Egy éve támadta meg Oroszország Ukrajnát. Dr. Taksás Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának egyetemi docense három részes cikksorozatában foglalja össze a háború eddigi tapasztalatait. Első rész.
„Tanulni nem kötelező… mint ahogy túlélni sem.” W. Edwards Deming
Demming bácsitól – minden minőségbiztosítási rendszer atyjától – valószínűleg sosem hangzott el ez a mondat, mégis minden üzleti innovációs előadás ezzel kezdődik. Ennek oka az, hogy a lehető legfrappánsabban foglalja össze napjaink világát, ahol a tanulás és a folyamatos megújulás képessége alapvető fontosságú mind az egyéni, mind a szervezeti siker szempontjából. Nálunk a haderőben – főleg itt a posztszocialista térségben – kevesebbszer jelenik meg ez a gondolat, pedig ha van szervezet, amire az idézet szó szerint áll, az a hadsereg. A hadviselés folyamatosan változik, és aki jobban képes megérteni a változás hajtóerőit, az sikeresebben lesz képes megvívni a jövő háborúit. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy a tapasztalatokat feldolgozva minél többet tanuljunk, és ha van egyetlen pozitívuma a nyomorúságos és embertelen orosz-ukrán háborúnak, akkor az a tanulási lehetőség. Ezért három részes mini cikksorozatban próbálom itt összefoglalni az eddigi legfontosabb tanulságokat. Ebből az első két rész magára a hadviselésre fókuszál kiegészítve néhány haderőszervezési kérdéssel, míg a harmadik rész a védelemgazdasági háttérrel foglakozik, benne a hadiipar területével.
Nézzük akkor röviden meg, hogy milyen főbb tanulságokat vonhatunk le az elmúlt 1 évből! Ezek a tapasztalatok jellemzően szorosan összekapcsolódnak, s egy nagy rendszert alkotnak. Ez azt is jelenti, hogy a hadművészet rendszerszintű változását éljük most meg.
– Védelmi technológiák előretörése. A történelemben egy ciklikus változását láthatjuk annak, hogy a védelemi vagy támadó képességek fejlődnek jobban, s ebből adódóan melyik jelenti a hadműveleti és hadászati siker kulcsát. A jelenleg zajló háború eddigi fejleményei azt mutatják, hogy egy közel száz éves periódust lezárva egy új ciklus kezdetén lehetünk, ahol most a védelmi képességek kerülnek előtérbe.
Az átütő siker elmaradásának és a kvázi állóháború kialakulásának okaként látni kell, hogy egy 10 millió dolláros harckocsi elpusztítható egy 175 000 dolláros Javelin, vagy egy 6000 dolláros Carl Gustav rakétával.
Vagy éppen egy 18 millió dolláros helikopter (plusz a jópár millió dollárért kiképzett személyzete) elpusztítható egy 120 000 dolláros Stinger rakétával, míg egy akár több milliárd dolláros cirkáló elsüllyeszthető egy figyelemelterelő drón és egy hajó elleni rakéta segítségével. A védelemben használt technológiák gyorsabb fejlődése (pontosabb célvezetés és célkövetés, sokkal könnyebb hordozhatóság, könnyebb alkalmazhatóság, decentralizált kibervédelem stb.), valamint a katonai vezetés reformja (gyorsabb adatfeldolgozás, decentralizált, alegységszintű döntéshozatal stb.) olyan rendszerszintű változást okozott a hadművészetben, amely következtében a világ összes haderőjének – élén az USA haderejével – el kell gondolkoznia azon, hogy a gyors, döntő csapások sorozatára épülő, támadást favorizáló katonai doktrínájukat miként módosítsák a jelenlegi háború tapasztalataival.
– Láthatóság. A védelmi képességek megerősödése jelentős részben annak is köszönhető, hogy a modern háborúban a polgári és katonai technológiák összemosódásából adódóan soha nem látott mértékű, pontosságú és gyorsaságú rálátással rendelkeznek a felek mind a hadműveleti színtéren, mind a mögöttes területeken zajló eseményekre. Az óriási változás az, hogy a műholdas, telekommunikációs, információs technológiai rendszerek adatai már nem csak a stratégiai, esetleg hadműveleti, hanem a legalsóbb szintű harcászati döntéshozatalnak is a mindennapi részévé váltak.
Ebből adódóan szinte lehetetlen elbújni az ellenség szemei elől, a meglepés, megtévesztés szinte teljesen lehetetlenné vált.
