Miközben zsidó származású európaiak millióit gyűjtötték össze és küldték a halálba, Otto Warburg náci védelmet és kényelmes életet élvezett Berlinben – írja a History Extra magazin.
1941. június 21-én Otto Warburg német biokémikust behívták az Új Birodalmi Kancelláriába, a náci kormány berlini székhelyére. Dr. Warburgnak, aki 1931-ben elnyerte az élettani vagy orvosi Nobel-díjat, jó oka volt a pánikra. Zsidó származású volt, és rokonai a világ egyik leghíresebb zsidó családjának tagjai voltak.
A találkozót Viktor Brack, a Führer kancelláriájának egyik magas rangú tisztviselője szervezte meg. Brack felügyelte a nácik első szisztematikus gyilkossági akciójának, a fogyatékos emberek kiirtására irányuló „eutanázia” programnak a működését.
Aznap azonban Bracknak jó hírei voltak Warburg számára. A biokémikus nem csak életben maradhatott, hanem tovább dolgozhatott az intézetében. Furcsa epizód volt: egy náci, akinek közvetlen szerepe volt több tízezer gyilkosságban, megkímélt egy zsidó származású embert.
Miközben emberek millióit gyilkolták meg miért volt olyan fontos a náciknak Warburg?
A válasz az, hogy Warburg egy olyan betegséget tanulmányozott, amely a nácikat rendkívüli módon érdekelte: a rákot.
Brack, ahogy Warburg később visszaemlékezett, csak egy feltételt szabott neki: Warburgnak minden erejét a rákkutatásra kellett összpontosítania.
Bár nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy Adolf Hitler aznap megvitatta volna Warburg ügyét, Joseph Goebbels propagandaminiszter naplójából kiderül, hogy még aznap este – mindössze néhány órával azelőtt, hogy az első német tankok begördültek volna szovjet területre – Hitler és ő szünetet tartottak a Barbarossa hadművelet bejelentésének tervezése közben, hogy megvitassák a rákkutatás új fejleményeit.
Hitler érdeklődése a rák iránt személyes volt. Tizenéves volt, amikor édesanyját mellrákban elvesztette. Ettől kezdve a betegség szinte mindig a gondolatai között volt.
A cikk leírja, hogy a hipochonder Hitler annyira biztos volt abban, hogy rákban fog meghalni, hogy abbahagyta, amit csinált, és elkezdte megírni a végrendeletét. Az, hogy hamarosan rákban halhat meg – mondta 1932-ben -, még sürgetőbbé tette számára, hogy „befejezze a gigantikus feladatokat”, amelyeket a fejébe vett.
Warburg apja, Emil, híres fizikus volt, aki Albert Einsteinnel dolgozott együtt. Warburg számára természetes volt, hogy a biológiáról az energia szemszögéből gondolkodjon.
Így amikor az 1920-as évek elején a rák felé fordította figyelmét, nem a rákos sejtek megcsonkított kromoszómái vagy az az elmélet érdekelte, hogy a rákot mikrobák okozzák. Azt akarta megérteni, hogy a rákos sejtek hogyan nyerik a gyors növekedésükhöz szükséges energiát.
Amit Warburg talált, az forradalmasította a rákkutatást a következő évtizedekben. Kiderült, hogy a rákos sejtek nem úgy fogyasztanak glükózt (vércukrot), mint más sejtek. Míg az egészséges sejtek energiájuk nagy részét a tápanyagok oxigénnel történő elégetésével nyerik, addig a rákos sejtek energiájuk nagy részét oxigén nélkül, az általunk erjedésnek nevezett folyamat révén nyerik.
Warburg az 1930-as évek első felében nem volt hajlandó elhagyni Németországot, amikor még lehetősége volt rá, részben azért, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a nácik mondják meg neki, mit tegyen.
Warburg meg volt győződve arról, hogy Hitler rákbetegségtől való félelme volt az, ami végül megmentette őt, és valószínűleg igaza volt. Miután Brack közölte Warburggal, hogy maradhat az intézetében, a nácik mindent megtettek a tudós védelmében, sőt még azt is megengedték neki, hogy egy vidéki kúriába költözzön, amikor a Berlin Dahlem negyedében lévő intézete közelében bombák kezdtek hullani.
A háború után Warburg története újabb meglepő fordulatot vett: a rákos sejtek növekedését tápláló úttörő kutatásait szinte teljesen figyelmen kívül hagyták, mivel a rákkutatók figyelmüket a DNS és a genetikai mutációk felé fordították.
Warburg 1970-ben halt meg. A 21. század elejére a neve már nem szerepelt a népszerű rákkal foglalkozó tankönyvekben. De Warburg története még halála után is újabb és újabb fordulatokat vett. Az 1990-es évek végén a rákkutatók egy kis csoportja rájött, hogy a rákgének keresése egyenesen Warburghoz és az általa vizsgált energiafolyamatokhoz vezette őket.
Különösen az elmúlt évtizedben reneszánszát élte a rákos sejtek anyagcseréjének vizsgálata. Bár a kortárs kutatók nem feltétlenül értenek egyet Warburg minden gondolatával, de általában egyetértenek a nagyobb érveivel: hogy a rák ugyanúgy anyagcsere-betegség, mint genetikai betegség, és hogy az, ahogyan a sejt felveszi és feldolgozza a táplálékot, alapvető fontosságú a betegség mibenlétét és keletkezését illetően.
A teljes cikk itt olvasható.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Fotó: Bundesarchiv Bild
