A legtöbb, amit Izrael most tehet, hogy reméli, hogy a megállapodás úgy alakul, ahogy Jair Lapid ügyvezető miniszterelnök szeretné. Bár mire a megállapodás életbe lép, már valószínűleg nem ő lesz a zsidó állam vezetője. És hacsak Izrael nem mutat elrettentő erőt a Hezbollah ellen, és a megállapodás nem termel milliárdos bevételt Izraelnek, az izraelieknek jó okuk lesz a felháborodásra — írja véleménycikkében Alex Traiman, a Jewish News Syndicate jeruzsálemi irodájának vezetője.
Miután 10 évig nem sikerült megállapodásra jutni az izraeli-libanoni tengeri határról, Jair Lapid miniszterelnök bejelentette, hogy megszületett az alku, melyet „történelmi eredménynek” nevezett.
A megállapodás több okból is rendkívül ellentmondásos, például azért, mert Izrael lényegében feladta teljes tárgyalási pozícióját, amelyet több mint egy évtizeden át szilárdan tartott, és elfogadta a Libanon által a tárgyalások kezdetén javasolt határmegjelölést, kivéve egy kis területrészt a két ország közötti szárazföldi határ közelében.
A vitatott vizeken belül jelentős földgázlelőhelyek feltételezhetők, amelyeket Libanon mostantól ki tud és várhatóan ki is fog majd aknázni. Izrael némi kompenzációt fog kapni a felségvizeiből kitermelt gázért, ugyan a lelőhelyben lévő gáz tényleges mennyiségére még csak becslések vannak és a jogdíj mértékéről a két ország még nem folytatott teljes körű tárgyalásokat.
A Hezbollah győzelemként ünnepli a megállapodást, míg Izraelben és az Egyesült Államokban sokan – különösen azok, akik Jair Lapid ügyvezető miniszterelnöki kinevezése előtt is már régóta részt vettek a tárgyalásokban – a zsidó állam szempontjából katasztrófának nevezik a megállapodást.
1. Szuverenitási doktrína
A fő kérdés az átengedett gazdasági vizekben található földgáz értékével kapcsolatos. A Qana-kút/Sidon-tározó vélhetően jelentős mennyiségű gázt tartalmaz, bár hivatalosan nem erősítették meg a kereskedelmi szempontból hasznosítható mennyiséget. Egy 2012-ben elvégzett szeizmikus vizsgálat szerint a lelőhely akár 25,4 billió köbméter földgázt is tartalmazhat.
A földgáz mennyiségén kívül azonban a szuverenitás és a biztonság kérdései is felmerülnek. Az, hogy hol húzódik a tengeri határ, befolyásolja, hogy az Irán által támogatott Hezbollah terrorista szervezet milyen közel kerülhet az izraeli lakossági központokhoz.
És azok a tárgyalások, amelyek során Izrael szuverén területeket ad át, veszélyes precedenst teremthetnek és jelzik, hogy a zsidó állam hajlandó jelentős értékű területeket átengedni, ha arra kényszerítik.
2. Tárgyalni terroristákkal
Bár nem hivatalos minőségben, de a Hezbollah aktív résztvevője a tárgyalásoknak. Július elején a terrorcsoport három drónt küldött a Karish fúrótorony felé, amely a tengeri határtól délre, izraeli gazdasági vizeken található. Az izraeli hadsereg ugyan lelőtte őket, de egyértelmű üzenetet küldtek, hogy ha a Qana kútra vonatkozó libanoni követelések nem teljesülnek kielégítően, akkor a Karish kút sincs biztonságban.
A Hezbollah vezetője, Hasszán Naszrallah az elmúlt hónapok tárgyalásai során többször is háborúval fenyegette meg Izraelt. Éppen a múlt héten, miután úgy tűnt, hogy a tárgyalások megszakadhatnak az újabb libanoni követelések miatt, Benny Ganz védelmi miniszter nyilvánosan elrendelte az izraeli csapatok magasabb készültségbe helyezését, miután a Moszad figyelmeztetett, hogy a Hezbollah támadást indíthat.
