Közhely számba megy az a megállapítás, hogy az ukrán háború egy hatalmas gyakorlótér, ahol a nyugati hatalmak kipróbálhatják és egyben be is mutathatják a portékáikat. Robert C. Castel elemzése.
A cinikusabb elemzők, köztük a jelen sorok szerzője is szóvá tette a tényt, hogy
az Ukrajnának nyújtott haditechnikai támogatás összetételét nem a logisztikai észszerűség, hanem elsősorban marketing-megfontolások alapján határozták meg.
Azok, akik életük ügyeletes keresztes hadjáratát remélik megtalálni ebben a felesleges háborúban, természetesen vérig sértődtek és a vita hangos penge váltásokkal azóta is folyik.
A világnézeti csörték szüneteiben azonban érdemes néha felemelni a tekintetünket és körülnézni – úgy időben, mint térben – kapaszkodókat keresve a jelenlegi válság megértéséhez.
Az ukrán háború egyik nagy misztériuma a légi hadszíntér paradoxonrendszere.
- Miért nem sikerült Oroszországnak mind a mai napig kivívnia, ha nem is a légi felsőbbrendűséget, legalább a légifölény valamilyen formáját?
- Ha nem beszélhetünk orosz légi fölényről, akkor hova tűnt az ukrán légierő?
- Hová tűnt Kijev Szelleme és a kezdeti hónapok légicsatái?
- Miért folyik a taktikai és műveleti szintű legi hadviselés ilyen fokozott szemérmetességgel mindkét oldalon?
- Mit remélnek az oroszok elérni a stratégiai légi offenzívával, és miért annyira védtelen Ukrajna ezek ellen a támadások ellen?
- Fognak-e változtatni a dolgon az Ukrajnának beígért nyugati és nem-nyugati repülőgépek?
Az egyik mód ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására elvenni az Oryx, a brit hírszerzés, az ukrán és az orosz vezérkar és a többi propaganda orgánum által közölt adatokat. Az első kihívás persze komoly képet vágni ezekhez az adatokhoz és úgy tenni, mintha elhinnénk mindent. A második kihívás nem észrevenni olyan apróságokat, mint például azt, hogy
az egyik legtekintélyesebb thinktank jelentésében több iráni drón leküzdése szerepel, mint amennyinek az indításáról beszámoltak.
A harmadik pedig elővenni a kedvenc statisztikai szoftverünket, és grafikonokat meg statisztikákat gyártani, amivel a többi írástudót elkápráztathatjuk.
Ne tessék félreérteni, nem próbálok kigúnyolni senkit. Ezekben a megjegyzésekben legalább annyi önirónia van, mint mások bírálata.
A másik mód ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására, átgondolni az orosz légierő tapasztalatait, amit azon a gyakorló pályán nyertek, ahol évtizedek óta treníroznak az első vonalbeli nyugati légierők készséges együttműködésével. Ez a gyakorló pálya természetesen a Közel-Kelet, egészen pontosan a Földközi tenger keleti része. Az 1956-os háborút követően a szovjet és később az orosz légierő kisebb-nagyobb megszakításokkal jelen volt a térség összes háborújában, hol a katonai tanácsadó, hol az aktív csendestárs szerepében.
Igen nehéz, szinte lehetetlen vállalkozás egy rövid cikk keretében összefoglalni hét évtized folyamatosan evolváló tapasztalatait és tanulságait. Ugyanakkor vállalva a durva általánosítás összes veszélyét, be lehet azonosítani azokat a főbb tanulságokat, amik döntően módon befolyásolják az orosz légierő alkalmazását a jelenlegi háborúban.
