A végső csapás a nyolcpárti izraeli kormánykoalícióra sok irányból érkezhet, de annyi biztos, hogy jönni fog. Ezután Izrael olyan kormányt kaphat, amilyen ideológiai árnyalatú kormányra a választók többsége egy éve szavazott — írja véleménycikkében David Horovitz, a Times of Israel főszerkesztője.
Az Izraelben egy éve hivatalba lépett nyolcpárti koalíció mindig is rosszul reprezentálta a választók ideológiai hovatartozását. A 2021 márciusában a Knesszetbe beszavazott 120 izraeli politikus közül több mint 70-en hét, határozottan jobboldali, világi vagy vallásos pártból – a Likudból, a Sászból, Jáminából, az Egyesült Tórai Judaizmusból, az Jiszráél Bejtenuból, a Vallásos Cionizmus pártból és Új Remény pártból – kerültek be.
Izraelt az elmúlt 12 hónapban egy olyan koalíció kormányozta, amely a jobboldaltól a baloldalig terjedő politikai spektrumot öleli fel, és a biztonság kedvéért egy iszlamista pártot is maga mellett tudhat, csak azért, mert a hét jobboldali párt közül háromnak (Jámina, Jiszráél Bejtenu és Új Remény) a vezetői úgy döntöttek, hogy félreteszik ideológiájukat egy szerintük nagyobb ívű izraeli érdek miatt: Benjamin Netanjahu eltávolítása érdekében.
Így történt tavaly júniusban, hogy Netanjahu rekord hosszúságú, 12 éves miniszterelnökség után az ellenzékbe került, és több korábbi szövetségese, élükön Naftali Bennettel, összefogott régi politikai ellenfeleivel, hogy együtt irányítsák az országot.
Mára azonban a koalíció a végét járja. Először is, elvesztette szűk többségét. Most pedig még a 60-60-as paritást sem tudja megbízhatóan kezelni a parlamentben.
Hétfő este közel sem sikerült összegyűjteni a szavazatokat ahhoz, hogy elfogadjanak egy rutinszerű törvényt, amely megújítja az izraeli törvények telepesekre való alkalmazását – a törvényt a jobboldali ellenzék leszavazta, annak ellenére, hogy teljes mértékben támogatta, így Netanjahu megmutathatja az izraelieknek, hogy kormányuknak egyszerűen már nincs meg az ereje a kormányzáshoz.
Közvetlenül Bennett miniszterelnök e szégyenletes veresége után ő és koalíciója további megaláztatásban részesült, amikor egyik Jáminá párti képviselő, Idit Szilman egyértelműen Netanjahu mellé állt, amikor a nem szavazatával megakadályozta saját párttársa, Matan Kahana újbóli kinevezését a vallási szolgálatok miniszterévé.
„Bennett – menj haza” – örvendezett Netanjahu Likudja. „Vége van”.
Nos, ez nincs pontosan így. Még nincs vége. De nagyon hamar vége lesz.
A végső csapás a koalícióra bármikor és számtalan irányból érkezhet, de annyi bizonyosa, hogy jönni fog. És mivel a Naftali Bennett – Jair Lapid furcsa és végül is működésképtelen szövetsége után, az izraeli jobboldal visszaszerzi majd a hatalmat, valószínűleg hosszú időn át megtartja majd azt, és egyértelműen keményvonalas irányt vesz.
A jelenlegi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a „koalíción kívüli jobboldal” újjáéledt. A Likud, a Vallásos Cionizmus és a két ultraortodox párt 52 mandátumot szerzett a 2021. márciusi választásokon; most ez a négy párt 59-60 mandátumra számíthat, akár korábbi ideológiai szövetségeseik, mint Bennett, Avigdor Liberman vagy Gideon Száár nélkül. A Kan TV keddi felmérése szerint Száár Új Remény pártja még a Knesszetbe sem jutna be.
Ugyanezen felmérés szerint a Vallásos Cionizmus párt népszerűsége- amelynek vezető személyiségei közé tartozik a keményvonalas Itámár Ben Gvir – a tavalyi hat helyről 10-re ugrott, és megelőzte Bennett Jamináját, és a vallásos jobboldal első számú szavazatszerzője lett. Ez és más közelmúltbeli felmérések azt mutatják, hogy Bennett távol áll attól, hogy miniszterelnökként presztízst és támogatottságot szerezzen, és a választók megbüntetik majd, amiért partneri kapcsolatokat merészelt kialakítani a választói komfortzónáján messze kívül eső pártokkal.
