A palesztin terrorizmus és a kétállami megoldás iránti érdektelenség biztosítja, hogy ne legyen béke. Az Egyesült Államok és szövetségesei azonban inkább az izraeli lakásépítésekre összpontosítanak. Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Amikor az amerikai külügyminisztérium szóvivői és Amerika nyugati szövetségeseinek külügyminisztériumai sajtóközleményeket adnak ki, amelyekben elítélik a zsidók lakásépítését, akkor nem kell mást tenni, mint találni egy hasonló dokumentumot az archívumban, kivágni és beilleszteni a szöveget, és egy új dátummal ellátni.
Közös nyilatkozatuk, amelyben elítélték Izrael bejelentését, miszerint jóváhagyta 10 000 új otthon tervezését és építését Júdea-Szamáriában, valamint kilenc „előretolt” település kormányzati engedélyezését, szigorúan a könyv szerint készült. Tartalmazta az „egyoldalú cselekedetekről”, a „feszültségekről” és az olyan intézkedésekkel szembeni ellenállásról szóló szükséges megfogalmazásokat, amelyek „aláássák a kétállami tárgyalásos megoldás elérésére irányuló erőfeszítéseket”.
Maga az elítélés aligha számít hírértékűnek, hacsak nem annyiban, hogy azt mutatja, hogy a településekkel kapcsolatos mánia olyan mértékű, hogy még akkor is figyelmet érdemel, amikor az Izraelről szóló tudósítások többsége a liberális izraeli establishment által a novemberi parlamenti választások eredményeinek érvénytelenítésére irányuló mindenre kiterjedő nyomulásra összpontosít.
A Biden-kormányzat szándékában áll, hogy segítse azokat, akik meg akarják akadályozni, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök új kormánya végrehajtsa kampányígéretét, miszerint megreformálja az igazságszolgáltatási rendszert, és fékeket állít az ország legfelsőbb bíróságának korlátlan hatalmával szemben. De mintha csak a robotpilóta működne, és Bidenék mindig hajlandók csatlakozni a nemzetközi közösséghez, amely felháborodását fejezi ki amiatt, hogy a zsidók gyökeret vernek őshazájuk szívében.
A külpolitika mindig is kitartott amellett a képtelen elképzelés mellett, hogy a zsidók jeruzsálemi és vitatott területi jelenléte az elsődleges akadálya az Izrael és a palesztinok közötti konfliktus lezárásának. Ennek megfelelően bármilyen lakás építése a világ által „Ciszjordániának” nevezett területen problémát jelent, mivel feltételezik, hogy az egész terület lopott tulajdon, amelyet vissza kell adni jogos palesztin tulajdonosainak. Ez mind részleteiben, mind következtetésében hamis.
Bár a palesztinok és külföldi segítőik tagadják, a zsidóknak minden joguk megvan ahhoz, hogy a területeken éljenek, még akkor is, ha a földdel való végső rendelkezésről a felek tárgyalhatnak és tárgyalniuk is kellene – feltéve, hogy a palesztinok valaha is komolyan tárgyalni akarnak egy olyan megállapodásról, amely véget vet a cionizmus elleni, immár évszázados háborújuknak.
Ami most következik, az a településekről szóló vita az ENSZ Biztonsági Tanácsában, amely a héten kiadott elítélő nyilatkozatokhoz hasonlóan egy újabb színdarab, amelyben minden szereplő felmondja jól ismert szövegét. A palesztinok és más nemzetek is harsogni fognak arról, hogy a zsidók ellehetetlenítik a két állam lehetőségét.
A rutin annyira megszokott, hogy az egész dolog már-már unalmasan hangzik. És az izraeli kormány, amelyet egyéb gondok is sújtanak, jól tenné, ha a Biden-kormányzat kritikái nem tántorítanák el tervei megvalósításától. Mégis, a diplomáciai elítélésnek ezt a körforgását – amely nem tévesztendő össze az „erőszak körforgásával”, a média által használt kifejezéssel, amely a palesztin terrorizmust erkölcsileg egyenértékűnek tekinti a terrorizmus megfékezésére irányuló izraeli erőfeszítésekkel – nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete egy tárgyalóterem, de az Izrael ellen a nemzetközi fórumokon folytatott delegitimizációs kampány nem pusztán ellenséges propagandáról szól. Ezeknek a határozatoknak a halmozott súlyát láthatjuk az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának lépéseiben és hasonló erőfeszítésekben, hogy Izraelt a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálják a palesztinok elleni állítólagos bűnei miatt, amelyek nem többek, mint a zsidóknak a saját országukban való élethez vagy önvédelemhez való jogának gyakorlása. Végső céljuk az, hogy a törvénykezési taktikák segítségével Izraelt ugyanúgy elszigeteljék, mint ahogyan az apartheid-korszak Dél-Afrikáját páriává tették, noha a két példában semmi közös nincs.
