Veszélyes illúziók

Mióta Oroszország megtámadta Ukrajnát, John Mearsheimer amerikai politológus Németországban is bizonyos ismertségre tett szert az amerikai külpolitika kritikusaként. Az elkötelezett reálpolitikus a szó szoros értelmében vitatott személyiség, részben alaptalanul, részben jogosan. Az ukrajnai háborút a reálpolitikai elemzése alapján már 2014-ben meglehetős pontossággal előre jelezte, más elemzéseivel viszont melléfogott: Oroszország hatalompolitikai ambícióit is sokáig alábecsülte, és európai polgárháborúkat jósolt. Izrael támogatását Amerika részéről szinte megszállottan és nehezen követhetően bírálja, éppen az egyébként a józanság vezérelte külpolitikai nézetei fényében. De erre még visszatérünk.

John Mearsheimer a Yale egyetem kiadójánál megjelent könyve, A nagy téveszme – liberális álmok és nemzetközi realitások (The Great Delusion – Liberal Dreams and International Realities) a nézeteinek összefoglalása a ­– szóhasználata szerint – realista külpolitika elveiről, és a liberális intervencionizmus hibáinak elméletileg megalapozott és mélyreható elemzése. Bármennyi ellenérzésünk is lenne a külpolitika reálpolitikai elméletével szemben, igencsak érdemes elolvasni a könyvet. Ugyanis logikus magyarázatot ad arra, hogyan függ össze az USA (és a nyugat-európai országok) belső liberális demokráciája és a Szovjetunió összeomlása óta eltelt évtizedekben folytatott intervencionista külpolitikájuk. Mearsheimer néhány megállapítást tesz arról is, hogy a liberális, aktivista külpolitika hogyan hat vissza negatívan a nyugati liberális demokráciák belső szerveződésére. Amit ma Németországban átélünk, sok szempontból azokat támasztja alá.

A cél a liberális hegemónia

Mearsheimernek az a tézise, hogy az Egyesült Államok a kommunizmus bukása után mint egyetlen fennmaradt világhatalom a mindenkori elnök pártállásától függetlenül liberális külpolitikát követett, melynek célja a „liberális hegemónia” létrehozása volt az egész világon. A külpolitikai elit, amely mind a nacionalizmussal, mind a realizmussal szemben ösztönös ellenségességgel viseltetik, a lehető legtöbb országot liberális demokráciává szeretné változtatni.

(Itt kell megjegyeznünk, hogy Mearsheimer nacionalizmuson nem azt a gonosz, gyilkos változatot érti, amire Németországban a szó jelentését redukálták. Sokkal inkább az egyén érzelmi és kulturális azonosulásáról van szó a mindenkori nemzetével, és a készségről, hogy kiálljon mellette.)

„Az Egyesült Államok alapvetően arra törekedett, hogy a világot a saját képére újrateremtse” – foglalja össze Mearsheimer. Ez a politika nem ügyetlenség vagy szerencsétlen véletlenek miatt vallott kudarcot.

Elvi okokból van kudarcra ítélve – mondja a szerző –, mert ellentmond a nacionalizmusnak és a realizmusnak, amelyek befolyása a nemzetközi politikára törvényszerűen nagyobb a liberalizmusénál.

Miért van ez így? Mearsheimer meggyőződése – és a tények mellette szólnak –, hogy a világon soha nem lesz közmegegyezés abban, hogy milyen a „jó élet”. Az emberek társadalmi lények, akiket az életük kezdetétől közösségek formálnak. Ezért az egyének felfogása a jó életről az egyedi személyiségstruktúrán kívül mindenekelőtt attól a „kulturális szoftvertől” függ, amelyet a társadalom a napi interakciók során a képlékeny időszakában átadott a részére. Végső soron az értelem az a tényező, amely eldönti, hogy az ember milyen belső meggyőződést fog követni, az ösztönei azonban a kulturális bevésődésből erednek.  Ez nem azt jelenti, hogy az ember az érzelmei és a szocializációja foglya lenne, de „a korlátlan értelem sem vezethet univerzális egyetértéshez a jó életet illetően”.

Az országok, nemzetek, közösségek alapvetően különböznek egymástól. A földrajzi fekvés, a klíma, a domborzat, a közös történelem véletlenei, a nyelv sajátosságai számtalan szokás, hagyomány és felfogás megalkotásához járulnak hozzá a „jó életet” illetően.

