Harry Truman amerikai elnök külügyminisztériumának tanácsával dacolva 75 évvel ezelőtt vasárnap ismerte el az új Izrael államot, és ezzel a világ első vezetőjeként mindössze 11 perccel a nemzet megalakulása után tett ilyesmit. Izrael jelenlegi amerikai nagykövete, Michael Herzog csütörtökön a Missouri állambeli Independence-ben lévő elnöki könyvtárában tisztelgett Truman előtt a döntésért — írja a Forward Izrael Állam kikiáltásának 75. évfordulóján.
Truman 1948. május 14-én tette meg a felhívást, miután David Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke kikiáltotta az új államot. Ez fontos szimbolikus lépés volt a Truman-kormányzat részéről, bár az Egyesült Államok fenntartotta fegyverembargóját a közvetlenül ezt követő arab-izraeli háború minden résztvevőjével szemben.
A születőben lévő nemzet zsidósága azonban még mindig extázisban volt a lépéstől.
„Nagy éljenzés és koccintás volt az elsötétített városban, amikor hírét vették, hogy az Egyesült Államok elismerte a tartományi kormányt”
– jelentette a The New York Times Tel-Avivból datált cikkében.
„Az emberekre, különösen a Tel-Aviv kávéházaiban késő estig ivókra, sokkoló hatása volt. Mindenki az utcákra sietett, kiabálva, éljenezve és az Egyesült Államokra koccintva”.
Truman döntése – tette hozzá a Times –
„teljes meglepetésként érte az embereket, akik feszültek voltak és készen álltak az arab erők fenyegető inváziójára, és az ENSZ segítségéért folyamodtak. Zaklatott történelmük egyik legreményteljesebb időszakában az itteni zsidó nép megkönnyebbülten sóhajtott fel, és új életre kelt, amikor megtudta, hogy a legnagyobb nemzeti hatalom befogadta őket a nemzetközi testvériségbe”.
A gyors cselekvés egyik motivációja az volt, hogy a hidegháború kezdeti időszakában, amikor a két szuperhatalom a közel-keleti befolyásért versengett, megelőzzék a Szovjetuniót.
És valóban, a szovjetek csak három nappal később követték, ám így is az elsők között ismerték el Izraelt.
Truman a bejelentést egy rövid, kétmondatos nyilatkozatban tette meg:
„Kormányomat tájékoztatták arról, hogy Palesztinában kikiáltották a zsidó államot, és annak ideiglenes kormánya elismerését kérte. Az Egyesült Államok elismeri az ideiglenes kormányt mint az új Izrael állam de facto hatóságát”.
1947-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlése határozatot fogadott el, amelyben a Nagy-Britannia által kormányzott Palesztina arab és zsidó államra való felosztását szorgalmazta. Az arab nemzetek elutasították a felosztást, és Izrael kikiáltását megelőzően az Egyesült Államok kulcsfontosságú tisztviselői, köztük George C. Marshall külügyminiszter ellenezték a zsidó állam létrehozását. Clark Clifford tanácsadó azonban Izrael elismerése mellett érvelt.
A dühös Marshall egy 1948. május 12-i feljegyzésében azt írta egy Truman, Clifford és más tisztviselőkkel folytatott vitás megbeszélést követően:
„Nyíltan megmondtam, hogy ha az elnök követi Clifford úr tanácsát, és ha a választásokon szavaznom kellene, akkor az elnök ellen szavaznék”.
A Külügyminisztérium közel-keleti és afrikai ügyekért felelős igazgatója, Loy Henderson később felidézte, hogy az amerikai diplomaták akkoriban hogyan vették figyelembe az arab nemzetek érzékenységét. A Harry S. Truman Könyvtárnak adott interjújában Henderson elmondta, hogy amikor az 1940-es évek közepén iraki nagykövet volt, vezető iraki kormányzati tisztviselők közölték vele, hogy
„ha az Egyesült Államok úgy dönt, hogy határozottan állást foglal a cionista állam létrehozása mellett Palesztinában, az egész arab világ úgy kezdené érezni, hogy az Egyesült Államok az arabok ellenségévé vált”, és a Közel-Kelet Amerika-ellenessé válna.
Henderson továbbította ezeket az aggodalmakat a Külügyminisztériumnak.
„Úgy tűnt számomra, hogy kormányunknak meg kell értenie, mi várható a Közel-Keleten, ha a cionista ügy mellé áll”
– mondta Henderson.
