A háborúk természetéből fakadóan a „sürgős” mindig betolakodik a fontos elé. Az év vége egy olyan mérföldkő aminél talán érdemes megállni néhány percre, és eltűnődni a „fontos”-on, ami mindeddig rejtve maradt a sürgős álcázóköde mögött. Robert C. Castel elemzése.
Ez a „fontos” az, ami térképként, illetve túlélőkalauzként szolgálhat számunkra az előttünk álló 2023-as esztendőben.
1. Világrendváltás – a háború egyértelművé tette azt amit mar hosszú ideje sejtünk. Az egy pólusú világrend már a múlté, és a nemzetközi rendszer a rendből a káosz felé halad. Hogy milyen lesz az a világrend, ami ebből a káoszból majd kiemelkedik, az még a jövő zenéje.
2. A nemzetközi rendszer trilemmája – A nemzetközi rendszer legfontosabb kérdése a három szuperhatalom egymáshoz való viszonya. Az ukrán háború kapcsán úgy tűnik, hogy ebben a geopolitikai szerelmi háromszögben Oroszország és Kína lépett frigyre, és az USA, tágabb értelemben a Nyugat, hoppon maradt. A kor tragédiája, hogy a háromszögek a természetüknél fogva jóval instabilabbak, mint a diádok.
3. Párhuzamos Hidegháborúk – 1991-ben sikerrel zártuk le az első hidegháborút, és fél évszázadon át sikerült elkerülnünk egy globális termonukleáris konfliktust. A kialakuló második hidegháború tulajdonképpen nem egy, hanem két párhuzamos hidegháború: az egyik Oroszország a másik Kína ellen. Hogy mennyire kapcsolódik egymásba a két diádon belüli szuperhatalmi szkander, azt meg nem tudjuk pontosan felmérni.
4. A nyugati kiterjesztett elrettentés összeomlása – A Nyugatnak, ezen belül a NATO-nak, ezen belül az USA-nak sikerült hosszú időn át elrettentenie Oroszországot attól, hogy az 1991 után kialakult európai status quo ellen érdemben fellépjen. Hogy honnan tudjuk, hogy ez az elrettentés összeomlott? Onnan, hogy február 24-én Európa legnagyobb állama megtámadta Európa második legnagyobb államát. Az egymillió dolláros kérdés, hogy csupán a kelet-európai regionális elrettentés omlott-e össze, vagy pedig a Nyugat általános elrettentő képessége. Hamarosan tudni fogjuk a választ.
5. A szabályokon alapuló világrend népszerűtlensége – A Nyugat által felépített és birtokolt úgynevezett „szabályokon alapuló világrend” meglehetősen kiment a divatból. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor Oroszország egy megakihívást intézett ez ellen a világrend ellen a Nyugat hazai pályáján, Európában, akkor a világ államainak a háromnegyede nem csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz. Éppen ellenkezőleg: talán még sohasem voltak annyira népszerűek a „nem-Nyugat”-nak a Nyugat által teremtett világrend alternatívájaként fellépő szerveződései (BRICS stb.), mint 2022-ben.
6. A nemzetközi betűleves-szervezetek irrelevanciája – A liberális-internacionalista vízió szerint a nemzetközi, államok feletti szervezetek fontosságának egyre növekednie kéne, ahogy az emberiség maga mögött hagyja az atavisztikus múltját, háborúkkal, érdekszférákkal stb. Ehelyett azt láttuk, hogy a globális, illetve a nemzetközi szervezetek teljesen irrelevánsok az azonnali, valós és akut válságok kezelésében, mint pl. az ukrán háború.
7. A Második Atomkor hajnala – A geopolitikai vakáció végetért, és a becsengetéskor a hosszú ideje elfeledett atomfegyverek is visszatértek. “Azonközben új király támada Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte vala.”. Nyugaton felnőtt egy nemzedék, aki nem ismerte a „nukleáris Józsefet”, és nem örökölte át génjeiben a hidegháború rettenetét. Ennek a nemzedéknek most igen gyorsan el kell sajátítania azt, amit a szüleik, nagyszüleik tudtak. Együtt élni a nukleáris szörnyeteggel anélkül, hogy az felfaljon minket. Amit az ukrán háború kapcsán már megtanultak, az Paul Nitze metaforája, amivel az atomfegyverek szerepét a nemzetközi rendszerben a sakkjáték vezéréhez hasonlította. A vezérnek nem kell lépnie, sem ütnie ahhoz, hogy puszta jelenlétével egy adott ponton és időpillanatban lehetővé tegye egy gyalog en passant kiütését, vagy egy porosz huszárjátszmát.
8. A támadás és a védelem egyensúlya – Az utóbbi évtizedekben, a közel-kelet háborúihoz hasonlítva, ez az egyensúly a taktikai és a műveleti szinten egyértelműen a védelem javára billent el. Az ukrán háborúban nem láttunk több száz kilométeres mélységbe behatoló harckocsiékeket, brilliáns manővereket, műveleti szintű bekerítéseket stb. Ha voltak is huszárvágások, mint például a harkivi ukrán offenzíva, ezek mindez idáig kivételnek számítanak. Ezzel szemben stratégiai szinten a támadás megmaradt sokkal potensebb harcformának. A legékesszólóbb példa erre az orosz stratégiai bombázó offenzíva sikere az ukrán energia-infrastruktúra lerombolásában, és az ukrán fél viszonylagos tehetetlensége az olcsó és primitív drónokkal végrehajtott támadásokkal szemben. Ezt akár az „olcsóság forradalmának” is nevezhetnénk.
