Az első világháború közepe volt, 1916 tavasz végén, nyár elején, amikor sajnos a felkelő nap első fényes sugarai nem a hajnaltól harmatcseppes fűszálakon, hanem Galícia véres csatamezőin csillantak meg. Srapnelek és más tűzgolyók, mint megannyi vad villám süvítettek a levegőben. És a vérengző muszkák! És a kozákok betörtek a stetlbe! Cseh Viktor írása.
Akire csak ráleltek, könyörtelenül lemészárolták. Nemcsak a férfiakat, de asszonyokat és a kisgyermekeket sem kímélték. Ártatlan mártírok testének tucatjai hevertek a pirosra festett sáros út porában. Halálkín, pusztulás volt mindenfelé. Aki esetleg életben maradt, azokat keserves rabmunkára hurcolták el.
A „győzelemtől” ittas kozákok állatias üvöltözéssel masíroztak a faluban a legyilkolt emberzsákmányuk felett…
Még a stetl bevételének első napján, Iván Rakovszki parancsnok szemet vetett a rabbi leányára, a végtelenül szerény, de tüneményes szépségű Eszterre, akire hamar rátalált rejtekhelyén a szomszédok pincéjében. Eszter bármilyen okos volt, nem tudott szabadulni a generális „udvarlásától”, ügyes kifogásaival csupán rövid órácskákat nyert magának, mert a gonosz Rakovszki a rabbi házába is beszállásoltatta magát. Nap-nap után betegesebb ragaszkodással követelte a szép Esztert, váltig hangoztatva, hogy „tiszta” érzelmekkel közeledik felé: feleségül akarja venni, boldoggá kívánja tenni…
Sávuot ünnepe volt közeledőben, s az egyik este az ősz rabbi a szefirában már a negyven közepén is túl számolt, mikor leánya könnyes szemekkel rontott be a szobába, s így zokogott atyjának:
„Édesapám, én úgy érzem, hogy az én napjaimat számlálják most. Nem fogom túlélni a szefirót!”
– majd kirohant a szobából.
Aztán beköszöntött a Tóra kinyilatkoztatásának szent ünnepe. Ám az örömteljes vidámság helyett gyászos siralmak és ideges kéztördelések töltötték be a zsinagógát a néhány megmaradt zsidóval. Sávuot első napjának délutánján, azon a napon, amikor a világ minden zsinagógájában felolvasták a világ alapjául szolgáló tízparancsolatot – melyből a gaz Iván talán egyet sem tartott be –, a generális újból Eszter elé állt és rekedtes hangon, szemeinek állatias vágyának sugárzásával ismét folytatta a vad ostromlást:
„Dusinka Eszter! Vedd tudomásul, hogy én vagyok a város egyedüli ura és parancsolója. Kezemben vagytok mindannyian. Nézd, Dusinka, látod mennyire szeretlek, már rég magamévá tehettelek volna, de én hosszasan udvarolok neked… Én, a hatalmas, rettenthetetlen vezér, térden állva könyörgök neked, hogy légy a feleségem. Imádni foglak, hazaviszlek a moszkvai szülőházamba, megosztom veled dicsőségemet, és ezer meg ezer katonám mind alárendelt szolgáid lesznek.
Királynőm leszel, vesd hát le ósdi vallásodat, hogy oltárhoz vezethesselek. Követsz hát?!”
Eszterrel valósággal forogni kezdett a szoba. Szíve a veszélytől összeszorult. Ősrégi, előkelő kohanita család büszke sarja volt, aki egyenesen Áronig, Mózes bátyjáig vezette vissza családfáját. Utálattal fordult el az előtte térdelő orosz zsarnoktól, oly sok ártatlan zsidóvér kiontójától. Bánatos nagy szemei tűzbegyulladtak a dühtől. Könnyes tekintete lázasan révedezett a kis szobában, a szent fóliánsoktól várva utolsó tanácsot a veszélyből való menekülésre. Eközben az utcáról megkínzott emberek jajveszékelése szűrődött be.
