Az utóbbi fél év folyamán igen sok időt szenteltem annak, hogy elolvassam, meghallgassam mindazt amit vezető nyugati elemzők az ukrán háborúval kapcsolatban kitermeltek. Robert C. Castel jegyzete.
Az idő múlásával egyre kényelmetlenebb érzés kerített hatalmába, egyfajta deja vu. A homályos érzés, hogy a háttérben megbúvik egy meglehetősen ismerős mintázat amit még nem tudok a nevén nevezni. Nem kevés időbe telt ameddig sikerült beazonosítanom, hogy hol és mikor találkoztam ezzel a mintázattal.
Sok-sok évvel ezelőtt egy kutatócsoport keretén belül a stratégiai meglepetés terjedelmes irodalmához szerettük volna hozzátenni a magunk tégláját. A kutatás fő célja a hírszerzői és stratégiai elemzés lélektani patológiáinak az újra-térképezése volt. Hogy miért fontos hadelmélettel foglalkozó szakembereknek a lélektan vizein kalózkodni? Azért mert a hadtörténelem számos példával szolgál arra, hogy az elemzők sokszor néznek, de nem látnak. Az elme filterei nagy előszeretettel kiszűrik azokat az információkat amik nem illenek bele egy nagy szellemi és érzelmi ráfordítással kiépített koncepcióba.
A miért kérdésére igen sok választ ismerünk, itt most csak a számunkra legrelevánsabbakat szeretném megemlíteni.
Az első és leghalálosabb patológia az ú.n. lezárási igény. Azok az elemzők, illetve döntéshozók akik ebben a kórban szenvednek nem valók elemzőnek. Se döntéshozónak. Aki nem bírja elviselni azt hogy a valóság tűzoltótömlőből zúditja rá a megbízhatatlan és egymásnak ellentmondó információkat, az keressen magának más hivatást. Eli Zeira tábornok, az izrael katonai hírszerzés parancsnoka az 1973as Jom Kippuri háború alatt rettenthetetlen harcos volt, de nem az elemzők anyagából gyúrták. A makacs ragaszkodása egy kínnal-keservvel kidolgozott stratégiai koncepcióhoz a katonai katasztrófa szélére sodorta az országot.
Egy másik ilyen patológia-páros, a professzionális optimizmus, illetve ennek a sziámi ikre, a professzionális pesszimizmus. Ezek a patológiák egyrészt az elemzők vérmérsékletéből fakadnak, másrészt téma-függőek. A döntéshozó feladata az, hogy minél korábban diagnosztizálja azokat akik a hírszerzési, műveleti illetve stratégiai elemzéseket készítenek számára és ne engedje, hogy bármelyik tábor túlsúlyba kerüljön. A Barbarosa hadművelet néven ismert stratégiai meglepetést azt tette lehetővé, hogy Sztálin tudatosan lerombolta ezt az egyensúlyt a tanácsadói körében.
A nyugati sajtóban természetesen jelen vannak optimista, pesszimista, nyugatbarát és oroszbarát hangok is.
Ami viszont a mértékadó szaklapokat, mint például a Foreign Affairs-t illeti, igen könnyű beazonosítani a fentemlített patológiákat. Be fognak-e vetni az oroszok taktikai atomfegyvereket? Nem beszélünk róla. Vagy ha véletlenül mégis beszélünk, akkor az elemző kezét-lábát töri, hogy meggyőzze Putyin urat hogy ez milyen káros döntés lenne Oroszország számára. A lezárási igényben szenvedő nyugati döntéshozók, elemzők és közvélemény szerint „atomcsapásokról amik nem lesznek, említés ne essék”.
Hasonló szívmelengető aggodalom árad a professzionális optimizmusban szenvedő többi elemzésből is. Az elemzők annyira biztosak abban, hogy ebben a háborúban minden csak balul üthet ki Oroszország számára, hogy elhalmozzák Putyin urat a tanácsok tömegével, hogy hogyan tudna könnyebben-gyorsabban kimászni a maga által kreált slamasztikából.
Ha csak heti egy ilyen cikket olvas el a nyugati polgár, akkor mindez felemelő és vigasztaló. Mikor gyakorlatilag minden cikknek, tanulmánynak ez a lényege, akkor a helyzet kezd aggasztó lenni.
Hol vannak a nyugat professzionális pesszimistái, hogy az ördög ügyvédje szerepét játsszák? Nem az oroszok álláspontját képviselő médiaszemélyiségek, politikusok, fészbuk trollok. A komoly elemzők akik másképp látják a dolgokat. Ennyire egyértelmű lenne a sakktábla állása, hogy minden komoly szakember véleménye egybevág?
Groupthinkről lenne szó?
Vagy pedig amit látunk még csak nem is groupthink, a csoportgondolkodás patológiája, hanem egy kikényszerített koncenzus. A szakértők szempontjából sokkal kevésbbé kockázatos együtt tévedni az arctalan tömegben, mint felvállalni egy disszonáns hangot.