Gondoljunk csak bele, hogy a meglepésen vagy a megtévesztésen alapult rengeteg olyan támadó művelet a történelem során (pl. Normandiai partraszállás), amelyek háborúkat döntöttek el, s amelyeket a jelenlegi technológiai körülmények között szinte lehetetlen lenne sikerrel megvalósítani, amikor a műholdak kis túlzással a katona ebédjét képesek beazonosítani a tálján, amikor a telekommunikációs eszközökkel kilóméterekről bele lehet hallgatni egy konvojon belüli beszélgetésbe, amikor már egy birkapásztor is valós idejű és abszolút részletes információt tud biztosítani a nyáj mellett elhaladó járművekről, és 5-10 dolláros kereskedelmi drónok ezrei pásztázzák a műveleti terület minden szegletét. Az elektronikai harcászati, informatikai, híradó képességek fejlesztése, az ezen a területen meglévő civil technológiák és rendszerek kreatív adaptálási és integrálási képessége (ami például ennek a háborúnak a kezdetén a sikeres ukrán ellenállás alapját adta) minden korábbinál fontosabb lett, és amelyik haderő lemarad ezeken a területeken, az esélytelen lesz sikeresen megvívni a jövő háborúját.
– Információfeldolgozás, mint döntő faktor. Montecuccoli óta tartotta a mondás, hogy a háborúhoz 3 dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ma már módosíthatjuk ezt úgy, hogy: információ, információ (és mondjuk védelmi ipari értékláncok). Nem véletlen, hogy az USA hadereje már évekkel ezelőtt, mind a Pentagonban, mind haderőnemi szinten, mind az egyes parancsnokságokon „chief data officier” pozíció létrehozásáról döntött, a vezérkarban a híradó és informatikai főnöki posztot pedig egy Szilícium-völgyből igazolt techguruval töltötte be, valamint komoly lépéseket indított abba az irányba, hogy a jövőben minden keletkező adat egy rendszerbe kerüljön, és a feldolgozásuk a lehető legyorsabban, jellemzően mesterséges intelligencia segítségével megtörténjen. Ugyanis mind a békeműködésben, mind a hadszíntéren elképesztő mennyiségű információ keletkezik, és aki ezt gyorsabban és pontosabban képes feldolgozni, és abból jobb döntést tud hozni, az döntő hadműveleti előnyre tesz szert.
Ekkora adatmennyiség megfelelő minőségű feldolgozására az emberi elme már képtelen, s az orosz-ukrán háború tapasztalatai újabb mérföldkövet jelentenek afelé a jövő felé, ahol a – régi sci-fi filmekkel ellentétben – a háborúkban a robotok és a mesterséges intelligencia nem a lövészárokban harcoló katonát fogják kiváltani, hanem a felsőbb szintű döntéshozó politikusokat, tábornokokat és főtiszteket.
– Decentralizált döntéshozatal. A rendelkezésre álló információs technológiai eszközök kreatív használata kombinálva a parancsnoki döntéshozatal decentralizációjával komoly döntéshozatali sebesség előnyt jelent, amely az előző bekezdésben leírtakból adódóan kiemelt fontosságú. A 2015-ös teljes összeomlás után az angolszász tanácsadók és kiképzők segítségével rengeteget lépett előre ezen a területen az ukrán haderő, és ez is erős összetevője annak, hogy sikeresen fel tudta venni a harcot. A másik oldalon a fotelbloggerek és a Wagner-zsoldosok részéről rengeteg kritika éri az orosz katonai vezetőket, hogy nem harcolnak az első sorokban. Ez színtiszta populizmus, aminek amúgy semmi értelme.
A legfelsőbb szintű katonai vezetésnek nem az a feladata, hogy példát mutatva meghaljon a csatatéren, hanem az, hogy a lehető leghatékonyabb módon vezesse a műveletet.