Azonban „a legnagyobb különbségek azáltal keletkeznek, hogy az emberek élnek a kritikai gondolkodásra való képességükkel, és különböző végkövetkeztetésekre jutnak a jó élettel kapcsolatban”.

A Kreml “örökké tartó háborúja” Ukrajnában

A ma bejelentett orosz mozgósítással és népszavazásokkal a béke távolabb került, mint február 24-e óta bármikor.

Felelősség a Föld minden polgára jogaiért

Mégis sokan, mindenekelőtt a liberálisok, meg vannak győződve, hogy általános elvek és objektív valóság támasztják alá, hogy milyen a jó élet. Ez az elképzelés abban a feltételezésben csúcsosodik ki, hogy léteznek univerzális emberi jogok, amelyeket nem is kell érvényesíteni, hanem pusztán az emberkénti létezés okán mindenki számára adottak. Mearsheimer elutasítja az „univerzális és elidegeníthetetlen” emberi jogok létezését, és nem csak azért, mert nem létezik a párja, a világkormány, amely szerinte soha nem is lesz. Ennél még fontosabb, hogy „amikor a liberálisok az elidegeníthetetlen jogokról beszélnek, de facto meghatározzák, mi a jó élet”. Ennek azonban veszélyes következményei vannak:

„Az a tény, hogy sokan hisznek abban, hogy létezik egy univerzálisan érvényes igazság, melyet ők állítólag felismertek, ront a helyzeten, mert az abszolút kategóriákban gondolkodás megnehezíti a kompromisszumkötést és a tolerancia gyakorlását”.

Az univerzális emberi jogokkal felfegyverkezve a liberalizmus intoleranciára hajlamos, noha az egyéni szabadság harcosaiként éppen a liberálisok állnak ki azért, hogy mindenki a saját elképzelései szerint törekedjen a boldogságra.

Ennek ellenére a legtöbb liberális meggyőződése, hogy a liberális demokrácia felette áll minden más politikai rendnek, és ezért az egész világon egyedül ennek a rendnek van létjogosultsága.

Ha végigtekintünk a Föld országain, feltűnik, hogy a nemzeti meggyőződés mindenhol jelen van, szemben a liberalizmussal. Mearsheimer szerint a liberálisok eltúlozzák az egyéni jogok jelentőségét, mivel a mindennapi életre csekélyebb ezek befolyása, mint ahogy a liberálisok vélik. „Valójában a liberalizmusból nem csak a társadalom összetartásának képessége hiányzik, de megvan benne a készség, hogy ezt az összetartást felőrölje és végső soron a társadalom alapjait károsítsa”. Míg a liberalizmus számára az ember a saját érdekeinek képviselője; valójában társadalmi lény, amely erős hűséget érez a saját csoportjával, a családjával, a régióval, a nemzettel és a hitközösséggel szemben. A nemzeti elkötelezettség ezért jobban összhangban van az emberi természettel és sokkal elterjedtebb, mint a liberális demokrácia iránti érdeklődés.

A liberalizmusnak az a központi feltevése, hogy léteznek emberi jogok, oda vezet, hogy a liberálisok a Föld összes lakója jogaiért felelősséget éreznek, és az érdekükben készen állnak bárhol beavatkozni – akár a háború eszközeivel is.

„A liberális külpolitika nagyon ambiciózus, és határozottan intervencionista”. Gyakran – mint az Egyesült Államok esetében is – a saját nacionalizmusuk erősíti az érzést, hogy liberálisként mások fölött állnak, ami tovább erősíti a küldetéstudatot. „A nemzeti sovinizmus és liberális idealizmus robbanékony elegye jön létre”, írja Mearsheimer.

És így lehetséges – a liberális demokráciák békeszeretetének hangsúlyozása mellett – az emberi jogok védelmében és a liberális demokrácia terjesztéséhez világszerte elfogadható eszköznek tekinteni a háborút.

A világ felosztása jókra és gonoszokra

Mindenekelőtt a kozmopolita elitek viszik előre a liberális hegemónia ügyét. A jogok és a béke erkölcsileg jól hangzó jelszavai, na meg a jól fizető munkalehetőségek a külpolitikai klikkben magyarázatát adják annak, hogy a liberális elit miért olyan odaadó híve az intervencionista külpolitikának, még ha előre látható is az általuk okozott katasztrófa. A katasztrófa pedig minden esetben bekövetkezik: ugyanis a nemzetállamokban élő emberek maguk akarják a politikájukat meghatározni, és elutasítják a külső beavatkozást. A tapasztalat azt mutatja, hogy a célország heves ellenállást fog tanúsítani, a terrorizmust is beleértve.

