A magyarországi zsidók kitérésének több nagyobb hulláma is volt, közöttük az egyik az 1919-es év és az utána következő néhány év korszaka, melyet a vörös- és fehérterror, a numerus clausus és más, zsidók ellen hozott intézkedések katalizáltak — emlékeztet Cseh Viktor a zsido.com-on megjelent cikkében.
A kitérések hátterében tehát elsősorban nem vallási meggyőződés, hanem az elkeseredettség, mint egy elképzelt „lehetőség” a jobb élet reményében állt.
Az első világháborút követő, gondterhes években voltak idők, amikor kígyózó sorokban várakoztak a pesti neológ hitközség rabbinátusa előtt az emberek, hogy bejelentsék kitérésüket. Fájdalmas percek voltak, amikor néhány perces adminisztráció után egyes emberek elszakították magukat őseik kötelékéből, sőt, sokszor a szülői ház melegéből is, hiszen voltak olyan szülők, akik nem tudták elfogadni gyermekük döntését.
A húszas években így hát meglehetősen sok szó esett a kitérésekről, azonban a történelmi hitelesség kedvéért említést érdemel, hogy ezek a kitérések többször – hála az Örökkévalónak – csak rövid életűek voltak. Az Egyenlőség szerkesztői száz évvel ezelőtt, örömittasan számoltak be arról, hogy
az 5683-as zsidó újév hajnalán, csak ros hásáná és jom kipur között Budapesten több mint 300 ember tért vissza az izraelita felekezetbe.
A Dohány utcai zsinagógában például az engesztelőnapi istentiszteletbe illesztették be a „visszatérők beiktatását”. A frigyszekrény magaslata, a rabbikar és az elöljáróság előtt, hosszú sorban várakoztak azok a – főképp fiatalemberek –, akiknek szívét néhány hónap vagy év után visszahúzta az Örökkévaló (vissza)hívó szava.
Az Egyenlőség szerkesztői az egyik megható jelenetet a következőképp rögzítették:
„Az oltár előtti sorokban, ahol a hitközség vezetői, hitoktatói és tisztviselői ülnek, az ősi tradíciókhoz híven fehér halottas ruhában jelent meg egy öreg úr, s nagy áhítatossággal, sűrű könnyhullatással imádkozott. Az ünnepélyes Ferenc József-kabátok és zsakettek közül élesen vált ki ez a fehér halottas ruha, amelyet Krausz Móra, fővárosi kereskedő, Krausz Simon bankigazgató apja viselt. Azért jelent meg a Dohány utcai templomban, hogy jelen legyen, amikor kisebbik fiát, Krausz Pált ünnepélyesen visszafogadják a templomban.
Krausz Pált harmadiknak hívták fel a Tórához. Dr. Hevesi Simon előző nap fogadta volt vissza a zsidó egyházba, s a visszatért mély megindulással állott a Tóra előtt és ajánlott fel a jótékony intézmények számára háromszázezer koronát.
Mikor lejött az emelvényről, az öreg, fehér halottas ruhájú úr elébe ment az oltár lépcsőjéig, magházhoz ölelte és megcsókolta a fiát, megáldotta őt, kivel kitérése óta nem érintkezett…”
Egy másik érdekes jelenet néhány nappal az 5683-as őszi nagyünnepek kezdetével, a Vas utcai Pajor Szanatórium és Vízgyógyintézetben játszódott le, ahol Klein Gyula szappangyáros vívta haláltusáját. A haldokló utolsó kívánságaként kórtermében két tanú mellett megjelent dr. Groszmann Zsigmond (1880–1945) rabbi, hogy visszafogadja őt ősei hitébe, hogy szülei mellett nyerhessen örök nyugalmat szenvedéseiből.
Ezt a fajta visszatérési hullámot pedig nem csak a rabbi hivatalban, de a más vallások lelkészi hivatalaiban is tapasztalták. Az
egyik fővárosi plébánia vezetője ennek kapcsán a következő kijelentést tette: „Főleg a zsidó férfiak térnek vissza ősi hitükre. Férfiakat a jövőben nem is fogunk felvenni. A nőket inkább meg tudjuk tartani, a férfiaknak azonban lelkiismereti furdalásuk támad.”
A cikk folytatása itt olvasható.
