„Tudom, milyen érzés, amikor a faludat bombázzák, és az otthonodat lerombolják”

A The New York Timesban jelent meg véleménycikke a vietnámi háború ikonikus fotóján szereplő kislánynak.

„A dél-vietnami Trang Bang kis faluban nőttem fel. Anyám azt mondta, hogy fiatal lányként sokat nevettem. Egyszerű életet éltünk, bőséges élelemmel, mivel a családomnak volt egy farmja, anyám pedig a város legjobb éttermét vezette. Emlékszem, hogy imádtam az iskolát, és imádtam az unokatestvéreimmel és a többi gyerekkel játszani a falunkban, kötélen ugrálni, futni és vidáman kergetni egymást”

– kezdte cikkét Phan Thị Kim Phúc.

Phúc elmondta, hogy mindez 1972. június 8-án megváltozott. Csak villanásnyi emlékei vannak arról a szörnyű napról. Az unokatestvéreivel játszott a templom udvarán, majd a következő pillanatban egy repülőgép zuhant le a közelükben, és fülsiketítő zaj hallatszott. Aztán robbanások, füst és gyötrelmes fájdalom.

„9 éves voltam”

– mesélte.

„A napalm rád ragad, nem számít, milyen gyorsan futsz, szörnyű égési sérüléseket és fájdalmat okoz, ami egy életen át tart.

Nem emlékszem, hogy futottam volna, és azt kiabáltam volna, hogy „Nóng quá, nóng quá!”. („Túl forró, túl forró!”) De a filmfelvételek és mások emlékei azt mutatják, hogy így történt”

– emlékezett vissza Phúc.

A fényképet, amelyen Phúc a többiekkel együtt menekül a robbanások elől – egy meztelen gyerek, kinyújtott karokkal, fájdalmában sikoltozva – Nick Ut dél-vietnami fotós készítette, aki az Associated Pressnek dolgozott, és a világ újságjainak címlapján szerepelt, Pulitzer-díjat is nyert. Idővel a vietnami háború egyik leghíresebb képe lett.

Az ukrajnai háborúval véget értek a boldog békeidők?

Ha a hadsereg mozgásba lendül, akkor az igazság nem bírja tartani vele az iramot. Hende Olivér véleménycikke.

„Nick örökre megváltoztatta az életemet ezzel a figyelemre méltó fotóval. De az én életemet is megmentette. Miután elkészítette a fotót, letette a fényképezőgépet, betakart egy takaróba, és elszállított orvosokhoz, hogy ellássanak. Örökké hálás leszek érte”

– mondta Phúc.

„Ugyanakkor arra is emlékszem, hogy néha gyűlöltem őt. Úgy nőttem fel, hogy utáltam azt a fotót. Azt gondoltam magamban: ’Kislány vagyok. Meztelen vagyok. Miért csinálta ezt a képet? Miért nem védtek meg a szüleim? Miért nyomtatta ki azt a fotót? Miért én voltam az egyetlen meztelen gyerek, míg a bátyáimon és az unokatestvéreimen a képen ruhát viseltek?’. Csúnyának éreztem magam”

Phúc elmondta, hogy felnőttként néha arra vágyott, hogy eltűnjön, nemcsak a sérülései miatt – az égési sérülések a teste egyharmadát borították, és erős, krónikus fájdalmat okoztak -, hanem a szégyen és a torzulásai miatti szégyenérzet miatt is.

„Megpróbáltam a hegeimet a ruháim alá rejteni. Borzalmas szorongás és depresszió gyötört. Az iskolában a gyerekek visszariadtak tőlem. A szomszédok és bizonyos mértékig a szüleim is sajnáltak. Ahogy idősebb lettem, attól féltem, hogy soha senki nem fog szeretni”

– mondta.

Eközben a fénykép még híresebbé vált, ami még nehezebbé tette a magán- és érzelmi életében való eligazodást. Phúc a 1980-as évektől kezdve végtelen számú sajtóinterjún és királyi családokkal, miniszterelnökökkel és más vezetőkkel való találkozókon vett részt, akik mind azt várták, hogy valamilyen értelmet találjanak a képben és az általa átéltekben.

