„Az amerikai birodalommal való egyre feszültebb találkozásában a modern Izrael Állam egy ősi választással találja magát szemben: független államként akar-e tovább működni, vagy egy nagyhatalom széttöredezett levantei kliensévé válik, amelyet egy heródesi frakció irányít. A régió földrajzában és a zsidó nép történelmi tapasztalatában gyökerező döntés, hogy Izrael most hogyan helyezkedik el, valószínűleg rendkívüli következményekkel jár majd” – kezdi írását Tony Badran a Tablet magazinban.
A szerző párhuzamot vél felfedezni Nagy Heródes kora és a 21. századi Izrael között. Az izraeli elit támogatása a tüntetések iránt és reformok elleni médiakampányuk őket teszi az új Heródes-pártiakká.
„Stratégiájuk az, hogy a heródesiek modernkori változataként pozícionálják magukat, Róma híres szövetségeseiként, akiknek kiemelkedő királya, Nagy Heródes építette a második zsidó templomot Jeruzsálemben, valamint a nagy Maszada erődöt. Az életében és még 2000 évvel a halála után is építőmesterként híres Heródes nemcsak a vaskor óta legnagyobb zsidó királyság felett uralkodott, hanem sikerült a rokonait a császári hatalom folyosóira is bejuttatnia. Heródes unokája Rómában nevelkedett a vele barátkozó császári hercegek köreiben, dédunokája, Bereniké pedig a későbbi római császár szeretője volt.
A zsidók számára azonban Heródes és családja uralkodása csak egy állomás volt a katasztrófa felé vezető úton, amely Heródes templomának lerombolásában csúcsosodott ki, a zsidó nemzeti függetlenség minden maradványával együtt a következő két évezredre.
Heródes halála után nem sokáig tartott, amíg Júdea tartományként közvetlen római uralom alá került. Egy nemzedéken belül megkezdődtek a zavargások. Dédunokája idejére a Heródes által egykor uralt zsidó királyság pusztulása annyira teljes volt, hogy a zsidók a világ uralkodó metaforájává váltak egy állam nélküli népként, és a cionizmus felemelkedése 19 évszázaddal később sokaknak, zsidóknak és keresztényeknek egyaránt, nem tűnt másnak, mint egy modernkori csodának” – mutatja be a történelmi hátteret a szerző.
Tony Badran leírja, hogy heródesieknek a belső ellenségeikkel szembeni római támogatásra való törekvése nem csak, hogy nem volt egyedülálló a frakciójukra nézve, de semmiképpen sem volt kifejezetten zsidó hiba. Levante töredezett régiókból állt, és római befolyás alatt állt.
„Modern államként való újjászületése óta Izrael anomáliaként áll a Levantében: összetartó és katonailag erős nemzetállam egy olyan régióban, ahol nehéz stabilitást találni. Függetlenségének biztosítása érdekében Izrael nukleáris hatalommá vált – olyan pusztító képességet szerzett, amellyel csak néhány fejlett állam rendelkezik, és amely a hagyományos támadással szembeni hatékony fedezetnek tűnik. Egyes becslések szerint Izrael jelenleg a negyedik vagy az ötödik legerősebb hadsereggel rendelkezik a világon.
Ám ahelyett, hogy Izrael katonai erejét saját érdekeinek védelmére használná fel, ami a birodalmi-kliens kapcsolat normális célja, az amerikai birodalom uralkodó frakciója az elmúlt évtizedben keményen dolgozott egy olyan megállapodáson, amely elismeri és garantálja az ellenséges keleti revizionista állam nukleáris státuszát: Iránnak.
Az elmúlt évtizedben a birodalomnak a zsidó állammal szembeni magatartásának elsődleges mozgatórugója volt – és ez a magatartás az elmúlt hónapokban ismét megkeményedett -, hogy megakadályozza Izraelt abban, hogy lépéseket tegyen ennek az eredménynek a megakadályozására, ami Iránt regionális hegemónná tenné.
Az izraeli utcai tüntetések amerikai támogatása ezért az amerikai regionális politika tágabb keretein belül értelmezhető, amelynek sarokköve az Iránnal való nukleáris megállapodásra való törekvés” – fejti ki a cikk.
A szerző leírja, hogy az Egyesült Államok meghívása az izraeli belpolitikában való részvételre kulcsfontosságú része volt az izraeli elit stratégiájának, hogy megnyerjék saját otthoni csatáikat.
„Izrael új Heródes-hívői a birodalmi lexikont vették át harcuk leírására – „közös értékek” és „a demokrácia védelme az autoritarizmus térnyerésével szemben” és így tovább – a birodalom uralkodó frakciója iránti lojalitásuk gesztusaként. A többi izraelinek szóló üzenet átlátható volt: Mi vagyunk a birodalom által kedvelt frakció.
