Olvasva a híreket a NATO nukleáris haderőinek a küszöbön álló hadgyakorlatáról, furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha már egyszer végig ültem volna ezt a filmet. Robert C. Castel jegyzete.
1983 novemberének második hetében, öt végtelenül hosszú napon át, a világ a nukleáris Armageddon peremén táncolt. A potenciális gyufát a végzetes kanóchoz akkor is egy hadgyakorlat gyújtotta. A konfliktus máglyáját, akkor is, éppen úgy mint napjainkban, már évekkel korábban megrakták mindennel, ami belefért. Paranoia a lövészárok mindkét oldalán, fegyverzetfejlesztés, lélektani és hírszerzési hadműveletek stb. Ami 1983-ban hiányzott, és ami ma az egész feszültség hátteret adja, egy egyre szélesedő közepes intenzitású „valódi” háború Európában.
Azt a NATO hadgyakorlatot akkor az oroszok a legrosszabb rémálmaik beigazolásának tekintették. Egy hadicselnek, ami lehetővé teszi a Nyugat számára, hogy egy meglepetésszerű nukleáris csapással egyszer és mindenkorra leszámoljon a Szovjetunióval. Reagen elnök harcias retorikája, és az afganisztáni invázió miatt a szovjetekre kivetett szankciók akkor is megerősíteni látszottak a Kreml paranoiás vezetőit a fatális borúlátásukban.
A válaszuk nem késlekedett.
A Kelet-Európában állomásozó nukleáris és légi eszközöket készenlétbe helyezték. A szovjet 4. Légihadsereg gépein a konvencionális lőszereket sietve atombombákra cserélték. A hadak színpadán minden kellék a helyére került ahhoz, hogy hat évvel Fukuyama híres cikke előtt, a történelem valóban véget érjen.
Szerencsére azokban az időkben a Nyugat politikai és katonai vezetőit még más anyagból gyúrtak. A felelős, racionális gondolkodás még nem adta át a helyét a morális exhibicionisták érzelmi infantilizmusának. Leonard H. Perroots tábornok tanácsát követve a NATO vezetői, akik értetlenül álltak a Varsói Szerződés pánikrohama előtt, vettek egy mély lélegzetet és nem reagáltak rá katonailag. Ez a stratégiai nem-cselekvés volt az, ami lehetővé tette a konfliktus fokozatos de-eszkalálását.
Persze mi akkor erről még semmit sem tudtunk. Iskolába jártunk, a szünetekben rúgtuk a bőrt és a tanítás után az első szerelemeinket kísértük haza.
Honnan is sejthettük volna, hogy akkor, 1983 valószínűtlenül esős novemberében, megkaptuk ajándékba az életet.