Az utcán futó gyermek a háború borzalmainak szimbólumává vált.

Ki fogja újjáépíteni Ukrajnát?

„Ki fogja tehát fizetni Ukrajna Marshall-tervét? Ma a válasz névlegesen „a Nyugat”: az Egyesült Államok, az EU, a Világbank és így tovább. De holnap?”

Phúc szerint a fényképek, definíció szerint, egy pillanatot rögzítenek az időben, de a fényképeken szereplő túlélő embereknek, különösen a gyerekeknek, valahogy tovább kell menniük.

„Nem vagyunk szimbólumok. Emberek vagyunk.

Munkát kell találnunk, embereket, akiket szerethetünk, közösségeket, amelyeket magunkhoz ölelhetünk, helyeket, ahol tanulhatunk és ahol táplálkozhatunk.”

„Csak felnőttkoromban, miután Kanadába disszidáltam, kezdtem megtalálni a békét és felismerni az életem küldetését, a hitem, a férjem és a barátaim segítségével. Segítettem egy alapítvány létrehozásában, és elkezdtem háború sújtotta országokba utazni, hogy orvosi és pszichológiai segítséget nyújtsak a háború áldozatául esett gyermekeknek, és reményeim szerint lehetőséget kínáljak”

– mesélte Phúc.

„Tudom, milyen érzés, amikor a faludat bombázzák, az otthonodat lerombolják, amikor családtagjaid meghalnak, és ártatlan civilek holttestei hevernek az utcán.

Ezek a vietnami háború borzalmai, amelyeknek számtalan fénykép és filmhíradó állít emléket. Sajnos, ezek a képek a háború képei is mindenütt, amelyek [megörökítik] az értékes emberi életeket, amelyek ma Ukrajnában sérülnek és pusztulnak el”

– tette hozzá.

Phúc beszélt arról is, hogy bár az iskolai lövöldözéseknél lehet, hogy nem látni a holttesteket, mint a külföldi háborúk esetében, de ezek a támadások szerinte a háború hazai megfelelői.

Bari Weiss: Így vadult meg Amerika

Az erőszak, és az erőszak iránti teljes közöny betegsége pusztít az Egyesült Államokban – írja az UnHerd oldalán publikált véleménycikkében az ismert amerikai publicista. 

„A gondolat, hogy megosszuk a vérengzés képeit, különösen a gyermekekét, elviselhetetlennek tűnhet – de szembe kell néznünk vele.

Könnyebb elbújni a háború valósága elől, ha nem látjuk a következményeket”

– véli Phúc.

Elmondta, hogy nem tud a texasi Uvalde családjainak nevében beszélni, de úgy gondolja, hogy ha megmutatjuk a világnak, hogyan néz ki egy fegyveres ámokfutás következménye, az valóban átadhatja a szörnyű valóságot.

„Szembe kell néznünk ezzel az erőszakkal, és az első lépés az, hogy megnézzük”

– mondta.

„A testemen hordoztam a háború következményeit. Nem nősz ki a hegekből, sem fizikailag, sem mentálisan. Most hálás vagyok annak a fényképnek az erejéért, amely 9 éves koromban készült rólam, ahogyan az útért is, amelyet emberként megtettem. A borzalmam – amelyre alig emlékszem – egyetemes lett.

Büszke vagyok arra, hogy idővel a béke szimbólumává váltam.

Sok időbe telt, mire ezt emberként elfogadtam. Ötven évvel később elmondhatom, hogy örülök, hogy Nick megörökítette ezt a pillanatot, még akkor is, ha ez a kép sok nehézséget okozott nekem”

– osztotta meg gondolatait Phúc.

„Az a kép mindig emlékeztetni fog arra a kimondhatatlan gonoszságra, amelyre az emberiség képes.

Mégis hiszem, hogy a béke, a szeretet, a remény és a megbocsátás mindig erősebb lesz, mint bármilyen fegyver.”

Hány halott kell egy találó analógiához?

A soá egyedülálló esemény volt, nem mindegy mihez hasonlítjuk. De az sem helyes, ha elzárjuk a zsidó identitás páncélszekrényébe és eldobjuk a kulcsot. Seres László véleménycikke.