A liberális külpolitika megnehezíti a diplomáciai megoldások megtalálását is, mivel a liberális államok az autoriter irányítású államokat nem tartják érdemesnek diplomáciai erőfeszítésekre.

A világot jókra és gonoszokra osztják fel, amelyek között nincs lehetőség kompromisszumra, ezért csak a feltétel nélküli megadás az elfogadható.

A küldetéstudatos külpolitikát csak vélt vagy valós nagyhatalmak engedhetik meg maguknak. A célterületük – a várható költségek miatt – rendszerint gyenge országok. A hidegháború vége után az USA járt a más országok szuverenitása ellen indított támadások élén (a németek is beszálltak, ahol és ahogyan csak tudtak, tegyük hozzá). A katonai beavatkozásra nagyhatalmak képesek, de a gyengébbek számára is rendelkezésre állbak beavatkozási eszközök: általuk pénzelt és szervezett civilszervezetek, bizonyos pártok és politikusok támogatása, vagy akár az ország nyilvános megszégyenítése. Hogy ez hogyan működik, arról Magyarország és Lengyelország tudnának mesélni.

Miközben az intervencionista külpolitika egész régiókra vagy akár az egész világra destabilizálóan hat, befelé, a liberális állam belsejében is nagy károkat okoz. Nem az ukrajnai háborúval kezdődött az USA-ban az, hogy a kormányoknak gondosan őrzött titkai vannak. A vietnámi háború és a közel-keleti háborúk alatt számtalanszor megsértették az egyéni jogokat, és semmibe vették a jogállamiságot. Mearsheimer példaként említi a guantanamói börtönt, vélt terroristák deportálását törvény nélküli államokba, de a saját állampolgárok millióinak lehallgatását is. Mindenhol ellenséget gyanítanak, illojális vagy akár a háborúval szemben ellenséges beállítottságú polgárok után kutatnak, a kritikus nézeteket üldözik, a médiát egyenirányúsítják, a polgárokat törvénytelenül megfigyelik, a visszaélések felfedőit üldözik és elnémítják.

Pedig „a liberális demokráciák számára létfontosságú, hogy a minimumra csökkentsék a titkolózást és maximálják az átláthatóságot – de a liberális hegemóniára törekvés éppen az ellenkezőjéhez vezet”.

A német zöld elit félelme a nagy robbanástól

Bár a német kormány egy hárompárti koalíció, a valóságban valamiféle zöld népfront, melynek tagjai a társadalom radikális ökológiai átépítésén munkálkodnak. Krisztina Koenen írása.

A realista és a liberális külpolitika szembenállása

A liberális küldetéstudat bírálata már kirajzolja egy realista külpolitika körvonalait, ahogyan Mearsheimer szeme előtt lebeg. A reálpolitikához a hideg hatalmi politika ódiuma tapad, és a hívei bizonyosan csak veszíthetnek, ha a liberális demokraták (vagy a zöldjeink) látszólag magasztos, forró érzelmekkel alátámasztott háborús céljaival hasonlítják össze. E gyengéjén nem lehet változtatni, mivel a reálpolitikusok nem képesek és hajlandóak a világról romantikusan kiszínezett, harmonikus képet festeni.

A világot sokkal inkább anarchikus helynek látják, ahol szüntelen hatalmi harc zajlik. A mostanihoz hasonló korokban, amikor egynél több nagyhatalom van – mint rendszerint –, a nagyhatalmaknak az a céljuk, hogy fenntartsák a hatalmi egyensúlyt és a saját helyzetüket javítsák. Mivel a nem ideológiavezérelt nagyhatalmak ugyanazokat az érdekeket képviselik a saját országukra vonatkoztatva, az anarchikus világ legalább a nagyhatalmakat illetően kiszámíthatóbbá és ezért békésebbé válik.

A hatalmi egyensúly Mearsheimer számára a béke sokkal megbízhatóbb garanciája, mint a nemzetközi intézmények, amelyeket legjobb esetben hatástalannak, a legrosszabb – és reális – esetben a nagyhatalmak vagy államok egy csoportja eszközének tart.

