A holokauszt során a nácik másfél millió gyermeket öltek meg. Voltak azonban gyerekek, akik sok esetben csodával határos módon, de túlélték a borzalmakat. Ők az utolsó élő tanúi a holokausztnak. Paula Lebovics (Pesa Balter) története is egyike ezeknek a rendkívüli túlélés történeteknek.
Amikor a szovjetek 1945 január 27-én felszabadították Auschwitzot ötszáz 15 év alatti gyereket találtak a túlélők között. A náci halálgyárban több mint egymillió embert öltek meg, de mindössze hétezer ember volt a táborban, amikor a Vörös Hadsereg megérkezett. Ahogy közeledett a front a németek január elején rabok tízezreit indították el a táborból. Néhány nappal a felszabadítás után a szovjetek csíkos rabruhákba öltöztették a gyerekeket, és fotókat, valamint filmfelvételeket készítettek róluk. Ezek a képek a holokauszt borzalmainak jelképévé váltak. Ezeken a felvételeken szerepel Pesa Balter, egy apró, vékonyka kislány is, aki mindössze 11 éves volt a tábor felszabadításakor.
Pesa később elmesélte, hogy amikor a szovjetek bevonultak egy katona az ölébe vette és sírva fakadt. Életében először érezte, hogy a családján kívül valaki empátiát mutat iránta. A háború szörnyű éveiben senki nem mutatott iránta könyörületet, úgy kellett túlélnie, hogy a felnőttek körülötte mindig csak veszélynek tekintették a jelenlétét. Húsz évig nem tudott beszélni az átélt borzalmakról. Később azonban megosztotta a történetét, többek között a Shoah Foundation is hosszú interjút készített vele.
Pesa Balter 1933-ban született egy népes vallásos zsidó családban Ostrowiec-ben, dél-kelet Lengyelországban. Ő volt szülei hatodik gyermeke, a család kisbabája, akinél a legkisebb bátyja Josef is öt esztendővel idősebb volt. A szülei a nagyapja gyárában dolgoztak, akárcsak a többi nagynéni és nagybácsi is. Pesa még nem volt hatéves, amikor kitört a második világháború és Ostrowiec-be bevonultak a németek. Élete első öt évének emlékeit kitörölték azok az események, amelyeket átélt a háború alatt. Az iparváros gyárait a németek elkobozták, az egykori tulajdonosokat rabszolgamunkára fogták. 1941-ben felállították a gettót. Pesa legidősebb bátyja Herschel, aki 13 évvel idősebb volt nála, mindig elbújtatta, amikor jött a gettóban a szelekció. Két nővére Chájá és Cháná nem akart elrejtőzni, mert úgy gondolták, hogy munkára fogják majd őket, ezért felszálltak egy transzportra. Később a család megtudta, hogy Treblinkába vitték őket, ahol az érkezésük után azonnal gázkamrába küldték őket.
A gettóban közel két esztendőn át kellett bujkálnia, ezt hol a testvérével együtt tette, hol egyedül. 1942-ben a németek 1000 zsidót kivégeztek a város főterén. Pesa elmondta, hogy nem emlékszik, hogy a kivégzés alatt merre bujkált, de arra emlékszik, hogy amikor előjött a hó vörös volt a vértől. Mivel a gettó méretét folyamatosan csökkentették állandóan új helyet kellett találnia, ahol elbújhat.
A város mellett felállítottak egy munkatábort a németek. A város 16 ezer fős zsidó lakosságából 11 ezer embert Treblinkába vittek 1942-ben. A gettót először munkatáborrá alakították, majd később teljesen megszüntették. Amikor 1943 tavaszán felszámolták a gettót, körülbelül 2 ezer embert átvezényeltek a munkatáborba, ahol kényszermunkát kellett végezniük.
Pesa egy ponton belefáradt a bujkálásba, és kiment az utcára, ahol elkapta őt egy, a nácik oldalán harcoló ukrán katona, aki egy SS-tiszthez vitte. A német körbe vitte a városban, a gallérjánál fogva húzta és követelte, hogy mutasson neki búvóhelyeket, majd a falhoz állította, hogy lelövi. Ekkor azonban egy részeg német tévedt arra, és odakiabált az SS-tisztnek, hogy „minek pazarolja a golyót egy gyerekre, aki úgy is előbb-utóbb meg fog halni”. A tiszt elengedte a kislányt, és Pesát átvitték a munkatáborba. A kislány ekkor még csak kilenc éves volt, de már dolgoztatni kezdték: takarított, krumplit pucolt és kisebb munkákat végzett a táborban. A táborban nem örültek a gyerekek jelenlétének, nem segítettek neki, mert állandó veszélynek tekintették. Mindennaposak voltak a kivégzések, de őt valamiért mégis életben hagyták és túlélt másfél évet a táborban. Csak éjszaka lehetett az anyukájával, de a tudat, hogy a szülei is ott vannak a táborban megnyugtatta.
„Mindennapos küzdelem volt a túlélés, hogy ne vegyenek észre, hogy ne kapjanak el. (…) Eltűnni a tömegben mindennapos feladat volt abban a másfél évben”
– mesélte évtizedekkel később. Elmondta, hogy talán azért élte túl, mert megtanulta, hogy fejben ne legyen jelen, hogy úgy figyelje az eseményeket, mint egy külső szemlélő. Valamint megtanulta, hogy egy pillanat alatt beolvadjon egy tömegbe, és soha ne álljon se elől, se hátul.
