Izrael 12 törzse 400 évig volt kénytelen elviselni a tűzforró éghajlatot.
Valószínűleg a legtöbb embernek az ókori Egyiptomról a piramisok vagy az istenek hatalmas kőtemplomai jutnak eszébe. Bár ezek a legnyilvánvalóbb építészeti építmények, ezek csak a halottak és az istenek örök lakhelyei voltak. Az emberek, beleértve az összes királyt is, sokkal mulandóbb építményekben – égetetlen vályogtéglából készült házakban éltek – olvasható a The Collector oldalán.
A sár nagyon rossz anyagnak tűnhet az építkezéshez, de az egyiptomi környezet és éghajlat miatt számos előnnyel járt.
Könnyen hozzáférhető volt, mivel minden évben, amikor a Nílus elöntötte a partjait, új iszap került le, amelyet téglává lehetett alakítani. A fa viszont viszonylag kevés volt, és csak olyan elemekhez használták, mint az ajtók és a tetők.
Az ókori egyiptomiak ezeket az otthonokat homokkal és valamilyen pelyvával, például szalmával kevert iszapból építették. Az iszapot a lábukkal keverték össze, és fakeretekbe téglákat formáztak. Miután a téglákat kiterítették a napon száradni, a megszáradt téglákat rétegesen, egymásra rakosgatták. Ezután a rétegek közé ugyanabból a sárkeverékből szórtak rétegeket, hogy azok összetartsanak. A téglák védelme és a sima felület biztosítása érdekében a falakat általában sár és pelyva keverékével vakolták be, és esetleg mészfestékkel festették.
Egyiptom éghajlata ma nagyjából megegyezik az ókori Egyiptoméval. Az év nagy részében rendkívül száraz és forró. Az alacsony páratartalom és az eső hiánya miatt a vályogházak jól megállták a helyüket. Ráadásul a sár rossz hővezető, így amíg a házat a nap melegebb részében zárva tartották, a kinti forróság kevésbé befolyásolta. Hasonlóképpen, télen a vályogházak melegebbek.
Az ókori egyiptomiak más éghajlati állandóságokat is kihasználtak otthonaik hűtése során. Amikor Egyiptomban fúj a szél, általában északról fúj. Ez alapozta meg az otthonok hűtésének egy elterjedt módszerét.
Az ókori egyiptomi házak egyik kiemelkedő jellemzője, amely segíthetett hűvösen tartani a házat, egy arabul malqaf néven ismert szerkezet volt. Ezek egy háromszög alakú, észak felé nyitott szélfogóból álltak a tetőn, amely a hűsítő északi szellőt a házba vonzotta.
Úgy tűnik, az egyiptomiak évezredeken át az egyik leghatékonyabb hűtési módszernek tartották ezt a természetes légkondicionáló módszert, mert amikor Napóleon több mint 200 évvel ezelőtt megszállta Egyiptomot, művészei lerajzolták Kairó házait, és szinte minden egyes házban volt egy ilyen. Több még ma is létezik a Kairóban látogatható történelmi házakon.
Az ókori egyiptomi házak ablakai általában kicsik voltak, és magasan a falban, közvetlenül a mennyezet alatt helyezkedtek el. Bár az utcáról nem lehetett látni ki vagy be ezeken az ablakokon, napközben lehetővé tették a fény bejutását a szobákba, ugyanakkor lehetőséget biztosítottak arra, hogy a meleg levegő felszálljon és távozzon a házból.
Míg sok ókori egyiptomi kis, szűkös házakban élt, a felsőbb osztályok tagjai megengedhették maguknak, hogy udvarral rendelkező házakat építsenek.
Az udvarok nemcsak árnyékos helyet biztosítanak a tűző nap elől a nap közepén, hanem ami még fontosabb, hűsítik az udvart körülvevő ház többi részét is.
Amikor a környező, udvarra néző szobák ajtajait éjszakára nyitva hagyják, a forró levegő felszáll az udvarról, hogy a felülről érkező hűvös levegővel helyettesítse. Ez a levegő aztán az ajtókon keresztül a ház belső részeibe áramlik. Napközben az ajtók zárva vannak, így a lehűlt levegő bent reked.
Amikor a hőmérséklet 40C vagy 110F fölé emelkedik, egy hűsítő ital víz feltétlenül szükséges. De hogyan tudták az egyiptomiak megakadályozni, hogy az ivóvizük ilyen időben forró legyen? A válasz az agyagedények voltak. Az egyiptomi Nílus-völgy peremén található márgás agyagból készült, majd kiégetett edények porózusak. Forró napokon a víz kiszivárog az edény felszínére és elpárolog, így a belsejében hűvös víz marad. A víz hőmérséklete kellemesen hűvös, de nem fogcsikorgatóan hideg, mint a hűtőszekrényben tárolt vízé.