1. A nyugati légi hadviselés felsőbbrendűsége.
Az 1967-es, az 1969-70- s , az 1973-as és az 1982-es háborúk bebizonyították, hogy a szovjet légiharc doktrína, a szovjet kiképzés és a szovjet haditechnika nem képes felülkerekedni az izraeli légierő képében jelen lévő nyugati ellenlábasán. Ez az alapvető tény ismételten igazolást nyert, függetlenül attól, hogy gyengén kiképzett szír pilóták vagy pedig a szovjet légi gárda-ezredek legjobbjai “lovagoltak” a repülőgépeken. Ezek a háborúk reményt adtak a nyugatnak arra, hogy a szovjet úthengert meg lehet állítani konvencionális eszközökkel is. A legfontosabb tanulság, amit a szovjet légierő levont ezekből a megmérettetésekből, az aszimmetrikus válaszok fontossága volt.
2. A rakéta meggörbítette a repülőgép szárnyát
Az 1969-70-es Kifullasztó Háborúval kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a haditechnikai pálya egyre meredekebben dől a repülőgépek ellen és a csöves tüzérséggel, de még inkább a rakétaütegekkel felszerelt integrált légvédelmi rendszerek javára. A szovjeteknek ezzel az aszimmetrikus válasszal sikerült megkerülniük a behozhatatlan hátrányukat a csúcstechnológiában, és kibontakoztatni az előnyüket a tömeggyártás terén. Az 1973-as Jom Kippuri háborúban az izraeli légierő elvesztette a repülőgépéinek közel az egyharmadát, mire sikerült megroppantania a szír, és főként az egyiptomi légvédelmi rendszerek gerincét. Az 1982-es első libanoni háborúban csupán egy igen bonyolult, drónokat és elektronikai hadviselési eszközöket alkalmazó katonai innováció tette lehetővé az izraeli harci repülök számára a légi felsőbbrendűség kivívását. Ezeknek a háborúknak a tanulsága igen egyértelmű volt. A rakéta, a jól ismert izraeli közhellyel élve, ha nem is törte le, de alaposan elgörbítette a repülőgép szárnyát. Ez a tanulság egyértelműen jelen van Izrael végtelenített légi hadjáratában a szíriai iráni bázisok és fegyver szállítmányok ellen. A támadások döntő többségét nagy távolságból, nagy hatótávolságú csapásmérő eszközökkel hajtják végre, elsöprő elektronikai hírszerzési és kibertámogatással. Mindennek ellenére a rakéták jelentette veszély megmaradt, és még a relatíve “gyenge” szír légvédelem is képes volt arra, hogy egy pillanatnyi alkalmat kihasználva lelője Izrael egyik legfejlettebbnek számító F-16-osát.
3. A ballisztikus rakéta mindig át fog törni
Stanley Baldwin brit miniszterelnök defetista, és tényszerűén téves megállapítása, miszerint “a bombázó mindig át fog törni” új értelmet nyert a Közel-Kelet rakétaháborúiban. Úgy az 1967-es , mint az 1973-as háború során a szovjet “tanácsadók” sok esetben az egyiptomi, illetve a szír “házigazdáik” megkérdezése nélkül vetettek be manőverező robotrepülőgépeket, illetve ballisztikus rakétákat izraeli katonai és polgári célpontok ellen. Az előbbiekkel sikerült megbirkózni, az utóbbiakkal szemben azonban Izrael védtelennek bizonyult. A helyzet két évtizeddel később sem változott, amikor az 1991-es első öbölháború alatt az Izraelbe telepített első generációs Patriot rakéták nem voltak képesek hatékony választ adni az iraki Scud rakéták jelentette fenyegetésre. A 2006-os második libanoni háború során a világ egyik legfejlettebbjének számító, több rétegű izraeli rendszernek csupán azért nem kellett egy hasonló próbát kiállnia, mert a légierőnek sikerült a Hezbollah nagy hatótávolságú rakétait még azelőtt megsemmisítenie, hogy azokat bevethették volna. Hogy az ezeknél jóval kezdetlegesebb, rövid hatótávolságú eszközök százai mekkora kárt okoztak, azt nem szükséges részletezni.
