Az európai kikötőkben elhagyatottan heverő, szankciókkal sújtott szuperjachtok tucatjaihoz hasonlóan a Chelsea-ben porosodó üres villák is a Nyugat és az orosz szupergazdagok közötti szerelmi viszony mementójaként állnak. Ez a románc a nyugati szankciókkal megromlott, amelyek egy rendkívül naiv feltételezésen alapulnak: hogy Oroszországban még mindig van egy erős üzleti elit, amely képes befolyásolni Putyin elnököt, és akár meg is változtathatja a háború kezelését. Az igazság azonban az, hogy nem maradtak erős orosz oligarchák – írja Jade McGlynn, az Unherd publicistája.
Az „oligarchia” kifejezés tökéletesen jellemzi Borisz Jelcin kilencvenes évekbeli elnökségét, amelynek során néhány rendkívül gazdag ember hatalmas befolyást szerzett. Ezek az emberek a Szovjetunió bukása után a valós értékük töredékéért szerezték meg a kulcsfontosságú állami vagyont, beleértve az energia-, a távközlési és a nemesfémágazat jelentős részét. Cserébe ezek az „üzletemberek” támogatták a gyengélkedő elnököt, és segítettek biztosítani 1996-os újraválasztását.
Amikor Putyin hatalomra került, hozzálátott ennek az oligarchiának a felszámolásához és az üzleti elit által a saját politikai vezetésére jelentett fenyegetés megszüntetéséhez. Az alku az volt, hogy az oligarchák megtarthatják a pénzüket, ha kimaradnak a politikából. Akik nem tették, mindent kockára tettek – a vagyonukat, a szabadságukat és az életüket. Mihail Hodorkovszkij, Oroszország egykor leggazdagabb embere például 10 évet töltött börtönben adóvádak miatt, miután politikai szervezetet hozott létre „Nyílt Oroszország – a civil társadalom építésére és megerősítésére” néven. A legtöbb oligarcha a hasonló sors kockáztatása helyett inkább távol maradt a politikától.
Természetesen Putyin az oligarchák mellett az orosz nép politikai hatalmát is csökkentette. De az emberek hajlandók voltak elfogadni a gazdasági stabilitás és növekedés társadalmi szerződését a politikától való távolmaradásért cserébe, mert annyira traumatizálták őket azok a gazdasági körülmények és kizsákmányolások, amelyekhez az oligarchák (és a nyugati tanácsadók és üzletemberek) oly jelentősen hozzájárultak a kapitalizmusra való áttérés és a vad kilencvenes évek fosztogatásai során.
Egy oligarchiában a nagy vagyon garantálja a politikai befolyást, de Putyin Oroszországában ennek az ellenkezője igaz: az üzleti elitnek el kell szenvednie a hivatalnokok zsarnokságát. Az állami korrupció az összes orosz vállalkozáson keresztül szivárog, amelyeknek szükségük van a nagyhatalmú bürokraták védelmére, hogy cégüket ne sajátítsák ki. A bürokraták ezután kihasználhatják hatalmukat, hogy üzleti lehetőségeket biztosítsanak barátaiknak vagy családtagjaiknak. Nem csoda, hogy oly sok fiatal orosz szakember inkább bürokrata akar lenni, nem pedig üzletember.
Ebben a rendszerben a gazdag oroszok a politikai jóváhagyástól függenek, nem pedig fordítva. Az üzleti elitnek szinte nulla politikai befolyása van.
Kétféle szupergazdag orosz van: mindkettő tehetetlen a háború menetének megváltoztatására. Az elsők Putyin emberei, mint például Igor Szecsin, akik vagyonukat kizárólag a Putyinhoz való közelségüknek köszönhetik. Ha elhagynák vagy kritizálnák Putyint, mindent elveszítenének. A második csoportot a megszelídített egykori oligarchák alkotják, akik közül sokan virágnyelven jelezték, hogy nem értenek egyet a háborúval. A szankciókkal sújtott, Londonban élő üzletember, Mihail Fridman az egyik ilyen. Az ukrajnai inváziót tragédiának nevezte, de elállt a háború nyílt elítélésétől.