Ugyanilyen fontos, hogy Izrael elítélése – még akkor is, ha Washington pro forma gesztusnak szánja őket – valóban hatással van a palesztinok viselkedésére.
A Biden-kormányzat jól tudja, hogy a Palesztin Hatóság vezetésének esze ágában sincs valaha is komolyan tárgyalni Izraellel. Ezért van az, hogy annak ellenére, hogy az elnök külpolitikai csapata olyan korábbi Obama munkatársakból áll, akik semmit sem szeretnének jobban, mint hogy Izraelre brutális nyomást gyakoroljanak, mindennek fejében ez az első olyan kormány, amely úgy érkezett Washingtonba, hogy nincs terve a békefolyamatot illetően.
De minden egyes alkalommal, amikor felelevenítik azt a szöveget, hogy meg akarják őrizni a kétállami megoldás lehetőségét – amit a palesztinok egyébként egyáltalán nem akarnak – megerősítik mind a Palesztin Hatóságot irányító Fatahot, mind a Hamászt és az Iszlám Dzsihádot, hogy Izraelt ki lehet szorítani a területekről, ami az első lépés a végső felszámolás felé.
Biden és európai szövetségesei is tudják, hogy azok a helyek, ahol Júdeában és Szamariában új otthonok épülnek, soha nem lesznek részei még egy elméleti palesztin államnak sem. Már most is több mint 500 000 zsidó él Júdea és Szamária azon részein, amelyeket az oslói megállapodásokban „C területként” jelöltek meg, plusz további 250 000, akik Jeruzsálemben élnek, de akiket a világ, ha nem is a legtöbb izraeli, de szintén „telepesnek” tekint.
Egyiküket sem fogják kidobni otthonukból, hogy létrehozzanak egy palesztin államot, amely a „C területet” is magában foglalná. Mégis, minél inkább úgy tesz a világ, mintha ez a lehetőség fennállna, annál kevésbé valószínű, hogy a következő palesztin vezetés, amely végül a 87 éves Mahmúd Abbász palesztin államfő utódja lesz (aki jelenleg a 2005-ben megválasztott négyéves ciklus 19. évét tölti), megérti, hogy ha szuverenitást akarnak az ország bármely része felett, akkor el kell engedniük azokat a területeket, ahol zsidó közösségek élnek.
Nem csak arról van szó, hogy senki sem panaszkodik az ezen a területen folyó palesztin építkezésekre, amelyek éppúgy a realitások megszilárdítására törekszenek, mint az izraeli lakásépítések.
Hanem arról, hogy a „telepek” illegálisnak és kilakoltatandónak bélyegzése állandó uszítás a további terrorizmusra.
Ezeknek a közösségeknek a létezése nem akadályozta meg a kétállami megoldást, és a jövőben sem fogja megakadályozni, ha a palesztinok akarják, hiszen saját államuk lehet anélkül, hogy a zsidók jelenlegi lakóhelyeit is elvennék.
Ha a külföldi kormányok és az úgynevezett emberi jogi csoportok valóban véget akarnának vetni az erőszak körforgásának, akkor felhagynának az Izraelt elítélő diplomáciai nyilatkozatok kiadásával, amelyek megerősítik azt a palesztin gondolkodásmódot, hogy Izrael egy törvénytelen nemzet, amelyet végül el lehet pusztítani. Talán túl nagy remény, hogy a külpolitikai intézményrendszer valaha is elég bölcs lesz, hogy megértse, mennyire téved a konfliktust illetően. De ha így lenne, akkor tudnák, hogy a két állam mellett való, állítólag jó szándékú kiállásuk sokkal nagyobb akadálya a békének, mint bármilyen lakásépítés.
| Fontos tudni: Izrael 1967-ben, a hatnapos háborúban foglalta vissza Júdea-Szamáriát (Ciszjordánia) Jordániától, mely 1948 óta tartotta megszállás alatt. A területen jelenleg körülbelül 2,8 millió arab, és közel 700 ezer zsidó él. Az övezetet 1995-ben az Oslo-i rendezési megállapodások keretében három zónára osztották: az A zónát teljes egészében a Palesztin Hatóság ellenőrzi, a B zóna közös izraeli-palesztin fegyveres és palesztin polgári ellenőrzés alatt áll, a C zónát pedig teljeskörűen Izrael ellenőrzi. A vitatott zsidó települések a kizárólagos izraeli ellenőrzés alatt álló C zónában fekszenek. |
