Akiket cserben hagyott a világ — 80 éve kísért a St. Louis tragédiája

A St. Louis hajó és utasai tragikus története annak lett a szimbóluma, hogyan hagyták cserben a nyugati hatalmak az európai zsidóságot.

1939 májusában az MS St. Louis volt az egyik utolsó hajó, amit a Német Birodalom engedett kihajózni. A fedélzetről 937 zsidó menekült nézte, ahogy a német partok eltűnnek a távolban. A fedélzeten gyerekek rohangáltak, az étteremben pedig pezsgőt bontottak az új életre. Ekkorra már megfogyatkoztak a tengereken a St. Louis-hoz hasonló, menekülteket szállító hajók.

Az 1935-ös nürnbergi törvényeket követően a német zsidók nagy része megpróbálkozott a kivándorlással. Hamar kiderült, hogy hiába szabad az út kifelé, a másik oldalon falakba ütköztek a nácik elől menekülő tömegek. Amerikában a gazdasági válságot követően szigorú kvótarendszert vezettek be, csak ajánlással és egy nagyobb pénzösszegért lehetett az Egyesült Államokba jutni, de csakis akkor, ha valaki előre tudott kerülni a listán.

A zsidó menekültválság 1938-ra annyira naggyá nőtt, hogy amerikai vezetéssel összehívtak egy konferenciát Evianban, az ügy megoldására. Egyik ország sem volt hajlandó emelni a befogadottak számain. A konferencián a nagyhatalmak gyakorlatilag írásba adták, hogy magukra hagyják az európai zsidóságot.

Myron Charles Taylor az Egyesült Államok képviseletében szólal fel az eviani konferencián Forrás: United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of National Archives and Records Administration, College Park

1939-re kezdett a helyzet válságossá válni. Németország szigorítani kezdte a kivándorlást, csak külön engedéllyel lehetett elhagyni az országot. Az emigránsok nem vihettek magukkal többet 10 bőröndnél és 5 dollárnak megfelelő készpénznél. Ekkor már csak magukat menthették, de a vagyonukat a nácik kezén kellett hagyniuk.

A vízumot adó országok száma is csökkenni kezdett. 1939 májusában a britek arab nyomásra megtiltották a Palesztinába való letelepedést. Két hajó, a Struma és a Patria több száz menekülttel a fedélzetén elsüllyedt, miután a brit hatóságok nem engedték őket kikötni.

Így az egyik utolsó menedékhely Dél-Amerika maradt. Azonban mire a St. Louis útnak indult, már a dél-amerikai diktátorok is szigorítani kezdték a törvényeiket, az ajtók elkezdtek becsukódni.

A St. Louis úti célja Kuba volt. Kubában Frederico Laredo Brú volt az elnök, aki eleinte engedte a zsidó bevándorlást. Kuba különleges helyzetben volt, hiszen élvezte mind az amerikaiak, mind a németek jóindulatát. Az Egyesült Államok hosszú időn keresztül állammá akarta tenni a szigetországot. A harmincas években Roosevelt bevezette a „Jó Szomszédság” programját, amivel igyekezett mutatni, hogy Amerika nem szól bele a latin-amerikai országok ügyeibe. Ez valószínűleg hozzájárult, hogy a német udvarlás ellenére a Dél-Amerikai országok nem a nácik oldalán léptek be a háborúba. Kuba fontos stratégiai pont volt a németek számára. A szigeten rengeteg német kém működött, elsősorban az Egyesült Államok közelsége miatt.

Gordon Thomas The Voyage of Damned ( Az átkozottak útja) című könyvében beszámol róla, hogy a St. Louis fedélzetén is ott volt a Gestapo. A személyzet tagjainak nagy része a kapitány kivételével tagja volt a náci pártnak. De ez megszokott volt a német kikötőkből induló hajókon. Azonban a hajóval magának Joseph Goebbelsnek, a náci propaganda miniszternek is megvolt a maga terve.

Ekkora már a német vezetés tökéletesen láthatta, hogy a külvilág nem segít a német zsidóságon. A Kristályéjszakára adott langyos reakciók és a szigorodó bevándorlási törvények nyilvánvalóvá tették a nácik számára, hogy azt tehetnek a zsidósággal, amit akarnak.

Goebbels parancsára több propaganda szakembert küldtek Kubába, akik elárasztották az újságokat antiszemita cikkekkel. A lakosság elkezdte ellenezni a zsidók bevándorlását. Brú elnök végül engedett a nyomásnak. A St. Louis már kihajózott, az utasok azonban még nem tudhatták, hogy miközben ők a fedélzeten a szabadságot ünneplik, a kubai elnök aláírt egy rendeletet, ami érvénytelenítette a vízumukat. Csak a kubai kormány külön engedélyével szállhattak partra. A német propagandagépezet a hajóút alatt is aktiválódott, a hajó utasait bűnözőként állították be.

A St. Louis utasai kommunikálni próbálnak a hajó közelébe evező ismerőseikkel Havanna kikötőjében. Forrás: United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of National Archives and Records Administration, College Park

Mikor Kubába értek, hiába volt vízumuk, néhány ember kivételével senkit nem engedtek partra szállni.

Az amerikai menekültügyi szervezet a National Coordinating Commitee odaküldte egy emberét, Lawrence Berensont, hogy tárgyaljon a kubai kormánnyal. Az NCC kész volt félmillió dollárt is fizetni az utasok partraszállásáért. Berenson túlzásnak tartotta az ajánlatot, ezért inkább nem egyezett meg.