Ezek a túlélőreflexek amik a klímakérdés fokozatos politizálásával beleépültek a nyugati szakértői réteg DNS-ébe, lassan egyre fatálisabbá válnak a Nyugat túlélése szempontjából.
Egy pearl harbori nagyságrendű stratégiai meglepetés küszöbén állunk?
Lehet, hogy igen, lehet hogy nem.
Nincs senki, akit megkérdezhetnénk.
Robert C. Castel összes cikkét elolvashatja itt.
Niccolo Machiavelli ” A háború igaszságos mikor szükségszerüvé lesz „… Historia est magister vitae …
Valóban alapvető, hogy úgy a hírszerző, mint az ezeket és egyéb információkat feldolgozó elemző tevékenység objektív és rugalmas legyen, Csakúgy, mint az ezeken alapuló konkrét döntések, stratégiai és taktikai szinten. A wishful thinking-nek abszolút nics helye ezen a területen (és máshol sem valójában), mert súlyos következményekkel jár(hat). Ezek elég nyilvánvaló dolgok, elvileg ezzel tisztában kell legyenek a hadviselő felek – bárhol, bármikor.
Van ennek területnek egy oldalága, amit a cikk nem érint, pedig fontos és lényeges. Ez a terület arról szól, hogy a helyes információ és elemzés eljut-e a döntéshozóhoz. A kulcs az utolsó szóban van: „döntéshozó”, egyes számban. A legeklatánsabb példák Hitler és Sztalin, de ide sorolhatjuk már Putyint is. Keménykezű diktátorok, akiktől joggal félnek az alatta lévők és akik túl régen gyakorolják a hatalmat ahhoz, hogy az objektív tisztánlátásuk megmaradjon.
Az alárendeltek félnek közölni az olyan anyagot, legyen az hirszerzési info, elemző következtetés vagy lesujtó tény, ami megcáfolná a vezér wishful thinking alapján álló nézeteit. Hitler nem fogja megtámadni a Szovjetúniót (Sztalin), a háborút a németek nem vesztették el (Hitler), az ukrán erők napok alatt összeomlanak, a lakosság pedig üdvözli a „felszabadító” oroszokat (Putyin). A jelenség utolsó lépcsője, amikor a helyes infó eljut a egyszemélyi döntéshozóhoz, de az nem fogadja ezt be. Ehhez ő már túl nagy valaki lett, saját hibát, gyengeséget nem ismerhet el.
Na, ezért egészséges dolog korlátozni, hogy valaki meddig ülhet a hatalomban. Ez az ókor óta tudott és elfogadott (egy kinevezett római diktátor X (4?) évet kapott a szenátustól). Julius Caesar ezt megszegte – a következmények ismertek…
A szerző pontosan tudja , hogy az oroszok taktikai atomfegyvereket mikor vetnek be.
A több mint 60 éves szovjet koncepció még most is elfogadott az oroszoknál.
Egészen pontosan : az oroszoknál is !
Nagy erejű , koncentrált páncélostámadás ellen biztosan bevetik , mint ahogy tanulták.
Tanulták és gyakorolták. Évtizedeken keresztül. Pontosan úgy , ahogy Nyugaton is.
Jelenleg az ukránok nincsenek abban a helyzetben , hogy egy ilyet meglépjenek.
Minden páncélozott eszköz külföldről jön. Már évek óta. Csak erről nem beszélnek.
Mostanra azonban elfogytak az összevásárolható volt szovjet páncélosok.
Kérdés , hogy a Nyugat most mit lép ?
Minimális erők átadásával szinten tartja a konfliktust , mint ahogy eddig tette ?
Vagy nagyarányú szállításokkal létrehoz egy komoly ukrán támadóerőt ?
Ezáltal kiváltva egy orosz taktikai atomcsapást ?
Lehet választani !
Ja , Pearl Harbor azért nem volt ám akkora meglepetés az USA vezetői számára …
1965-ben már a T54/55 harckocsikat is atomháborura készitették elő. / Petőfi laktanya Zalaegerszeg/
„A szakértők szempontjából sokkal kevésbé kockázatos együtt tévedni az arctalan tömegben, mint felvállalni egy disszonáns hangot.” Szerintem ez a kulcsa az egy húron pendülő mainstream gondolkodásnak. Bármilyen fősodor esetén.
Köszönet a jegyzetért – ismét bebizonyosodott számomra, hogy R.C. Castel nem véletlenül doktor.
Akkor most jótanács az ukránoknak adják meg magukat, mert a végén ugyis kikapnak vagy segitsük őket, hogy ne kapjanak ki, vagy legalább is minél később?
Szerintem Robert C. Castel írásai nem azért születnek, hogy az ember egyetértsen vele, vagy határozottan mást (ellenkezőjét) gondoljon a dologról, hanem azért, hogy elgondolkozzon a témán. Erre ez a jegyzet megint tökéletesen alkalmas.