Miután Maszih Iránból Nyugatra disszidált, mozgalmat indított a kötelező kendőviselés ellen, ez a tette pedig kivívta az iráni rezsim haragját, amely elől még Brooklynban sincs biztonságban – írja Hajdú Tímea a Képmás.hu oldalán.
Maszih mindig kilógott a környezetéből. Irán északi részén, Mázandarán tartományban született 1976-ban. Egy kis faluban nőtt fel egy sárból és agyagból épített házban, amelyet az esőzések után minden évben újra ki kellett javítani. Ő volt a szülei hatodik gyermeke, és mint utolsó szülött teljesen elütött a kinézete a testvéreiétől, akiknek mind világos bőrük és egyenes hajuk volt, őt pedig sötét bőr és hatalmas göndör hajkorona jellemezte. A hasonlóság hiánya miatt többször megállította az „erkölcsrendészet”, ha a bátyjával sétált, ugyanis azt hitték, idegen fiúval van, amit a törvények tiltanak.
Maszih szülei egyszerű emberek, édesanyja nem tud sem írni, sem olvasni, édesapja gazdálkodó. Önéletrajzi könyvében (The Wind in My Hair) úgy emlékszik a gyermekkorára, mint csodálatos időszakra: fára mászott, a földeken játszott, az állatokat etette, s nagy szeretetben nőtt fel. Hamar rájött ugyanakkor, hogy sok dolog van, amiket ő nem tehet meg, de a fiúk igen. Az utcán hidzsábot, vagyis a fejet és nyakat betakaró kendőt kellett hordania, de a falujában a nők csadort is viseltek, amely az arc kivételével a teljes testet lefedő ruhadarab. Maszih apró kislány volt az iráni forradalom idején, így a korábbi világot, amelyben a szülei nyugati ruhákban jártak az utcán, csak fotókról ismerte.
Az 1979-es iráni forradalom során elüldözték a Nyugat által támogatott sahot, és iszlamista vezetés került Irán élére. Bár Maszih leírása szerint az új vezetők eleinte demokráciát és a jogok tiszteletben tartását ígérték, hamar jött a radikális fordulat. A nők másodlagos állampolgárok lettek, ahogy a könyvében olvashatjuk: „Az Iszlám Köztársaságban nőnek születni olyan, mintha valami fogyatékosságod lenne”. A történet összetettségéhez tartozik, hogy sok nő eleinte támogatta a forradalmat és véget akart vetni a monarchiának, amely szintén nem volt paradicsom. Nagy volt a korrupció, és sok baloldali, nőjogi aktivista az hitte, egy iszlamista köztársaságban nagyobb lesz a szabadságuk. Tévedtek.
A nők életét, mozgását, öltözködését szigorú vallási szabályoknak vetették alá. Bevezették a kötelező hidzsábviselést, az ideiglenes házasság intézményét, amely lehetővé teszi, hogy egy férfi egy bizonyos időre szeretőt tartson, majd következmények nélkül elhagyja, valamint megkönnyítették a válást is a férfiaknak. A nőket az erkölcsrendészet zaklatásának tették ki, amely az utcán ellenőrzi, betartják-e a törvényeket. Maszih a könyvében azt is írja, mindez úgy ment végbe, hogy az iráni társadalom jelentős része szekuláris volt, azóta is felkelnek időnként a vallási vezetés ellen. Mindazt, amit egy nyugati nő természetesnek vesz, hogy úgy öltözhet az utcán, ahogy neki tetszik, hogy nyugodtan megfoghatja a szerelme kezét, ha együtt sétálnak, hogy választhat bármilyen karriert, egy iráni nő nem teheti meg. (…)
A cikk folytatása itt olvasható.