9. Mennyiség kontra minőség – A második világháború tapasztalataival szakítva a Nyugat következetesen a minőségre helyezte a hangsúlyt, ezzel remélve ellensúlyozni a keleti blokk nyomasztó mennyiségi fölényét. Izrael sorozatos győzelmei a szovjet doktrína szerint felszerelt és vezetett arab hadseregek felett megerősíteni látszott ennek a döntésnek a helyességét. Az ukrán háborúban azonban a nyugati doktrína és a nyugati technológia minőségi fölénye nem volt képes hasonlóan látványos eredményeket elérni. A legtöbb, amit elmondhatunk, hogy sikerült patthelyzetet kialakítani egy számbeli hátrányban lévő, rosszul kiképzett, rosszul ellátott és rosszul vezetett orosz expedíciós haderővel szemben. Mivel a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy egy adott háborún belül az idő múlásával a mennyiség egyre fontosabb lesz a minőségnél, a jövő nem sok jóval kecsegtet Ukrajna számára. A Nyugatnak felül kell vizsgálnia a minőségen alapuló katonai filozófiáját, és fontolóra vennie, hogy nem érkezett-e el az idő a tömeghadseregek visszatérésére.
10. Katonai innováció az ukrán háborúban – A modern hadviselés varázspálcája a technológia. Ez az az univerzális gyógyszer, amivel az összes elképzelhető hiányosságainkat – mind a fizikaiakat, mind a gondolkodásbélieket – orvosolni próbáljuk. Az ukrán háború egyik tanulsága, hogy technológiai forradalmak bekövetkeznek, de ezeknek az irányát és a kimenetelét nem mindig sikerül megjósolnunk. A kiberhadviselés például kétségtelenül fontos hadszíntere ennek a háborúnak, de a kiberfegyvernem az első világháború vegyi fegyvereihez és a második világháború stratégiai bombázóihoz hasonlóan az elvárásokhoz képest alulteljesített. Többé-kevésbé ugyanez mondható el az űrhadviseléssel kapcsolatban is. Ezzel szemben a drónhadviselés mind a légi, mind a tengeri hadszíntéren döntő módon alakította át a háború arculatát.
11. Komplexitás kontra egyszerűség – Az utóbbi évtizedekben a fegyverrendszerek és a kiképzés fokozódó komplexitása számított a normának, és ez a trend nemcsak hihetetlenül költséges haditechnikát kreált, hanem mérhetetlenül meghosszabbította és megdrágította az élőerő hadrendbe állítását. Ennek ellenére az ukrán háború szűk keresztmetszetei nem a komplex, hanem inkább az „egyszerű” és az „olcsó” rendszerek körül alakultak ki. A haditechnika terén a legjobb példa erre, hogy Oroszország Iránból volt kénytelen stratégiai csapásmérő eszközöket vásárolni, mert a saját eszközei túl költségesek voltak ahhoz, hogy a bevetésüknek megmaradjon a gazdasági racionalitása. Az élőerő terén a Shihab–136-os drón megfelelője az „egyszerű” gyalogos katona, aki nélkül sem városi harcot vívni, sem a gépesített oszlopokat megvédeni nem lehet. Az ukrán háború egyik nagy tanulsága, hogy újra át kell gondolnunk a komplexitás és az egyszerűség kérdését úgy a haditechnika, mint az élőerő terén.
12. Az élőerő kérdése – A francia forradalmi háborúk megismertették a világgal a „nemzet fegyverben” intézményét. Ez a paradigma egészen a vietnámi háborúig tartotta magát, és csak azért vesztette el a népszerűségét, mert az egyenruhás civilnek megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy szavazni tud, és esetleg még tüntetni is elmegy. Ez a magyarázata annak, hogy a sorkatonai szolgálat sokkal korábban lett népszerűtlen a politikai döntéshozók, mint a sorozásra várók körében. A hivatásos katona visszatérése volt az a katonai-szociológiai innováció, ami ideig-óráig lehetővé tette mind az amerikai, mind az orosz elitek számára, hogy a háborús kalandjaikért ne kelljen túl nagy belpolitikai árat fizetniük. Ez a paradigma látszik most megroppanni Ukrajnában. Egyrészt a Wagner és a többi katonai vállalkozócég munkatársai sokkal magasabb harcértéket képviselnek, mint egy orosz kiskatona, ugyanakkor sohasem lesz elég belőlük. Ha a tömegháború visszatér, akkor minden bizonnyal tömeghadseregekre lesz szükségünk ennek a régi-új háborútípusnak a megvívásához. Vannak, akik a Kijev környéki védelmi harcokban igazolást véltek lelni az irreguláris milíciák nélkülözhetetlenségére. Ezzel az elképzeléssel csupán az a probléma, hogy nincsenek pontos adataink arról, hogy hány rosszul kiképzett irreguláris milicista életébe került egy orosz tank kilövése. Arról nem is beszélve, hogy ezek a irregulárisok teljesen alkalmatlannak bizonyultak összfegyvernemi támadó műveletek végrehajtására. Az irregulárisoknak, éppúgy, mint a katonai vállalkozók munkatársainak és a regulárisoknak, megvan a maga helye a jövő hadseregeiben. Hogy mi ezeknek az ideális kombinációja, azt ma még csak találgatni tudjuk. Valószínűleg még igen sok kísérletezésre lesz szükség ahhoz, hogy az élőerő különböző összetevői között kialakítsuk az ideális egyensúlyt.
Robert C. Castel további cikkei itt olvashatók.