Valóban, az amerikai birodalom hamarosan közbelépett, hogy nyilvánosan támogassa a heródesieket, közvetítve a birodalmi diktátumot, amely azt követelte az izraeli kormánytól, hogy biztosítsa a „konszenzust”, mielőtt továbblépne az igazságszolgáltatás reformjára vonatkozó törvényjavaslatával. A látogató amerikai birodalmi tisztviselők hasonlóképpen a kormánnyal egyenrangúan kezdtek találkozni a heródesiekkel, hangsúlyozva, hogy a választott kormánynak „konszenzusra” kell jutnia a birodalom által favorizált frakcióval, mégpedig a birodalom által jóváhagyott égisze alatt” – írja Badran.
A szerző leírja, hogy a nyomás egyre nőtt és a demokratikusan megválasztott miniszterelnök végül meghátrált, és felfüggesztette kormánya törvényhozását, miközben megtartotta a védelmi minisztert, aki nyíltan szembeszállt vele.
„A birodalmi diktátumra válaszul Netanjahu megkésve mégis megpróbálta érvényesíteni az izraeli szuverenitás elvét. „Izrael szuverén ország, amely népének akarata alapján hozza meg döntéseit, és nem külföldről érkező nyomás alapján, beleértve a legjobb barátokét is” – fogalmazott nyilatkozatában. Koalíciós szövetségese, Itamar Ben-Gvir konkrétabban fogalmazott, és aggodalmát fejezte ki egy olyan pálya miatt, amelynek végpontja a birodalmi tartományi státusz, kijelentve, hogy Izrael „nem egy újabb csillag az amerikai zászlón”.
Ezzel szemben az izraeli Heródes-frakció nem volt rest megfogalmazni Izrael birodalomhoz való új viszonyának koncepcióját, egyikük amerikai „protektorátusként” jellemezte azt. Biden elnök gondoskodott arról, hogy nyilvánosan bejelentse, hogy Netanjahu „a közeljövőben” nem kap meghívást a birodalmi fővárosba, miközben az ellenzéki vezetők szabadon utazhattak Amerikába, hogy zsidó szervezetekkel és kongresszusi tagokkal találkozzanak, megszilárdítva ezzel a heródesiek mint birodalmi kedvencek státuszát” – írja Badran.
A szerző kifejti, hogy a zsidó szuverenitás története Izrael földjén szórványos; viszonylag rövid időszakok önrendelkezése egy olyan idősíkban, ahol az egymást követő birodalmak – asszír, babilóniai, perzsa, hellenisztikus és végül római – hűbéres vagy uralma alatt álló birodalmak a normális. Júdea Rómával való találkozásának íve ezért tanulságos Badran szerint, mert ez volt az utolsó zsidó államalakulat a modern Izrael megalapításáig. Egy olyan pályát követ, amely egy névleges szövetséggel kezdődik, amelyet kliens státusz követ, majd a birodalomba tartományként való beilleszkedés, és az állam felbomlásával és megsemmisülésével végződik.
Van a szerző szerint egy fontos különbség az ókori Róma és Amerika között. A római érdek, és a helyi zsidó politikába való beavatkozás indoklása az volt, hogy megvédjék magukat a keleti ellenségek betörésétől. Mivel a Júdeában folyó frakcióharcok Róma ellenségeinek intrikáit szolgálhatták, a birodalom érdeke a zsidó frakcióharcok elfojtása volt.
„Az amerikai birodalom az Obama-frakció uralma alatt bizarr módon megfordította ezt a teljesen gyakorlatias logikát. Róma politikájával ellentétben Washington aktívan szítja a frakciózást Izraelben, és nyilvánosan a kormányzóvá választott frakció ellen foglal állást. Ami még ennél is perverzebb, az ennek a viselkedésnek a célja.
Míg Róma a császári birodalom stabilitását igyekezett megerősíteni a külső felforgatással szemben, addig az amerikai imperium egy szövetséges destabilizálását segíti elő egy keleti amerikai ellenféllel való újbóli összehangolódás szolgálatában.
Ami a nacionalista-vallási koalíció vezetőjét illeti, a birodalom követeléseinek listáját – amely valójában végtelen – nem lehet kielégíteni. Ezeknek a követeléseknek a lényege – akár a „demokrácia”, akár a „palesztinok igazsága” nyelvén fogalmazzák meg őket – az, hogy megbénítsák az izraeli vezetőt, és megtagadják tőle a lehetőséget, hogy beavatkozzon Amerika tervébe, amely az ellenséggel való összehangolódásra irányul.
Pozitívum, hogy a birodalom álláspontja egyértelművé teszi az Izrael nacionalista-vallási koalíciója és vezetője előtt álló utat: vagy elpusztítja Irán nukleáris infrastruktúráját, ami az amerikai tervet tárgytalanná teszi, vagy elfogadja a vazallusi státuszt és a szuverenitás erózióját”
– fejti ki a cikk.
A teljes esszé itt olvasható.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.