Ahogy Jeffrey Frank írja a 2022-ben megjelent, The Trials of Harry S. Truman: The Extraordinary Presidency of an Ordinary Man, 1945-1953 című könyvében, James Forrestal védelmi miniszter egyetértett Hendersonnal, amikor egy képviselőházi bizottságnak azt mondta, hogy
az olaj „a hadigépezet éltető ereje”, és hogy a felosztásra adott arab válaszlépés miatt a Perzsa-öbölbe vezető csővezetékek kevésbé lesznek biztonságosak.
„Bár a külpolitikai intézményrendszer aggodalmai ilyen jellegű aggodalmakon alapultak, nem voltak teljesen függetlenek a külügyminisztériumban és más ügynökségekben felbukkanó, szabadon lebegő cionistaellenes érzelmektől”
– írja Frank. „Forrestal felhívta telefonon régi barátját, Bob Lovett államtitkár-helyettest, hogy tájékoztassa arról, hogy
megkérte Trumant, ‘ne fogadjon többé cionista zsidókat; továbbá ne tegyünk semmi olyat, ami a többi országot károsítaná’.
De Truman mégis több zsidót fogadott. Barátja és egykori üzlettársa, Eddie Jacobson sürgetésére az elnök beleegyezett, hogy találkozzon Chaim Weizmannal, a cionista ügy szószolójával, Izrael későbbi első elnökével.
Truman és a zsidók
Truman döntésében, hogy elismerje Izraelt, szerepet játszhatott a politika – az elnöknek abban az évben az újraválasztáson nehéz dolga volt, és szüksége volt a zsidó szavazók támogatására.
Mégis, érvel Frank,
„soha nem szabad alábecsülni Truman érzelmeinek erejét. Nem rendelkezett sem Roosevelt bájával, sem hidegvérével, és nehéz volt elfordulni a háború látható utóhatásaitól: A lengyelországi haláltáborokból felszabadult zsidó menekültek, akiket vonzott a Palesztinában, az ősi Izrael helyén való letelepedés erőteljes gondolata. Hogyan is fordulhatna el ettől egy virágzó, demokratikus nemzet?”
Még szenátor korában, Truman erőteljesebb reakcióra szólított fel a holokauszt atrocitásainak megállítása érdekében. 1943 áprilisában, egy évvel azelőtt, hogy Franklin D. Roosevelt elnökjelölt társelnökévé választották, és két évvel azelőtt, hogy elnök lett, Truman beszédet mondott egy chicagói stadionban tartott gyűlésen 25 000 ember előtt, és „a halálra ítélt zsidók megmentését” követelte:
„Ma – nem holnap – mindent meg kell tennünk, ami emberileg lehetséges, hogy menedéket és biztonságos helyet biztosítsunk mindazoknak, akiket ki lehet ragadni a náci mészárosok kezéből. Szabad földeket kell megnyitni előttük. Jelenlegi elnyomóiknak tudniuk kell, hogy véres tetteikért közvetlenül felelősségre vonják őket. Mindehhez mélyen kell támaszkodnunk az elnyomottak megsegítésének hagyományára és nemzeti nagylelkűségünkre. Ez nem zsidó probléma. Ez egy amerikai probléma – és mi egyenesen és becsületesen kell és fogunk szembenézni vele.”
David McCullough 2003-as Truman-életrajzában megjegyezte, hogy Truman a magánéletben még mindig képes volt „régi régi beidegződések miatt” olyan szavakat használni, mint a zsidó.
„De most szívből beszélt, és Rooseveltburkoltan bírálta az elnököt, amiért túl keveset tesz a zsidók megsegítésére”.
Elnökként ezek a régi szokások néha visszatértek. Egy 1947. július 21-i naplóbejegyzésben, miután találkozott Henry Morgenthau-val, az Egyesült Zsidó Felhívás elnökével, a korábbi pénzügyminiszterrel, hogy megvitassák a háború utáni palesztinai bevándorlást, Truman ezt írta:
„A zsidóknak nincs arányérzékük, és nincs ítélőképességük a világ dolgairól. … A zsidók, úgy látom, nagyon, nagyon önzőek. Nem érdekli őket, hogy hány észtet, lettet, finnet, lengyelt, lengyelt, jugoszlávot vagy görögöt gyilkolnak meg vagy bánnak rosszul”, mint kitelepítetteket, „amíg a zsidók különleges bánásmódban részesülnek”.
Ezek a szavak meglepően hasonlítanak ahhoz, amit az amerikaiak egyötöde hisz ma is. A Rágalmazásellenes Liga (ADL) idei felmérése az amerikai antiszemita attitűdökről azt találta, hogy az amerikaiak 21%-a egyetért azzal az állítással, hogy „a zsidókat nem érdekli, mi történik másokkal, csak a saját fajtájukkal”.