Bizonyos szempontból az Egyesült Királyság hibáztatható az orosz elit befolyásának hiányáért. A jó kapcsolatokkal rendelkező oroszok évtizedeken át biztonságban tartották pénzüket és családjukat az Egyesült Királyságban, miközben megtartották magas pozícióikat Oroszországban. Brit könyvelők segítettek elrejteni kétes jövedelmüket, ügyvédek rendezték válásaikat és vezettek rágalmazási pereket, tanácsadók lobbiztak politikusoknál üzlettársaik érdekeiért, ingatlanügynökök szerezték meg kúriáikat, magániskolák oktatták gyermekeiket, és múzeumok mosták tisztára hírnevüket.
Mivel az orosz szupergazdagok rendelkeztek jogokkal és eszközökkel azok érvényesítésére az Egyesült Királyságban, soha nem érezték szükségét annak, hogy otthon a jogállamiságot előmozdítsák vagy megvédjék. Ez a kettős élet gyakran a javukra vált: ha le akartak buktatni egy ellenséget, felbérelhettek egy korrupt bírót Oroszországban, hogy biztosítsák a tisztességtelen tárgyalást. Ha azonban valódi igazságszolgáltatásra volt szükségük, Londonba repülhettek.
Ez a „szabadulj ki Oroszországból” kártya nem tarthatott örökké. Azzal, hogy az Egyesült Királyság lehetővé tette az oroszok számára, hogy az otthonuktól távol élhessék a nagyvilági életet, felbátorította a putyinizmus jelenlegi formáját. Mivel az Egyesült Királyság biztonságos menedéket nyújtott, a gazdag oroszok a Szovjetunió bukása után nem érezték szükségét annak, hogy erős jogi intézményeket építsenek vagy tartsanak fenn. Ennek eredményeként most nincs olyan reális csatornája a nem központosított hatalomnak, mint például egy erős igazságszolgáltatás vagy a kis- és középvállalkozások választói, amelyet az üzleti elit felhasználhatna a Kreml befolyásolására – persze, ha egyáltalán akarná.
Oroszország jobban tette volna, ha követi Lengyelország vagy Ukrajna példáját. Lengyelországban, ahol a kilencvenes években szintén neoliberális „sokkterápiás” piaci reformokon mentek keresztül, intézkedéseket hoztak az oligarchia elleni védekezésre és a kkv-szektor kiépítésére.
Eközben Ukrajnában a különböző oligarchák közötti rivalizálás akadályokat gördített az esetleges autokraták elé, és nagyobb politikai szabadságot biztosított a polgárok számára. Oroszországban sok szempontból mindkét világból a legrosszabb van: az oligarchia pusztító gazdasági öröksége az elit belső harcai nélkül.
Mindez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Királyságnak nem kellene lefoglalnia a Kremlhez kötődő tisztviselők és üzletemberek vagyonát. Csakhogy ennek nem az a célja, hogy az üzleti elitet Putyin elhagyására, meggyőzésére vagy megbuktatására ösztönözze, hanem az, hogy megakadályozza, hogy az orosz pénz korrumpálja nemzeti érdekeinket és biztonságunkat.
Ironikus módon az oligarchák elleni szankciók évtizedek óta a legjobb PR-t adták az Egyesült Királyságnak Oroszországban. Az egyszerű oroszok gyűlölik az üzleti elitet, és ünnepelték a Nyugat ellenük hozott szankcióit. Az orosz Telegram-csatornákon a bankárok, Putyin szeretője, Alina Kabajeva és más gazdag személyek elleni új szankciókról szóló bejelentéseket több ezer lájkkal és az Egyesült Királyságot ünneplő tréfás kommentekkel üdvözölték: „Köszönjük London”, „Még többet kérek!” és „London szívességet tesz nekünk”. Ahogy Putyin kárörvendően nyilatkozott a múlt hónapban a nemzet állapotáról szóló beszédében:
a Nyugat azért foglalta le a gazdag oroszok vagyonát, mert „másodosztályú idegennek” tekinti őket, de „egyetlen egyszerű állampolgár sem sajnálja őket” az országunkban.
Amikor a szankciókról van szó, a brit establishmentnek óvatosnak kell lennie, hogy ne vetítse elavult történelmi elképzeléseit Oroszországra. Az Egyesült Királyságnak már nem a kilencvenes évek befolyásos oligarcháival van dolga – hanem a mai, erőtlen üzleti elitekkel. És míg a Kreml kétségtelenül fel tudta használni a nyugati üzleti eliteket arra, hogy befolyásolják kormányainkat, ugyanez fordítva már nem igaz. Az orosz üzleti elitek hatalma fantom. Az oligarchák már rég halottak. És mi segítettünk megölni őket.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.