Az Economist egy elemzésben körbe járta, hogy valójában mekkora Irán befolyása a Közel-Keleten, és mivel járna, ha a jelenlegi klerikális rezsim megbukna.
Az iráni befolyásolási kampány legnagyobb sikereként a Hezbollahot emeli ki a cikk. A szélsőséges iszlamista terrorcsoportból Libanon legmeghatározóbb hadserege nőtte ki magát, amely egyben a libanoni politika egyik kulcsa is.
„A régiót 1979 óta Irán és Szaúd-Arábia konfliktusa alakítja. Irán több okot is látott arra, hogy rezsimekkel barátkozzon és proxy milíciákat ápoljon. Azt remélte, hogy elterjesztheti iszlám forradalmát, és a síita muszlim vallástársai védelmezőjeként léphet fel. Egyfajta stratégiai mélységre is törekedett. Néhány vezetője bizonyos fokú perzsa sovinizmust érzett az arabokkal, különösen az Öböl menti arabokkal szemben” – olvasható a cikkben.
Az Economist leírja, hogy az Öböl-államok a maguk részéről megpróbáltak visszavágni. Az 1980-as években támogatták Szaddám Huszein Irán elleni háborúját (amit nem sokkal később Kuvait lerohanásával hálált meg). És megpróbálták megerősíteni saját szövetségeseiket olyan helyeken, mint Libanon, azonban a cikk szerint gyakran nem túl nagy sikerrel tették ezt.
Az írás felidézi, hogy a néhai Abdullah szaúd-arábiai király „a kígyó fejének” nevezte az iráni rezsimet.
„Az Öböl-államok minden bizonnyal abban reménykednek, hogy a rendszerváltás átformálja a régió geopolitikáját. A Szaúd-Arábia által finanszírozott hírcsatornák nagy lendülettel tudósítottak a tüntetésekről: még a kis vidéki városokban zajló tüntetések is izgatott tudósítást érdemelnek. Irán szövetségesei viszont idegesek. Hassan Nasrallah, a Hezbollah vezetője külföldi összeesküvésként gúnyolta ki a közelmúltbeli iráni tüntetéseket” – írja az Economist.
Azonban a cikk arra figyelmeztet, hogy nagyon nehéz megjósolni, hogyan nézne ki egy másmilyen Irán. A szerző szerint az első kérdés, hogy milyen kormány váltaná fel a klerikális kormányt.
„Ha egy katonai rezsim venné át a hatalmat, talán az Iszlám Forradalmi Gárda vezetésével, akkor valószínűleg fenntartaná a regionális megbízottak támogatását – ha nem is ideológiai, de stratégiai okokból. Egy demokratikus kormány ezzel szemben megnyirbálhatná Irán ambícióit. Egyes iráni tüntetők olyan jelszavakat skandáltak, mint „Nemet Gázára, nemet Libanonra”, ezzel jelezve, hogy ellenségesen viszonyulnak a dollármilliárdok pazarló külföldi elköltéséhez könyörtelen diktátorokra és milíciákra” – olvasható a cikkben.
Azonban az Economist felhívja a figyelmet, hogy még ha az uralkodó ajatollahok megbuknának, regionális megbízottjaik nem omlanának össze.
A Hezbollah még akkor is Libanon legerősebb hadereje lenne, ha elszakadna iráni pártfogóitól. Gazdag támogatói és illegális üzletei továbbra is támogatnák, és az a sok libanoni síita, aki Izrael elleni védőbástyát és egy elnyomott szekta hangját látja benne, továbbra is támogatná.
Hasonló helyzetet említenek a Jemen nagy részét ellenőrző síita lázadócsoport, a húszik esetében, akik valószínű Irán nélkül is tovább harcolnának.
A cikk szerint a legnagyobb változás Szíriában következhet be. Bassár el-Aszad iráni támogatásra támaszkodott, hogy túlélje a hosszú polgárháborút, de ideológiai rokonságot nem mutat az ajatollahokkal. Iránt Oroszországgal próbálta ellensúlyozni. A cikk szerint azonban ukrajnai invázió ezt megnehezítette: Oroszország kivonta csapatai egy részét Szíriából, mivel máshol van rájuk szükség.
„Egy normálisabb teheráni rendszer lehetővé tenné a kereskedelem és a befektetések bővítését a Perzsa-öbölben, és arra ösztönözhetné az arab uralkodókat, hogy csökkentsék pazarló katonai kiadásaikat.
Ez azonban attól függ, hogy Irán visszafogja-e az olyan csoportoknak nyújtott támogatását, mint a húszik és az iraki milíciák. Ugyanez vonatkozik Izraelre is, amely baráti kapcsolatokat ápolt a sah féle Iránnal. Újra lehetne ilyen kapcsolata – de csak akkor, ha Irán visszafogja nukleáris programját, és nem támogat olyan csoportokat, mint az Iszlám Dzsihád a Gázai övezetben” – írja az Economist.
A cikk megjegyzi, hogy egyes irániak attól tartanak, hogy egy felkelés az országukban nem demokráciával vagy akár egy stabil katonai rendszerrel végződne, hanem valami olyasmivel, mint Szíria: egy belülről szétszakadt, bukott állammal.
Az írás szerint ha ez bekövetkezne, akkor hirtelen Irán ahelyett, hogy proxikat irányítana a régióban, a külföldi hatalmak játszótereként találhatná magát.
„Egyelőre az Öböl mulat az iráni rezsim kellemetlenségén. Az a kormány, amely annyi káoszt okozott az egész régióban, most a sajátjaival néz szembe otthon. Az iráni zavargások azonban máshol is szerencsétlen következményekkel járhatnak.
Az Öböl-államok könnyű menedékhelynek tűnhetnek a menekülő irániak számára, és a klerikális rezsim továbbra is arra ösztönözheti a megbízottjait, hogy csapkodjanak: buktassanak meg minket, és mi buktatjuk meg a szomszédokat”
– zárja a cikk.
Borítókép: EPA/CLEMENS BILAN
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