Az alku hívei ragaszkodnak ahhoz, hogy Libanon saját földgázfúrótoronnyal rendelkezik az izraeli Karish fúrótoronnyal szemben, ami kölcsönös ösztönzést nyújt arra, hogy ne robbantson ki konfliktust. Nem tudjuk, hogy Izrael mennyire volt és van közel ahhoz, hogy totális háborúba keveredjen Irán legnagyobb terrorproxyjával, és nem tudjuk, hogy egy ilyen megállapodás aláírásával mennyi időt nyer Izrael egy jövőbeli konfliktus előtt.
Azt viszont tudjuk, hogy közvetlenül az egyezségről szóló megállapodás után Naszrallah győzelemként ünnepelte azt, és a Hezbollah „ellenállását” nevezte meg elsődleges tényezőként, amiért Izraelt meggyőzte a megállapodásról.
3. Rossz irány
Az izraeli vezetés szerint a legnagyobb nyereség az ország számára, ami a biztonsági érdekeit védi, az az, hogy Libanon elfogadja Izrael határigényét a parttól számított 5 km-es távolságban. A területet évek óta bóják jelölik, amelyek már minden szempontból de facto határként szolgálnak. A megállapodásban azonban Libanon hivatalosan nem ismeri el Izrael területi vizeit állandó demarkációként, hanem csak „status quo”-ként, amelyet a jövőben egy nagyobb megállapodás részeként újra lehet tárgyalni.
Gyakorlati értelemben Izrael nem nyert területet, sőt, még csak új értelmezést sem nyert a határán. Ehelyett Libanon elismeri, hogy a már meglévő helyzet a megállapodás után is fennmarad, egy későbbi eseményig, amikor a határkijelöléseket újratárgyalhatják.
4. Harmadik fél, mint viszonteladó
Izrael nem ír alá kétoldalú megállapodást Bejrúttal. Libanon továbbra is ellenséges államnak tekinti Izraelt. Libanon az alku részeként sem ismeri el Izraelt zsidó államként és nem ismeri el az Izraellel fennálló szárazföldi határát. A megállapodást Bejrút és Jeruzsálem az Egyesült Államokkal írja alá, amely közvetítőként, jövőbeli tárgyalóként és az alku garanciavállalójaként hivatott szolgálni.
Izrael pénzügyi kompenzációjáról az alku keretében kitermelt gázért – amelynek egy része Izrael gazdasági felségvizein található – később tárgyalnak majd a harmadik fél kereskedelmi egységgel, a Total Energy francia vállalattal, amely a Qana-kutat Libanon nevében kívánja kiaknázni.
5. Instabil és képtelen
Túl azon, hogy Libanon nem közvetlen részese az Izraellel kötött üzletnek, instabil szereplő. Az országnak nincs stabil kormánya, és a Hezbollah jelentős befolyást gyakorol a libanoni politikára. Ami még rosszabb, az ország siralmas pénzügyi nehézségekkel és súlyos energiaválsággal küzd. Bár az alku egyik célja Libanon pénzügyi és energetikai gondjainak enyhítése, a becslések szerint még ha van is gáz, öt-hat évbe telhet, amíg a mennyiség a partra ér. A környezet nem alkalmas egy nagy, életképes kereskedelmi projekt megvalósítására, és nehéz elképzelni, hogy Libanon hogyan tudná biztonságosan felgyorsítani azt.
6. Titkos „lehetőség”
Bár Izrael és Libanon már 10 éve tárgyal a tengeri határról, amerikai és izraeli tisztviselők folyamatosan egy rövid és korlátozott alkalomra hivatkoztak, amelyen keresztül az üzletet le kellett zárni. Úgy tűnik, hogy ez az „alkalom” két tényezőn alapult: a Hezbollah fokozódó fenyegetésein, valamint annak valószínűségén, hogy Jair Lapid – aki a Biden-kormánytól, valamint Emmanuel Macron francia elnöktől kapja diplomáciai iránymutatásait – valószínűleg már nem sokáig lesz hivatalban.