A Netanjahu vezette jobboldal visszatéréséhez még csak választásokra sem biztos, hogy szükség lesz. Minden tagadása ellenére, a politikai megsemmisülés kilátása még arra ösztönözheti a volt Likud-os Száárt, hogy a parlament feloszlatása nélkül társuljon egy alternatív kormányban egykori főnökével.
Még ha Száár ígéreteit ritkán is tartja be, más koalíciót elhagyók simán többséget adhatnak a Likudnak.
Így vagy úgy, de Netanjahu és „nemzeti tábora” visszatér. A Ráám párti Manszúr Abbász dicséretes erőfeszítése, hogy a nagyobb zsidó-arab harmóniát és együttműködést felülről lefelé segítse elő, újabb áldozat lesz. És Izraelnek olyan ideológiai árnyalatú kormánya lesz, amilyenre a választók többsége egy évvel ezelőtt ténylegesen szavazott.
Izrael az elmúlt két évtizedben fokozatosan jobbra tolódott – a második intifáda öngyilkos merénylői tartósan traumatizálták, a Hezbollah és a Hamász terrorszervezetek felemelkedése Libanonban és Gázában eltántorították a területi kompromisszumoktól.
A közvélemény tudja, hogy a palesztinokkal való konfliktus súlyosbodhat Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnökének távozása után; utódja valószínűleg nem lesz engedékenyebb. De Abbász, bár nem szervezte közvetlenül a terrorizmust elődje, Jasszer Arafat módjára, de támogatta Arafat hamis narratíváját, amely tagadja a zsidók hazájukhoz való jogát, és így Izrael puszta jelenlétével szembeni folyamatos ellenségeskedést szított.
Az izraeliek bizalmának helyreállítását a „földet a békéért” egyenlet életképességébe Abbász határozottan nem segítette. És bár sok izraeli ellenzi a települések bővítését azokon a részeken, amelyekről Izraelnek le kellene mondania, ha a kétállami megoldás egyszer megvalósulna, ez már régóta nem konszenzusos álláspont.
Így amikor a Bennett vezette koalíció megbukik, Izraelt olyan pártok fogják vezetni, amelyek elméletileg lehetetlen, két egymást kizáró Izraelt akarnak – egyrészről olyan Izraelt, amely nagyobb mértékben ellenőrzi Ciszjordániát (azaz Júdea-Szamariát), azaz amely megtartja jelentős zsidó többségét; másrészről egy olyan Izraelt, amely megőrzi demokratikus jellegét. Ennek a lehetetlenségnek a kezelésében most azok a politikusok vannak előnyben, akik a demokrácia felforgatásához folyamodnának, nem pedig azok, akik lemondanának az annexióról.
Netanjahu maga az Egyesült Arab Emírségekkel való békét választotta a települések és a Jordán-völgy annektálására vonatkozó tervei helyett; a Vallásos Cionizmus párti Becálel Szmotrics és Itámár Ben Gvir már nem könnyen engedne meg neki egy ilyen lépést.
Vajon Szmotrics és Ben Gvir a következő izraeli kormányban is ekkora hatalmat kapnak majd? Netanjahu végre megszerezi-e a parlamenti támogatást, amelyre szüksége van az igazságszolgáltatás „megreformálásához” és a korrupciós perből való szabadulásához? Mindez attól függ, hogy a jelenlegi koalíció pontosan hogyan esik szét, hogy melyik és hány képviselő hagyja el a süllyedő hajót, hogy a jelenlegi parlament beáll-e egy Netanjahu-kormány mögé, vagy hogy az izraeliek kénytelenek lesznek-e ismét a szavazóurnák elé járulni.
Bárhogy is legyen, az irány egyértelmű, és a váltás küszöbön áll. A mostani, valószínűtlen interregnum után az izraeli jobboldal hosszú-hosszú időre visszatérhet a hatalomba – és ez az, ami az izraeli választók ideológiai preferenciáját tükrözné.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.