A táborból 1944 nyarán deportálták Auschwitzba két bátyjával és szüleivel, mint később megtudta augusztus 1-én érkeztek Auschwitzba. A transzportjukat nem szelektálták, hanem teljes egészében a táborba küldték. Nem tudta meg soha, hogy őket miért nem küldték azonnal gázkamrába, de ahogy elmondta, „Auschwitzban semminek nem volt értelme”. Pesa elmondta, hogy folyamatosan üzemeltek a krematóriumok, és az égalja éjjel és nappal vörös volt. Visszaemlékezése szerint a tábor körül terjengő szag elviselhetetlen volt.
„Soha életemben nem láttam olyan helyet, s ekkor már annyi mindenen túl voltam. Láttam már halált, kivégzéseket, és sok mindent. Magam is sokszor közel kerültem a halálhoz, de ilyet még nem láttam. Teljesen új volt.” S mégis, hogy tudta elviselni ezt egy 10 éves kislány? „Úgy éreztem ott magam, mint egy megfigyelő. Csak ültem és megfigyeltem, ami történik. Egyáltalán nem érintett engem. Nem voltam a része. Képes voltam arra, hogy fejben ne legyek ott azon a helyen. Nem voltam ott.”
Egy női barakkba került az édesanyjával. Minden reggel és este részt kellett venniük a sorakozókon, ahol ellenőrizték a létszámot. Ez egy rövid időszak volt, amely során különleges bánásmódban részesült, mivel a barakk kápójának lengyel dalokat énekelt, ezért kicsit több kenyeret kapott. A pontos időre nem emlékszik, de egy-két hétnél nem volt tovább itt. Ezt követően gyerekek közé került, ahol szokatlanul jó körülmények uralkodtak, mivel a nácik egy esetleges Vöröskereszt látogatásra készítették őket. Itt táncolni és dalolni tanították őket, hogy azt elő tudják adni a látogatóknak.
A látogatók azonban soha nem érkeztek meg.
Miután nem történt meg a látogatás, a gyerekeket egy másik barakkba vitték. Itt voltak azok az ikrek is, akiken Mengele kísérletezett. Ezekről a hónapokról Pesa nem beszélt sokat, elmondása szerint igyekezett ezeket az emlékeket eltemetni. A kislányt megtalálta Herschel, a legidősebb bátyja, és a kerítésen keresztül adott neki ételt. Ez nagyon veszélyes volt, hiszen áram volt a kerítésben, de ekkor már egészen más szabályok szerint éltek. A kislány egy alkalommal az életét kockáztatva szerzett meg egy teherautóról leesett kenyeret, de a többi gyerek rávetette magát, és elvették tőle.
Auschwitzban nem működtek azok a szabályok, amik a kinti életben. Bármikor megölhették volna, de ő ezeket a hónapokat is túlélte.
Pesa elmondta, hogy bár gyakran jött hozzájuk Mengele, neki csak egyetlen emléke van róla. Elmondása szerint valószínűleg az emlékezete blokkolta az emlékeit a „halál angyaláról”. A felszabadítás előtt néhány héttel megjelent a náci orvos a barakkban és maga köré gyűjtötte a gyerekeket. Azt mondta nekik, hogy itt a lehetőség, hogy találkozzanak a szüleikkel, ezért aki ezt szeretné, az lépjen előre. A kislány előrelépett, de azonnal megszólalt benne a vészjelzés: „Honnan tudná ez az ember, hogy kik az én szüleim?” S azonnal visszalépett. A felszabadítás után megtalálták ezeket a gyerekeket, akiket Mengele fejbe lövetett a táboron kívül.
A felszabadítást követően Pesa újra találkozott az édesanyjával, akit néhány kilométerre Auschwitztól otthagytak a németek.
Az anya és a lánya visszatért a városukba, ahol azonban a nagyapa nagy házát elfoglalták a lengyelek. Az egykori gondnok a család lakosztályában élt és azzal fogadta őket, hogy: „Titeket nem öltek meg?”
Végül a gondnok „megengedte”, hogy a zsidó hazatérők a ház két szobájában aludjanak. A városban maradtak az európai háború végéig.
A városban sokan arra a transzportra kerültek amire ők, ezért több százan túlélték a háborút és visszatértek. Azonban a lengyelek egyik éjjel betörtek az egyik szobába és meggyilkoltak 10 zsidót. Ezt követően a Balter család maradéka úgy döntött, hogy nincs maradásuk egykori otthonukban.
Három bátyja mind túlélte a háborút, azonban az édesapja, Izrael meghalt Auschwitzban. Két bátyja Izraelbe alijázott, egy pedig Ausztráliába emigrált. Pesa és édesanyja tanácstalanok voltak, hogy merre induljanak, és hat évet töltöttek egy németországi menekülttáborban. Pesa itt végre járhatott iskolába. Végül az Egyesült Államokban telepedtek le. Itt Pesa felvette a Paula nevet, férjhez ment és két gyermeke született.
Az egykori apró, bátor kislány ma már egy nyolcvankilenc esztendős idős hölgy, aki egyike azoknak a túlélőknek, akik még utolsó tanúkként emlékeztetik a világot arra, hogy mi történt az európai kontinensen nyolcvan évvel ezelőtt.
A Shoah Foundation teljes interjúja itt elérhető.
Borítókép: Pesa két barátnőjével egy németországi táborban a háború után. Pontos dátum nem ismert valamikor 1946-49 között. Balról: Pesa, Chaia Libstug és Pela Roset /United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of Chaia Libstug-Rosenblum
Megjegyzés: A különböző online archívumokban Pesa és Pessa néven is megtalálható Pesa Balter, a Shoah Foundation által készített interjúban egy s-sel betűzi le a nevet az interjú készítője, ezért a cikkben ez a névváltozat szerepel.
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem jelenítünk meg hirdetéseket.