Olvasva a híreket a NATO nukleáris haderőinek a küszöbön álló hadgyakorlatáról, furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha már egyszer végig ültem volna ezt a filmet. Robert C. Castel jegyzete.
1983 novemberének második hetében, öt végtelenül hosszú napon át, a világ a nukleáris Armageddon peremén táncolt. A potenciális gyufát a végzetes kanóchoz akkor is egy hadgyakorlat gyújtotta. A konfliktus máglyáját, akkor is, éppen úgy mint napjainkban, már évekkel korábban megrakták mindennel, ami belefért. Paranoia a lövészárok mindkét oldalán, fegyverzetfejlesztés, lélektani és hírszerzési hadműveletek stb. Ami 1983-ban hiányzott, és ami ma az egész feszültség hátteret adja, egy egyre szélesedő közepes intenzitású „valódi” háború Európában.
Azt a NATO hadgyakorlatot akkor az oroszok a legrosszabb rémálmaik beigazolásának tekintették. Egy hadicselnek, ami lehetővé teszi a Nyugat számára, hogy egy meglepetésszerű nukleáris csapással egyszer és mindenkorra leszámoljon a Szovjetunióval. Reagen elnök harcias retorikája, és az afganisztáni invázió miatt a szovjetekre kivetett szankciók akkor is megerősíteni látszottak a Kreml paranoiás vezetőit a fatális borúlátásukban.
A válaszuk nem késlekedett.
A Kelet-Európában állomásozó nukleáris és légi eszközöket készenlétbe helyezték. A szovjet 4. Légihadsereg gépein a konvencionális lőszereket sietve atombombákra cserélték. A hadak színpadán minden kellék a helyére került ahhoz, hogy hat évvel Fukuyama híres cikke előtt, a történelem valóban véget érjen.
Szerencsére azokban az időkben a Nyugat politikai és katonai vezetőit még más anyagból gyúrtak. A felelős, racionális gondolkodás még nem adta át a helyét a morális exhibicionisták érzelmi infantilizmusának. Leonard H. Perroots tábornok tanácsát követve a NATO vezetői, akik értetlenül álltak a Varsói Szerződés pánikrohama előtt, vettek egy mély lélegzetet és nem reagáltak rá katonailag. Ez a stratégiai nem-cselekvés volt az, ami lehetővé tette a konfliktus fokozatos de-eszkalálását.
Persze mi akkor erről még semmit sem tudtunk. Iskolába jártunk, a szünetekben rúgtuk a bőrt és a tanítás után az első szerelemeinket kísértük haza.
Honnan is sejthettük volna, hogy akkor, 1983 valószínűtlenül esős novemberében, megkaptuk ajándékba az életet.
Robert C. Castel összes cikkét elolvashatja itt.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.
