20 000 kilométer, 719 gyermek és három kontinens – ezek az elképesztő számok a mentőakció mögött. A Szovjetunió árvaházaiból és gulágjairól összegyűjtött gyerekeket Teheránban egy ideiglenes sátortáborba szállították 1943-ban. Onnan indultak el a tanácsadókkal és más felnőtt menekültekkel együtt a hosszú és kerülő útra Izrael földjére. Közösen „Teheráni gyerekek” néven váltak ismertté – olvasható a The Librarians oldalán.
Szinte minden gyermek a háború előtti Lengyelországban született, a keleti részen, amely a Ribbentrop-Molotov-paktum részeként orosz fennhatóság alá került. A lengyel zsidókat, akik hirtelen a határ szovjet oldalán találták magukat, gyorsan orosz ellenségnek bélyegezték. Sokukat Szibériába vagy a Szovjetunió végtelen ázsiai sztyeppéire küldték. Sokan mások az 1941-es német invázió után saját elhatározásukból menekültek oda.
” Valójában Katowicéből jöttünk” – mondta Moshe az egyik mai is élő „teheráni gyermek” – „de amikor kitört a háború, anya, Aryeh és én Rosa nénit látogattuk meg, a lengyel Ukrajnában. És ott ‘ragadtunk'”. Azon a napon, amikor Lengyelországot felosztották, az ő kis családjuk is szétszakadt: hirtelen egy határ választotta el Clarát, Aryeh-t és Moshe-t Leontól (az apától) és Hermantól (az idősebb testvértől). Egy határ, amelyet már nem lehetett átlépni.
Amikor Clarát két fiával együtt felültették a Szibériába tartó vonatra, az ő világa összeomlott. Soha nem gondolta volna, hogy éppen ott találja meg az esélyt arra, hogy megmentse a gyermekeit.
Az a tény, hogy Németországban rosszabb volt a helyzet, nem könnyítette meg az életet Szibériában.
Miután majdnem két éven át küzdött az éhséggel, a hideggel és a betegségekkel, és nem volt módja arra, hogy megfelelően táplálja vagy öltöztesse fiait, Clara az első adandó alkalommal árvaházba adta őket.
Amikor a lengyel száműzetésben lévő kormány Władysław Anders tábornok parancsnoksága alatt hadsereget állított fel orosz területen belül, a szovjet hatóságok megengedték a lengyel állampolgároknak, hogy csatlakozzanak hozzá a határon átkelve Iránba, amely akkor brit ellenőrzés alatt állt. Ez a kivételes érdekmegosztás ritka esélyt jelentett a Szovjetunió területén belüli menekültek számára a menekülésre.
Hogy ne szalasszák el ezt a lehetőséget, cionista aktivisták azon dolgoztak, hogy összegyűjtsék a zsidó gyerekeket az árvaházakból, abban a reményben, hogy a brit hatóságok végül jóváhagyják a belépést Izrael földjére.
Nehéz szívvel, és tudva, hogy valószínűleg soha többé nem látja őket, Clara azt a lehetőséget választotta, amely nagyobb valószínűséggel mentette meg fiai életét: a HeHalutz és a Histadrut aktivistáival együtt Iránba, majd onnan Izrael földjére küldte őket.
Amikor az Anders-hadsereg a hozzá csatlakozó zsidó menekültekkel együtt megérkezett Teheránba, a Zsidó Ügynökség ideiglenes tábort hozott létre a 719 gyermek számára, akiknek többsége legalább az egyik szülőjétől elárvult. Többségük még mindig nem is tudta, mi történt a szüleikkel vagy testvéreikkel.
Ott, közel három év óta először nem kellett többé aggódniuk a legalapvetőbb szükségleteik miatt. Most már voltak felnőttek, akik gondoskodtak róluk. A tanácsadók a mandátummal rendelkező Palesztinából származtak, vagy maguk is menekültek voltak, a különböző kelet-európai cionista képzések végzősei. A művelet igazgatója, aki a bonyolult abszorpciós folyamatot is elkezdte megtervezni, Henrietta Szold volt, aki addig a Zsidó Ügynökség ifjúsági bevándorlási irodáját vezette.
Végül sikerült elérni, hogy a gyerek Palesztinába menjenek Egyiptomon keresztül.
A korabeli sajtóban megjelent leírásokból úgy tűnik, hogy a zsidó közösség mindent megtett ezekért a gyermekekért, és azt kívánta, hogy a többi Európában maradt zsidó számára is ugyanezt tegye.
Az átmeneti időszak akkor ért véget, amikor a gyermekek elérték állandó lakóhelyüket. Harminchárom gyermek az Ein Harod Kibbutzba került, amely az 1930-as években jelentős tapasztalatokkal rendelkezett az ifjúsági bevándorlás terén.
A gyermekek befogadási okmányait a náluk talált kevés egyéb dokumentummal – beutazási vízummal és különböző orvosi igazolásokkal – együtt iktatták. Születési anyakönyvi kivonatok vagy más polgári dokumentumok szinte egyáltalán nem léteznek. Ezek a látszólag hivatalosnak tűnő dokumentumok szívszorító bepillantást engednek a gyerekek korábbi életébe és abba mit vesztettek el.
„Apa: Leon Drucker. Szakma: Gyártulajdonos. Jelenlegi tartózkodási helye: A németeknél maradt.”
A nyomtatványok többségében a leírások – „A németeknél maradt”; „Lengyelországban halt meg”; „Oroszországban halt meg” – újra és újra megismétlődnek.
Aryeh és Moshe újra találkozhatott az édesanyjával, akinek a háború után sikerült kivándorolnia Izraelbe, de testvérüket meggyilkolták, édesapjuk pedig néhány hónappal a háború után halt meg.
A teheráni gyerekek történetéről itt olvashat még.
