November 1-jén, kedden az izraeliek 43 hónap alatt ötödik alkalommal járulnak ismét az urnákhoz. A Times of Israel az izraeli pártokat bemutató sorozatából az elkövetkező napokban a 11 legjelentősebbet ismertetjük majd.
Elsőként azonban egy kis bevezető: A leköszönő „váltókormány” összeomlott, miután elvesztette szűk többségét, éppen az ideológiai szakadékok miatt, amelyeket a nyolcpárti koalíció el akart kerülni. A jobboldali és vallási szövetség másfél évnyi ellenzékben töltött idő után a hatalom visszaszerzéséért küzd, de a választások előtt néhány nappal a közvélemény-kutatások továbbra is azt mutatják, hogy két tábor közötti mozgás nélkül a végeredmény a korábbi választásokhoz hasonlóan holtpontra juthat.
A november 1-jei szavazás, akárcsak az azt megelőző négy, a Likud párt korábbi és leendő miniszterelnökéről, Benjamin Netanjahuról szóló népszavazássá alakult.
Ezt a tényt hangsúlyozza, hogy a Knesszetben a 120 képviselőből mintegy 70 ideológiailag jobboldali ugyan, de egy stabil koalíció továbbra is elérhetetlen nagyrészt annak köszönhetően, hogy számos politikus nem hajlandó részt venni egy olyan kormányban, amelyet Netanjahu vezet, aki Izrael talán legmegosztóbb politikusa, de a közvélemény-kutatások szerint következetesen a legnépszerűbb is.
Ez a középiskolai ebédlőasztaloknál zajlott vitákra emlékeztető politika, amely arra összpontosít, hogy mely pártok melyikkel hajlandóak egy jövőbeli koalícióban ülni, frusztrálhatja a választókat, akik azt látják, hogy a választási szezonban folytatott viták jelentős részében ezek a politikai kérdések elsőbbséget élveznek.
A potenciális blokkok megértése azonban kulcsfontosságú egy olyan választáson, amely a közvélemény-kutatások szerint ismét újabb patthelyzetet eredményezhet.
A választási szezon nagy részében Netanjahu jobboldali-vallási blokkja a főbb felmérések szerint 50-60 mandátum között mozgott, ami alig marad el a kormányalakításhoz szükséges 61 fős többségtől. Netanjahu szerint blokkja a Likudot, a szélsőjobboldali Vallásos Cionizmust, valamint az Egyesült Tórai Judaizmus és a Sász nevű haredi pártokat fogja magában foglalni.
Netanjahu legfőbb politikai riválisa, jair Lapid ügyvezető miniszterelnök nem tudta megfogalmazni, mely pártokkal összefogva tervez kormányt alakítani – amelyben Lapid szerint biztosan nem vesz részt a hagyományosan sem szövetséges többségi arab párt, a Hadas-Táál.
Ha a centrista, a Jes Átid pártot vezető Lapid, aki júliusban örökölte a miniszterelnökséget a leköszönő miniszterelnökkel, Naftali Bennettel, a Jamina korábbi vezetőjével kötött megállapodás részeként, nem tudja ügyvivő miniszterelnöki székét megőrizni, talán azzal is beéri, ha megakadályozza riválisait a kormányalakításban, így székében maradhat a hatodik választás kiírásáig, akár jövő májusig.
A magát harmadik, kompromisszumos miniszterelnöki jelöltként előtérbe helyező Benny Ganz védelmi miniszter azt hangsúlyozza, hogy a pártok többsége nem zárta ki a vele való kormányalakítást, és hogy centrista Nemzeti Egység pártja is képes lenne kormányt alakítani.
Ám az ő esélyeit rontja, hogy potenciális koalíciós partnerei, leginkább Avigdor Liberman pénzügyminiszter Jiszrael Bejtenu pártja és az ultraortodox vallásos pártok mindegyike kizárta annak lehetőségét, hogy egymással üljenek egy kormányba.
A választások napja és annak előestéje csak az első szakasza a következő kormány kialakításának. Amint a választók leadják voksaikat és kiderül mely párt hány képviselőt küldhet a Knesszetbe, a pártok javaslatot tesznek Jichák Herzog elnöknek, hogy melyik pártvezető kapja meg az első esélyt a kormányalakításra. Ha az adott pártvezetőnek sikerül legalább 61 törvényhozót maga mellé állítani – koalíciós megállapodás ígéreteivel, költségvetésekkel, minisztériumokkal és a hatalom egyéb eszközeinek elosztásával biztosítva őket -, akkor az a vezető fogja vezetni az új kormányt. Ha nem, és egy esetleges második körös próbálkozás kudarcba fullad, akkor ismét az urnákhoz kell járulni.
Bár olyan témák, mint Izrael növekvő megélhetési költségei, az igazságügyi reform, az Iránnal és a Hezbollahhal szembeni biztonság, a Libanonnal kötendő tengeri határmegállapodás, az arab közösségekben tapasztalható bűnözés, a jeruzsálemi és ciszjordániai instabilitás, a belföldi terrorizmus, valamint a kétállami megoldásról szóló tárgyalások felújításának gondolata szerepelnek a választók gondolkodásában és a politikusok nyilatkozataiban, az izraeli identitás témája is előtérbe került ezen a választáson.
Az a kérdés, hogy Izraelnek zsidó és demokratikus államnak kell-e lennie, és hogy mit jelent a „zsidó” és a „demokratikus” kifejezés a politikai spektrumon belül, sok politikai vita tárgyát képezte. A baloldalon ez a cionizmusról folytatott beszélgetésekben jelent meg, valamint abban, hogy Izraelnek nem elsősorban zsidó jellegű államnak, hanem minden polgára államának kell-e lennie.
A jobboldalon ezt a kérdést a radikális politikus, Itamar Ben Gvir üstökös-szerű felemelkedése emeli ki leginkább, aki a 2020-as szavazatok mindössze 0,42%-t kapta, mára a Knesszet valószínűleg harmadik legnagyobb pártjának, a Vallásos Cionizmus-Otzma Jehudit szövetségnek legjelentősebb személyiségévé vált.
Ám a pártok technikai tényezőkkel is küzdöttek. A választási részvételi arányok hatással lesznek a Knesszet végleges párttérképére, különösen azon pártok esetében, amelyek csak súrolják a Knesszetbe jutáshoz szükséges 3,25%-os szavazatküszöböt. Négy olyan párt is van ugyanis, mely a kutatások szerint csak a küszöb közelében áll: A baloldali Meretz, a szintén baloldali Munkapárt, a radikális arab Ráám és a szintén arab Hadas-Táál. Két, korábban jelentős befolyással bíró, egykor szebb időket látott pártot pedig már hosszú hónapok óta a bejutási küszöb alá mérnek: az Ájelet Shaked belügyminiszter vezette Zsidó Otthon pártot és a palesztin nacionalista Baladot.
A november 1-i választáson Izrael közel 6,8 millió választásra jogosult polgára 39 párt közül választhat. Az elkövetkező napokban azt a 11 pártot ismertetjük majd, amelyeknek a legnagyobb esélye van a parlamentbe jutásra, elsőként, még a mai napon, a két legnagyobb pártot mutatjuk be majd.