Mialatt a hajó a kikötőben vesztegelt, Amerika keleti parti nagyvárosaiban a zsidó szervezetek tüntetéseket tartottak azért, hogy Kuba engedje be a menekülteket. A Dominikai Köztársaság felajánlotta, hogy fejenként 500 dollárért befogadja az utasokat, azonban ezt Berenson visszautasította. Honduras szintén segítséget ajánlott, de a NCC embere ezt is figyelmen kívül hagyta. Kuba hosszú huzavona után végül  megparancsolta, hogy a hajó térjen vissza Európába.

A hajó utasainak nagy része a Hamburgból Havannáig tartó, két hetes utazás alatt boldog hangulatban ünnepelt. A fedélzeten főleg családok utaztak, az általános hangulatot a fedélzeten készült fotók jól visszaadják. A Havannába érkezés előtti nap még búcsúbált is rendeztek az utasoknak.

Josef és Fanny Stein az MS. St. Louis fedélzetén, Forrás: United States Holocaust Memorial Museum Collection, Gift of Charles Maier

Kuba visszautasítása után a hajó fedélzetén alakult rögtönzött bizottság és a kapitány úgy döntött, hogy megkísérlik Amerika partjai felé venni az irányt. A 937 utasból több mint 700-an szerepeltek az amerikai vízumlistán. Ez volt a hajó utolsó próbálkozása. A zsidó menekültügyi szervezetek és a hajón rekedtek rokonai is levelekkel bombázták a Fehér Házat.

Az amerikai sajtóban naponta cikkeztek a hajó útjáról, de a nyugat-európai lapok is tele voltak a St. Louis fotóival. A The New York Times a „legszomorúbb hajónak” nevezte és drámaian ecsetelte az utasok tragédiáját. Azonban az amerikai újságok nem mentek el addig, hogy támogassák a hajó kikötését.

Deborah Lipstadt , Beyond Belief című könyvében kifejti, hogy a nagy amerikai lapok nem támogatták a zsidó bevándorlást, a hajó tragédiája számukra egy jó sztori volt, de valójában nem akartak segíteni.

Az ügy Franklin D. Rooseveltig is eljutott. Az amerikai elnök épp Hyde Park-i birtokán tartózkodott, mikor a hajó Havannában vesztegelt. Nincs bizonyíték rá, mi volt pontosan a nézete az ügyről. Mikor visszatért Washingtonba, megbetegedett és napokig nem jött elő, így a St. Louis ügyét a bevándorlás ellenes Külügyminisztérium intézte. Richard Breitman FDR and the Jews ( FDR és a zsidók) című könyvében kitér arra, hogy Roosevelt végül miért rendelte el, hogy a hajót ne engedjék kikötni.

Roosevelt személyesen rendelte el a hajó visszafordítását, Forrás: Wikimedia commons

Breitman szerint az elnök félt attól, hogy ha beengedi a menekülteket, akkor a szavazók ellene fordulnak és elveszti a választást. Ugyanis ekkoriban tetőpontjára hágott a zsidó bevándorlás elleni hangulat. David S. Wyman ismert holokausztkutató Paper Walls ( Papír Falak) című művében rámutat arra, hogy az amerikai antiszemitizmus a háború előtt kimondottan magas volt.

A Fortune 1940-1941-es felmérése alapján az amerikai megkérdezettek veszélyesebbnek tartották a zsidókat, mint a németeket.

Kubára pedig a „Jó Szomszédság” program miatt nem akart nyomást gyakorolni. A bonyolult bevándorlási rendszer miatt törvényesen a St. Louis egyetlen utasa sem léphetett az Egyesült Államok területére. Így a zsidó menekültek „papír falakba” ütköztek. Roosevelt talán együttérzett velük, talán nem, de végül kiadta a parancsot, hogy a hajó forduljon vissza Európa felé. Egyes vélemények szerint nem volt választása, mások szerint megtehette volna, hogy kivételt tesz és befogadja a St. Louis kilencszáz utasát.

A St. Louis elhajózott Florida partjainál, majd visszafordult Európa felé. Kanada szigorú törvényei miatt úgy döntöttek ott meg sem próbálkoznak. Végül a zsidó menekültügyi szervezetek elérték, hogy négy európai ország: Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium ossza el egymás között a menekülteket. Ez akkor hatalmas sikernek tűnt a szervezetek szemében, hiszen nem tudhatták, hogy két hónappal később kitör a háború és alig egy éven belül a kontinentális Európa német kézre kerül.

Az utasok közül 240-en élték túl a háborút, ezek közül 228 Angliában. A többiek koncentrációs táborokban haltak meg.

A hajó azóta szimbólummá vált, történetét filmek és könyvek örökítették meg. Mikor a St. Louis 80 évvel ezelőtt június 23-án visszatért Hamburgba, az Európa szerte szétszórt utasok azt hitték, megmenekültek. A múlt eseményeinek megvan az a tulajdonsága, hogy utólag egészen más értelmezést nyernek. Az akkor ünnepelt menekülésről ma már tudjuk, hogy csak ideig-óráig tartott, mert az utasok többsége végül ugyanolyan sorsra jutott, mintha soha sem hagyta volna el Németországot.