Amennyiben a közvélemény-kutatásokban jelenleg előnnyel vezető Benjamin Netanjahu volt miniszterelnök visszatérne a hatalomba a közelgő választásokon, kormánya valószínűleg sokkal határozottabb álláspontot képviselne a libanoni követelésekkel szemben. Netanjahu a Lapid által elfogadott tengeri megállapodást a Hezbollahnak való „teljes megadásként” szidalmazta.
Közben senki sem mondta el az izraelieknek, hogy pontosan miért is kellett sürgősen aláírni a megállapodást.
7. Gondviselő békefenntartó
A megállapodásról mindössze három héttel a választások előtt állapodtak meg, és alig két hónappal azután, hogy Lapid egy átmeneti kormány ügyvezető miniszterelnöke lett. Izrael „bárki, csak Netanjahu ne legyen” koalíciója júliusban, alig egy évvel megalakulása után összeomlott, ez váltotta ki a november elsejére időzített, előrehozott választásokat. Azt a kormányt eredetileg Naftali Bennett vezette, aki a múlt héten azt tweetelte, hogy a most aláírt megállapodás egyáltalán nem hasonlít azokra a javaslatokra, amelyeket miniszterelnökként áttekintett. A szövevényes koalíciós megállapodás, amely szerint Bennett és Lapid felváltva lett volna miniszterelnök, ideiglenesen Lapidot juttatta a kormány összeomlása és a választások kiírása után hivatalba.
Egyszóval Lapid nem rendelkezik a választóktól kapott felhatalmazással az ország kormányzására, csak ügyvezető miniszterelnök, aki a szokásos és a sürgős ügyeket is intézi, amíg az új kormány fel nem esküszik. Lapid mégis megpróbálja bebizonyítani az izraelieknek, hogy alkalmas az ország vezetésére, és az ügyvivői posztot választási kampányának használja.
8. Kapituláció, képviselet nélkül
Izrael kormánya nem arra való, hogy egy ügyvivővel az élen és egy szünetelő parlamenttel működjön. Mint ilyen, kevés világos szabály vagy precedens van arra vonatkozóan, hogy hogyan kell az államügyeket egy ilyen időszakban intézni. Normális esetben egy ilyen megállapodást a Knesszet elé kellene vinni jóváhagyásra. Jelenleg azonban nincs meg a Knesszet többsége még a legalapvetőbb jogszabályok elfogadásához sem, nemhogy egy ellenséges állammal kötött, rendkívül ellentmondásos tengeri határmegállapodáshoz és több százmilliárd dollár értékű természeti erőforrások átadásához.
Izrael nemrég kinevezett főügyésze, Gali Baharav-Miara azt javasolta, hogy az üzletet a Knesszet elé terjesszék jóváhagyásra. Lapid ehelyett azt tervezi, hogy egyszerűen a törvényhozás elé terjeszti, de aztán a Lapid-Bennett által kinevezett kabinet hagyja jóvá, ahol várhatóan többséggel fogadja el.
Így Lapidot mint Izrael következő miniszterelnökét támogató politikusok kisebbsége elfogadja majd az alkut, míg a Knesszet, amely az izraeli választók teljes körét képviseli, valószínűleg elutasítaná azt.
9. Megdöbbentő lemondás
Ehud Adiri izraeli főtárgyaló hirtelen felmondott, alig egy héttel a libanoni megállapodás bejelentése előtt. Egyértelmű volt, hogy az összes pozíciót, amelyet Adiri kitűzött, Lapid feladni készült.
Adiri lemondása volt az, ami megnyitotta az utat Lapid előtt, hogy a feje tetejére állítsa Izrael korábbi tárgyalási álláspontját, és gyorsan lezárjon egy olyan megállapodást, amelyet Bejrút könnyen el tudott fogadni. A tárgyalásokat Eyal Hulata, Lapid bizalmasa, nemzetbiztonsági tanácsadó zárta le aki minden más izraeli tisztviselőnél többet utazott Washingtonba a Biden-kormányzattal folytatott diplomáciai megbeszélésekre.
