vesz figyelembe vagy lenéz. De a vallás is adhat értelmet az életnek. Sok kutatás van, hogy mi az összefüggés a vallásos hit és a boldogság között.
Ha valaki heti egyszer részt vesz vallási összejövetelen annak ugyanolyan hatása van a boldogságra, mintha valaki az alsó jövedelmi negyedből a felső jövedelmi negyedbe kerülne.
Tehát így is elégedett életet élhet valaki.
Az is egy furcsa jelenség, hogy a nyugati világban a buddhizmus meg a hinduizmus elfogadott. Például mindenki jógázik, tele vannak a lakások Buddha-szobrokkal, miközben azt állítják, hogy ők nem vallásosak. A kereszténység és a judaizmus ortodox formái azonban nem elfogadottak. Tehát a saját tradíció az, amit nem tartanak divatosnak. Erről mit gondol?
Ennek valószínűleg sok oka van. Szerintem Amerikában az elit úgy gondolja, hogy a vallás veszélyezteti a hatalmukat. Az Egyesült Államokban és itt Európában is a kereszténység a történelem során végig kitartott.
Ezért félnek attól, hogy a keresztények megkérdőjelezhetik a hatalom, a kultúra, és bizonyos normák terjesztése feletti uralmukat.
A másik dolog pedig az, hogy miért fogadják el a nem-keresztény, nem-zsidó vallásokat: valószínű azért, mert nem tekintik őket veszélynek. Az amerikai luxus-nézetű réteg nem aggódik amiatt, hogy egy buddhista frakció átveszi az ország felett a hatalmat. Sokkal valószínűbb, hogy a hívő keresztények egy csoportja komoly politikai hatalomra tehet szert, és elkezdi alakítani és megváltoztatni az amerikai rendszert. Ez ugyan nem valószínű, de nem lehetetlen. Aztán ott van ez az általános egzotikum iránti vonzalom, ez a hit, hogy minden, ami nem a saját kultúránkból származik, az felsőbbrendű.