Már anno a tatárok is jelentős részben azzal érték el sikereiket, hogy miközben ellenfelük parancsnoka (királya, fejedelme) az első sorban szeretett példát mutatva vagdalkozni, (majd elesni, és ezzel káoszt és fejetlenséget okozni), addig a nagyon jól képzett tatár parancsnokok leghátulról, a helyzetet a lehető legjobban átlátva irányították seregtesteiket, ezzel sikeresen fölényt kialakítva a csata döntő pontjain. Szóval nem az a probléma, hogy az orosz tábornokok nem hajlandóak elesni a katonáikért (ami amúgy nem is igaz, mert lassan annyian halnak meg közülük, mint ahány amerikai tábornok elesett a teljes második világháborúban), hanem az, hogy még mindig túlságosan sok döntést megtartanak maguknak. Az a tény, hogy ennyi tábornok elesett, (a precíziós tüzérségi eszközök fontossága mellett) rávilágít arra, hogy még mindig harcászati szintű döntésekbe is belefolynak, ami alapvető hiba. Ennek három oka lehet. Vagy nem megfelelő a tiszti és az altiszti állomány kiképzettsége, és ezért nem bíznak bennük a főtisztek és a tábornokok, vagy olyan a haderőben a szervezeti kultúra, hogy minden hibáért felelősségre vonás fenyegeti a vezetőt, ezért az kézi vezérléssel próbálja a hibák felmerülését csökkenteni.
A harmadik ok még veszélyesebb lehet a sikerre nézve, mert az azt jelentheti (bármelyik oldalon), hogy nem tanulva Adolf Hitler és mások hibáiból,
a politikai vezetés túlságosan mélyen beleavatkozik a háború irányításába ahelyett, hogy a szakértő katonai vezetőkre bízná azt, és emiatt kényszerből vagy félelemből a döntéshozatali szintek túlságosan eltolódnak a szervezetben felfelé.
Hogy az ebből eredő minimális késlekedés is mennyit jelenthet, azt jól illusztrálja, hogy a föld másik felén az amerikaiaknál már pár éve arról megy a diskurzus, hogy amikor majd a közeljövőben a rendszerek teljesen automatikusan képesek lesznek a műveleti környezet feldolgozásából döntést hozni, akkor hagyjanak-e benne emberi döntéshozatali felügyeletet, mert ha például a kínaiak nem hagynak, akkor a tűzcsapás elindításában így nyert másodpercek(!) döntő fontosságú lehet az ütközet vagy akár a hadművelet szempontjából.
– Változások a harc megvívásában. E háborúban a harcászati eljárások területén is megfigyelhetünk változásokat, amelyekből most kettőt emelnék ki. Az első az, hogy a harc megvívásában sokkal nagyobb szerepe lett egészen kicsi, alegységszintű csoportoknak, amit valószínűleg a láthatóság, valamint a védelmi fegyverek technológiájának (tűzerő, célkövetés, mobilitás) fejlődése okozott. Egy zászlóalj-harccsoport vagy hasonló nagyságú kötelék egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy tevékenysége rejtve maradhasson. Nehezen tud már a harc megvívásának közelébe is eljutni ellenséges csapások elszenvedése nélkül. Kisebb, akár pár fős alegységek jobban képesek a mindent látó szemek elől észrevétlenül elbújni, majd a harcérintkezés kiváltására után gyorsan, lekövethetetlenül elszakadni. Plusz rájuk kevésbé pazarolja az értékes lőszert a tüzérség, mint egy nagyobb csoportosulásra. Ez jó lehetőséget ad – különösen mozgó, nem kiépített védelemben – a „hide-strike-run” taktikára, ahol a rejtett terepszakaszon folyamatosan – gyalog, motorral, kvaddal – mozgásban lévő kis létszámú csoport páncéltörő, illetve közellégvédelmi eszközzel felszerelve csapást mér az előrefele mozgó ellenséges páncélos vagy légi eszközökre, majd a lövés kiváltása pillanatában már meg is kezdi gyors elszakadását.
Ez a gerillahadviselés modern, regularizált változata.
Ez a taktika alkalmazásra kerül a tüzér – különösen a nagy hatótávolságú rakétatüzér – alegységeknél is, ahol huzamosabb (mobil) rejtőzködés, majd a tűzcsapás kiváltása után, azonnal ”pakol” az alegység, és újabb folyamatos helyzetváltoztatásba kezd, hiszen pillanatokon belül bemérhető az indítás helyszíne, ami azonnali válaszcsapást eredményezhet. A háború megmutatta, hogy a tüzérségnél a mobilitás minden korábbinál fontosabb szempont lett.