4. Drónom, drónom, mond meg nékem
Ha van egy terület, amivel kapcsolatban a szovjetek, és később az orosz légierő nem vonták le a megfelelő következtetéseket, az a drón-hadviseléssel kapcsolatos tapasztalatok. Ennek az okairól sokan és sokat írtak már, ezért most itt eltekintünk a “miért” kérdésének a megválaszolásától. Ez a fajta “sakkvakság” annál is furcsább, mivel a szovjet tanácsadók a páholyban ülve nézhették az első, kezdetleges izraeli drónok megjelenését 1969-ben a Szuezi csatorna felett, a drónok döntő szerepét a libanoni Bekka völgy szír légvédelmi rendszerének a megsemmisítésében, továbbá Izrael és Irán későbbi erőfeszítéseiben a drón-hadviselés továbbfejlesztésére. Ennek az új hadviselési formának a legékesszólóbb példája az iráni támadás volt a szaúdi Aramco létesítmények ellen 2019 szeptemberében.
5. A légi hadviselés elektronikai és kiber-dimenziója
Ennek az új hadszíntérnek a fontossága már a második világháború első éveiben bizonyítást nyert. A kinetikus hadszínterektől eltérően ezen az ember kreálta hadszíntéren a hadviselés szünet nélkül folyt a hidegháború évtizedei folyamán, és folyik azóta is, mind a mai napig. Egy olyan csendes háborúról van szó, amiről csak akkor lebben fel egy pillanatra a fátyol, amikor az itt zajló hadműveletek a civil repülés rutinját megzavarják. A legutolsó ilyen eset a Szíriában állomásozó, a GPS-rendszer jeleit zavaró orosz technológia tevékenységéhez kapcsolódott. A kérdés alfája és omegája, hogy igen naiv politikai vagy katonai vezető az, aki azt képzeli, hogy egy harci repülő, legyen az bár a legfejlettebb ötödik generációs eszköz, elektronikai és kibertámogatás nélkül behatolhat egy nagy fenyegetettségű légtérbe.
Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezeknek a tapasztalatoknak a jelentős részét a szovjet, később az orosz légierő első kézből szerezte. Ma már köztudott, hogy még 1983-ban is estek el szovjet légvédelmisek az izraeli légierő ellen vívott összecsapásokban úgy Libanonban, mint Szíriában. Ezek a sokszor traumatikus, mélyen beágyazott tapasztalatok további megerősítést nyertek az ukrán háború első hónapjaiban, és döntő módon befolyásolták az orosz légierő szerepét a jelenlegi konfliktusban.
Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében vizsgálva az orosz légierő által alkalmazott stratégiai, műveleti és taktikai megoldásokat már sokkal kevesebb okunk van a meglepődésre.
A kezdeti tűzkeresztség után az orosz légierő úgy döntött, hogy meg sem próbálkozik egy szimmetrikus hadviselésen alapuló, az izraeli 1973-as püroszi győzelemhez hasonló eredmény elérésével. Ehelyett a légifölény megszerzésére egy aszimmetrikus stratégiát választott: az ukrán légvédelmi rendszer kifullasztását és felmorzsolását ballisztikus rakéták, manőverező robotrepülőgépeket és drónok segítségével.
Szó sincs itt frusztráción alapuló pótcselekvésről, bosszúvágyról stb., ahogyan azt a rapszodikusabb lelkületű nyugati kommentátorok az eseményeket értelmezik. Az is alaptalan feltételezés, hogy amit látunk, az a háborús improvizáció fércmunkája. Sokkal inkább arról van szó hogy
az oroszok képesek voltak tanulni úgy a saját hibáikból, mint mások sikereiből, és eredményesen alkalmazni a Közel-Keleti gyakorló pálya tapasztalatait.
Ne essünk abba a hibába, hogy az ellenfeleinkben a saját tükörképünket látjuk.
Azért mert a Négy páncélos és a kutya nem a Top Gun, még nem jelenti azt, hogy nem tudják más utakat járva, lassabban, kevésbé látványosan araszolva előre, ugyanazokat a célokat elérni.