10. Hibás garanciák
Izrael lényegében azért írja alá a megállapodást, mert azt az Egyesült Államok közvetítette, és Amerika megesküdött, hogy megvédi az izraeli érdekeket, ha Libanon és a Hezbollah megszegi azt.
Eközben az Egyesült Államok nyíltan elismeri, hogy a megállapodás később problémás lehet. A Fehér Ház keddi sajtóértekezletén egy meg nem nevezett magas rangú kormányzati tisztviselő kijelentette: „Arra számítunk, hogy a megállapodás végrehajtása során további nehéz pillanatok következhetnek be”.
A tisztviselő hozzátette:
„Senki sem garantálhatja, hogy hol a jövő – és ezért senki sem garantálhatja, hogy a lehetőségek Izrael jövője, Izrael biztonsága és Libanon gazdasági jóléte szempontjából egy későbbi időpontban még mindig adottak lesznek”.
„És ha a jövőben bármilyen kérdésben nézeteltérés merülne fel – nem konfliktus, amire nem számítok, hanem nézeteltérés -, az Egyesült Államok mindkét felet biztosította arról, hogy diplomáciai eszközökkel minden tőle telhetőt megtesz, hogy megnézze, segíthet-e”.
Izraelnek bölcsebbnek kellene lennie, semmint hogy bízzon-e az ilyen garanciákban. A 2006-os izraeli-libanoni háború után az UNIFIL nemzetközi testület volt az, amely az izraeli kivonulás után Dél-Libanonba települt, azzal a megbízatással, hogy „biztosítsa, hogy műveleti területét ne használják fel semmiféle ellenséges tevékenységre”.
Az UNIFIL jelenléte ellenére a Hezbollah több mint 150 000 (!) rakétát telepített az izraeli lakossági központokra, amelyek közül sok nagy hatótávolságú és precíziós irányítású volt.
Hasonlóképpen, az Oroszország és Ukrajna dúló háború azt mutatja, hogy egy ország hogyan veszítheti el az elrettentő erejét harmadik fél garanciavállalókkal szemben. A NATO garanciái Ukrajna védelmére a nukleáris fegyvereinek leszereléséért cserébe nem tudták megakadályozni Oroszországot abban, hogy támadást indítson és szuverén területeit annektálja.
David Friedman, az Egyesült Államok volt izraeli nagykövete szerdán azt tweetelte, hogy
„Izrael csak egy ‘garanciát’ kap az Egyesült Államoktól. Mit mond ez, milyen természetű Amerika elkötelezettsége, és miért jó ez Izraelnek vagy Amerikának? Ne feledjük, Bush Sharonnak írt levelét Hillary Rodham Clinton tépte szét, a budapesti memorandum pedig értéktelen volt”.
2004-ben Ariel Sharon akkori miniszterelnök levelet kapott George W. Bush elnöktől, amelyben az amerikai elnök elismerte Izrael jogát arra, hogy Jeruzsálemben olyan régóta létező zsidó városrészekben, mint Kelet-Talpiot és Ramot, valamint az Izrael biztonsága szempontjából kulcsfontosságú „településblokkokban” építkezzen. A levél szerint ezek a területek Izrael határain belül maradnának a palesztinokkal való bármilyen megállapodás esetén.
Az 1994-es budapesti memorandum biztonsági garanciákat nyújtott Ukrajnának, Fehéroroszországnak és Kazahsztánnak az atomsorompó-szerződéshez való csatlakozásért.
Izrael sokkal erősebb és megbízhatóbb garanciát vállalt volna a gáztartalék biztonságáért, valamint a Libanon által esetleg fizetendő jogdíjakért, ha az üzletet fordítva írták volna alá.
A legtöbb, amit Izrael most tehet, hogy reméli, hogy az alku úgy alakul, ahogy Lapid ragaszkodik hozzá, bár valószínűleg nem ő lesz az a vezető, aki végignézi annak végrehajtását. És ha az alku nem biztosítja az elrettentő erőt a Hezbollah ellen, és nem termel sokmilliárdos bevételt Izraelnek, az izraelieknek jó okuk lesz a felháborodásra.