A másik elterjedt – a szaknyelv által „Thunder run”-nak nevezett – taktika, amit mindkét fél oldalán megfigyelhetünk, a kiépített védelem elleni támadásban jelenik meg. Ez olyan gyors rohamokat jelent, ahol a támadó félnek nincsen konkrét harcászati célkitűzése (pl. valamilyen terepszakasz vagy objektum elfoglalása), hanem a gyors előretöréssel, majd visszavonulással az ellenség védelmének erősségét tesztelik. Ellentétben a hagyományos támadó művelettel, a támadó fél nincsen se számbéli, se eszközbéli fölényben, hanem nagy mobilitású kisebb alegységgel hatja végre a rohamot és rögtön utána a visszavonulást, s az ellenség reagálásából feltérképezi azt a gyenge pontot, ahol az áttörés megvalósítható majd. Legklasszikusabb példa erre a taktikára Bagdad elfoglalása 2003-ban. A Wagner-csoport féle módosítása ennek az, hogy a képzetlen embereikből újabb és újabb – kvázi öngyilkos – hullámokat indítanak az ukrán állások ellen. Itt nincsen visszafordulás, csak halál, viszont figyelik, hogy melyik az a pont, ahol végül valamelyik roham eléri a fizikai célját, ezzel beazonosítva az ukrán védelem legsebezhetőbb, legelérhetőbb pontját, amely ellen aztán már képzettebb és addig pihentetett alegységeiket indítják. Embertelen, de sikeres taktika, más kérdés, hogy mennyire fenntartható.
A fentiek mellett a frontvonalak megmerevedése után a többlépcsős védelmi rendszerek kiépítése vált elsőrendű tényezővé. Az erődítések alkalmazása nem új, hanem változatos formában évezredes hagyományai vannak, azonban szerepük talán az első világháború óta nem látott mértékben megnőtt ebben a háborúban.
Sokan sokszor gondolták úgy (bevallom én is), hogy lövészárok-harcászatot, szökellést és hasonlókat már nem is kell oktatni a fiatal katonáknak, de ez a háború azt igazolja, hogy ez nem így van.
– Szárazföldi haderőnem előtérbe kerülése. A védelmi technológiák előretöréséből adódik az is, hogy bár multi-domain műveletekről beszélhetünk, a háborúban eddig nagyon korlátozott szerepet játszik mind a légierő, mind a haditengerészet. És bár a kibertérben is folyamatosan dúl a harc, úgy látszik ott is a védelmi képességek fejlődése volt a gyorsabb az elmúlt időszakban, mert látványos sikereket ott sem tudott semelyik fél elérni. Ebből adódóan a szárazföldi haderőnem (beleértve a különleges műveleti, illetve rakétatüzér csapatokat is) szerepe a háború lefolyásában a vártnál nagyobb. Egyszerűen a légierő és a haditengerészet eszközeinek sebezhetősége túlságosan megnőtt – különösen az eszköz és a kezelőszemélyzet pótlásának határköltségét tekintve – ahhoz, hogy a parancsnokok ezen haderőnemek használatára jelentős mértékben támaszkodni tudjanak.
– Precíziós fegyverek. A háború szintén felhívja a figyelmet a precíziós fegyverek, különös tekintettel a precíziós tüzérségi eszközök alkalmazásának előnyeire.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy-egy ilyen eszközzel elkövetett támadás sokkal hatékonyabb, és az ellenség erőinek számára sokkal pusztítóbb tud lenni, mint akár tömeges csapás mérése hagyományos eszközökkel.
Ráadásul kevesebb eszköz bevezetését is igényli, amely csökkenti a láthatóságból eredő sebezhetőséget.
– Információbiztonság. Aki szolgált nyugati – elsősorban angolszász – katonákkal, az tudja, hogy kínosan ügyelnek az információbiztonságra, nagy részük például semmilyen közösségi oldalon nem található meg.
A terrorizmus-ellenes háborúk hamar leckét adtak erre, amikor egész parancsnokságok kaptak szép képes albumot a felkelőktől az állomány tagjainak közösségi oldalról lementett arcképével és aláírva az otthoni lakcímmel vagy annak google-térképes fotójával.
Keleten ez a tudatosság még abszolút nem épült be a napi rutinba, amit jól mutat, hogy a mai napig mennyit hibázik ezen a területen mindkét fél. Persze sokszor ott sem a katonák, hanem civilek hagyják bekapcsolva a geolokációt videózás közben, és önjelölt háborús hősök pózolnak fegyverarzenállal jól beazonosítható épületek előtt. Érthető, hogy fontos a folyamatos propaganda a közvélemény lelkesedésének fenntartása érdekében, (plusz egyesek saját politikai ambícióik építgetése kapcsán), de ez nem hozza vissza azoknak a bajtársaknak a százait, ezreit, akik az alapvető információbiztonsági szabályok megsértése miatt vesztik életüket.
| A szerző százados, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának egyetemi docense. |
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.