Naftali Bennett jobb miniszterelnök mint azt korábban bárki hitte. Annak ellenére, hogy egy aprócska Knesszet-frakciót vezetett, amely alig jutott túl a választási küszöbön, és hogy egy iszlamista Ráám párt támogatására támaszkodott, képes volt kormányt alakítani és átélt számos politikai vihart — írja véleménycikkében Ari Sharit publicita a Ynet oldalán.
Bennett ráadásul úgy alakított kormányt, hogy az egyrészt a régi hagyományos közép és baloldal, másrészt a mérsékelt jobboldaliak természetellenes partnerségéből állt, ráadásul a koalíciós partnereknek sikerült úrrá lenniük nézeteltéréseik felett.
Viszonylagos fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére be tudta bizonyítani, hogy elődje, Benjamin Netanjahu – aki kétség kívül sikeres gazdasági szakértő – segítsége nélkül is virágzik Izrael gazdasága.
És ami a legfontosabb, Bennett megmutatta az izraelieknek, hogyan kell ellenségeskedés nélkül politizálni.
Mindezek ellenére azonban Bennett koalíciója szétesőben van, amit kormánya valószínűleg nem fog túlélni, mivel a Bennett-ellenes érzelmek és tevékenységek cunamija azzal fenyeget, hogy aláássa azt.
De vajon ment félre? Mi volt Bennett hibája?
Bennett nem értette meg, hogy vezetésének nincs legitimitása. Figyelmen kívül hagyta, hogy mennyibe kerül a kormány működtetése – amelyet mindössze hat fős frakciója támogatott.
Figyelmen kívül hagyta annak kockázatát, hogy hátat fordít választóinak és „összejátszik” a baloldallal, valamint azt a kockázatot, hogy olyan kormányt alakít, amely egy arab pártra támaszkodik.
Ezzel szembe került az izraeli választók felével, akiket elöntött a düh, és nem érdeklik őket miniszterelnök eredményeit.
Bennett hiába vallásos és korábban sikeres vállalkozó, sajnos vak volt döntései súlyosságára nézve. Nem volt hajlandó megszólítani az ultraortodox tábort vagy a szefárdi szavazókat. Nem válaszolt sok szavazó érthető félelmeire és gyanakvására, ami problémássá tette kormányzásának legitimitását.
Bennett azt sem értette meg, hogy milyen időket élünk, amikor az optika sokkal fontosabb szerepet játszik, mint a tettek.
Az identitás felülmúlja a politikát, és a narratíva fontosabb, mint a geopolitikai stratégia vagy a mikrogazdasági eredmények.
Miközben az ország kormányzásában nem teljesít rosszul, Bennett elmulasztotta, hogy jobb képet nyújtson az izraelieknek koalíciójáról, kormányát egy működő, de vízió nélküli technokrata gépezetként mutatta be. Ebben rejlik az elszalasztott lehetőség.
Bennett kormánya nem a baloldal és a jobboldal szövetsége.
Pártok hamis összeolvadásának tűnik, amelyeket csak a Netanjahu iránti gyűlölet tart össze. Nem tudta megfogalmazni értékeit, céljait vagy azt, hogy végső soron hová akarja vezetni az országot.
De bár úgy tűnik, hogy a kormány a bukás szélén áll, Bennett még nem mondta ki az utolsó szót.
A „csendes többséghez” írt levelében a hónap elején a miniszterelnök megpróbálta egy egységes zászló alá gyűjteni a csapatokat. Figyelmeztette a választókat a polgári konfliktus jelentette egzisztenciális veszélyre. Ezzel azt is állította, hogy egyedül ő tartja medrében a káoszt – mindkét tekintetben igaza volt.
Talán ez a levél volt az első pillantás, amelyet az izraeliek az új Bennettre vetettek, aki még mindannyiunkat meglephet.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.