A történész az American Greatness oldalán arról elmélkedik, hogy mennyi fontos szempont nem kerül egyáltalán terítékre az ukrajnai háborúval kapcsolatos politikai diskurzusban.
A hadtörténész azzal kezdi, hogy az utóbbi hetekben az ukránok, valamint sok európai és amerikai az elképzelt ukrán győzelmet úgy határozzák meg, mint az összes orosz teljes kiűzését a 2013-as határairól. Vagy ahogy egy ukrán nemzetbiztonsági vezető fogalmazott, a háború úgy ér véget, hogy ukrán tankok állnak a Vörös téren.
„Az ilyen ambiciózus tervekkel kapcsolatban azonban továbbra is maradnak rejtélyek. Mivel járna ez a cél? Amerikai F-16-osokat adnának Ukrajnának, hogy támadhassák az oroszországi bázisokat és raktárakat? Ezer M1 Abrams harckocsi ajándékozása? Amerikai Harpoon rakéták felhasználása az orosz Fekete-tengeri flotta elsüllyesztésére?” – teszi fel a kérdést Hanson.
A történész rámutat, hogy Oroszország kegyetlen stratégiája az, hogy bedarálja Ukrajnát, és Verdunhoz hasonló halott tájjá változtassa a keleti régióit. De felteszi a kérdést:
Ukrajna valóban megnyeri a háborút, ha minden egyes megölt orosz katonájára 0,6 ukrán katonát veszít?
A szerző szerint elképzelhető, hogy Oroszország azt tervezi, hogy kihasználja 100 millió plusz emberét, 10-szer nagyobb gazdaságát és 30-szor nagyobb területét, hogy elporlasztja Ukrajnát és kifárassza nyugati patrónusait – bármi is legyen az ára Oroszországnak.
Hanson az amerikai hozzáállást is megkérdőjelezi.
„Mégis, miért csak kevesen voltak a korábbi (amerikai) kormányokban, akik közös nyugati erőfeszítéseket sürgettek Putyin erőinek kiűzésére a 2014-ben elfoglalt határvidékről és a Krímről?
Miért tekintik Putyin 2014-es invázióit most sürgősen orvosolható agresszió bűntettének, de 2022-ig nem tekintették így?”
– sorolja.
A szerző szerint kérdéses az is, hogy ajon az Egyesült Államok gazdaságilag képes-e, politikailag egységes vagy társadalmilag elég stabil ahhoz, hogy egy hatalmas proxy-háborút folytasson a nukleáris Oroszország határain. Rámutat arra is, hogy a legutóbbi hasonló, több milliárd dolláros katonai erőfeszítések – az 1990-1991-es első öbölháború és a 2003-as iraki invázió – során az amerikai adósság GDP-hez viszonyított aránya 40, illetve 50 százalék volt. 2023-ban ennek közel háromszorosa, 129 százalék az adósság.
A történész arra is rámutat, hogy az ukrajnai háború a második világháború óta legveszélyesebb Amerika-ellenes szövetséget is létrehozhatja.
„Kína olcsó orosz olajat vásárol, miközben lopakodva szállítja fegyvereit. India, amely általában sziklaszilárd demokratikus szövetséges, folyamatosan vásárol tiltott orosz olajat és fegyvereket is. Dél-Amerika nagy országainak többsége nem csatlakozott a szankciókhoz. Az olyan ügyfeleket, mint az atomfegyverrel rendelkező Észak-Korea és a hamarosan atomfegyverrel rendelkező Irán, Oroszország nyílt segítsége erősíti. A NATO-tag Törökország és az egykor szövetséges Szaúd-Arábia most barátságosabbnak tűnik Iránnal, Kínával és Oroszországgal, mint Amerikával” – sorolja.
A történész rámutat, hogy az összesített olajtartalékok, atomfegyverek, népesség, terület és GDP tekintetében a nyilvánvalóan Amerika-ellenes országok új laza koalíciója erősebbnek tűnik, mint az Egyesült Államok és civakodó európai barátai.
Hanson további kérdéseket szegez az amerikai poltikusoknak:
„Miért voltak azok, akik most egy valóságos biankó csekket követelnek Ukrajna számára, korábban csendben, amikor az Egyesült Államok megalázottan menekült Afganisztánból?
Vagy miért voltak közömbösek, amikor Biden azt mondta, hogy kevesebb kifogása lenne, ha Putyin várható ukrajnai támadása „kisebb” lenne?
Vagy miért nem voltak ennyire konfrontációra éhesek, amikor Putyin korábban, 2014-ben megszerezte a kelet-ukrajnai határvidéket és a Krímet?
Vagy miért voltak olyan visszafogottak, amikor az Egyesült Államok 2015-16-ban megtagadta az ukrán támadó fegyverek eladását?
Miért nem veszik figyelembe az Egyesült Államok az Oroszországból érkező sorozatos és növekvő nukleáris fenyegetéseket, de óvatosak vagyunk, hogy Kínát ne bosszantsuk fel?”
„Ezek az ukrán háborúval kapcsolatos kérdések, amelyekre úgy tűnik, soha nem kapunk választ – pedig kellene, hogy kapjunk, ahogy a vérontás növekszik” – zárja a történész.