Míg a liberális külpolitika optimistán néz a jövőbe, a realisták abból indulnak ki, hogy a kívülről kierőszakolni próbált rezsimváltozások a mindenütt jelen lévő nacionalizmus és törzsi összetartás miatt kivétel nélkül kudarcra vannak ítélve. Mearsheimer számára a stabilitás és a rend hiánya az emberi szenvedés legnagyobb okozói, és ezért feltétlenül el kell kerülni a hozzájuk vezető lépéseket. A reálpolitikusok mindig számolnak azzal, hogy a háborúknak kiszámíthatatlan következményei lehetnek, és olyan országokat is destabilizálhatnak, amelyek nem is részesei a konfliktusnak. Erre példa lehet az amerikaiak közel-keleti háborúi által elindított migrációs hullám Európa felé (amihez természetesen a nyugat-európai országok különleges belpolitikája is hozzájárult). Mivel a reálpolitikusok inkább számolnak az előre nem láthatóval, bizonyára inkább vonakodnak a háborúk indításától.

Elmúlt a rövid korszak, amikor Amerika volt az egyetlen nagyhatalom a Szovjetunió összeomlása után. Multipoláris világban élünk, legalább három nagyhatalommal: Amerika, Kína és Oroszország. Feltétlenül tartózkodni kell olyan háborúk indításától, amelyek célja a rezsim- vagy rendszerváltás, illetve a nemzetalkotás. Minden háború előtt fel kell tenni a döntő kérdést: „Mi a legjobb az amerikai népnek?”

Mearsheimer szerint Amerika számára a közvetlen szomszédságán kívül csak három régió van, amelynek nagy a stratégiai jelentősége: Európa, a Perzsa-öböl és Kelet-Ázsia. Ami azt jelenti, hogy Amerikának nem szabad háborúznia Afrikában, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten a Perzsa-öböl kivételével. Ahogy már a bevezetőben is utaltunk rá, itt is mintha abból indulna ki, hogy Izrael létének nincs stratégiai jelentősége, és ezért nem kellene az USA-nak támogatnia.

Mearsheimer sok cikkben és 2007-ben egy könyvben is kifejtette, mi a problémája Izraellel. Furcsamód az Amerika számára ajánlott reálpolitikai látásmódot nem érvényesíti Izrael esetében.

Az ostobaság, hogy Izrael ne játszana szerepet a Perzsa-öböl térsége stabilitásában, mint ahogyan az az állítás is, hogy Izrael arab polgárai „másodrangú állampolgárok” lennének. Úgy tűnik, Mearsheimer Izrael-ellenességének fő oka az a meggyőződése, hogy Izrael amerikai támogatása árt az USA-nak az arab-muzulmán térségben, ami a legújabb fejleményeket tekintve szintén nem felel meg a tényeknek.

Mearsheimer igyekszik az Izrael amerikai támogatása elleni érvelését tisztán racionálisnak feltüntetni, ami éppen a reálpolitikáról szóló könyve fényében inkább csak látszat. Hogy ez azt jelentené-e, hogy Mearsheimer antiszemita, azt ezen sorok szerzője nem tudja megválaszolni.

Ha az Izrael-kérdéstől el is tekintünk, Mearsheimer nézetei az amerikai elitben enyhén szólva nem többségképesek? többségiek, még a republikánusok között sem. Nem lehet mindennel egyetérteni, amit abszolútumként, egyenesen katonai szigorral vezet le a könyvében (a West Point katonai akadémiát végezte), de sok minden a leírtakból megfontolásra érdemes. És bizonyára nagyban segítene, ha a külpolitikai döntéshozók némelyik javaslatát komolyan mérlegelnék.

John Joseph Mearsheimer amerikai politológus és nemzetközikapcsolatok-szakértő, a realista iskola követője. A Chicagói Egyetemen politikatudományt oktat. Legismertebb elmélete a nemzetközi kapcsolatok terén az offenzív realizmus. 2003-ban az American Academy of Arts and Sciences tagjává választották. The Great Delusion – Liberal Dreams and International Realities c. könyvét a Yale University Press adta ki 2018-ban.

Koenen Krisztina eredetileg német nyelve megjelent recenzióját Sebes Gábor fordította.

Mario Alexis Portella: Ukrajna megszállása semmiképp sem igazolható

Ugyanakkor Portella szerint fontos megértenie a Nyugatnak, hogy milyen történelmi tényezők sarkallták Putyint a háború megindítására.