Majd hirtelen a csürhe nekirészegült üvöltözése körül egy asszony vérfagyasztó Semá Jiszráél kiáltása hallatszott fel…
Iván Rakovszki mindeközben önelégülten mosolygott, majd hirtelen kiegyenesedett, szemei furcsa fényben lángoltak: „Nos?!” – kérdezte egészen közel hajolva, szúró tekintetével szinte megperzselve Esztert. A leány didergett, hideg verejték ült ki homlokára, de egy perc múlva összeszedte minden erejét, fejét dacosan hátravetette s ezt kiáltotta:
„Gyilkos! Vadállat! Mégis hogy merészel ilyet kívánni tőlem? Nem volt elég, hogy egyik bátyámat megölte? Hogy másikat elhurcolta? Hogy anyám belehalt fájdalmába? Most az én életemet kívánja? Gyáva hitszegésre csábít engem? Azt akarja, hogy a legtisztább, a legnemesebb ősök utódja feleségül menjen egy vérengző hóhérhoz?
Ezt ne remélje. Inkább halálommal szentelem meg az Örökkévaló nevét!”
Eszter ragyogó arca kivörösödött, a gyönyörű szemek heves indulatot s mély megvetést sugároztak. Az ajtó kinyílott, és a szobába ünnepi kaftánjában és strájmlijában betántorgott Eszter patriarchális külsejű apja, az ősz rabbi, akinek bölcsességét tükröző homlokán a szenvedés mély barázdákat vont. A bészmedresből jött, ahol a tóraadás ünnepe most egyforma volt a jeruzsálemi Szentély pusztulásának gyászos emléknapjával. Tudván, hogy miről van szó, egyenesen a generálishoz fordult, s reszkető kezét annak széles vállára helyezte, s határozott hangon azt mondta:
„Fiam, tudom, hogy te hatalmas és megfélemlíthetetlen nagy úr vagy, de a mi szent törvényeink minden földi hatalomnál erősebbek. Minket a halál sem tántoríthat meg hitünkben.
Mert a mi hitünk a halálnál is erősebb!”
A szavak hatására Rakovszki szemei tüzet okádtak, szája széle bosszúságtól habzott. Néhány lépést tett a szobában, majd pokoli ötlettől vezérelve az ablakhoz lépett és kifüttyentett. A füttyszóra nyomban két marcona kozák termett a szobában, ahol haptákba vágták magukat.
„Fogjátok ezt az öreget és vigyétek kényszermunkára!”
– kiáltotta torka szakadtából az orosz a rabbira mutatva. „És a munkához, hogy jobban menjen: reggel, délben, este huszonöt kancsuka! A lány pedig az enyém lesz!”
„Jaj, csak apámhoz ne nyúljatok, ti bestiák!”
– vetette magát közbe görcsös zokogással Eszter.
„Iván Rakovszki, mindent megteszek amit csak kívánsz. A tiéd az életem, csak apámat ne kínozd.”
„Leányom, ne tedd ezt! Ha ez a Mindenható akarata, akkor szenvedni fogok érte.”
– próbálta elhárítani Eszter önfeláldozását a rabbi, de a lány elhatározta magát:
„Igen, tiéd leszek, a feleséged, ha apámat nem bántod, s elengeded. De csak az ünnep után, addig utoljára még hadd imádkozzam régi Istenemhez. Addig menj, harcolj, győzz, szerezz újabb dicsőséget, aztán visszajöhetsz értem…”
A generális ördögien mosolygott, a gyönyörű lány így felhevülve százszorta jobban is tetszett neki. Távolról viszont a hegyek mögül tompa ágyúdörrenések zaja hallatszott, és ez Rakovszki arcára hűvös árnyékot vetített, felsejlett benne, hogy a közelben vannak a németek. Mi lesz ha ez csak egy csel, hogy időt nyerjenek, hogy hátha megölik őt a németek, így végül ezt kérdezte:
„Feltételednek eleget teszek, ám mi történik, ha egy német puskagolyó a koponyámat loccsantja szét?”
De Eszter egy pillanatra sem esett ki szerepéből, s rögtön válaszolt:
„Ellenség golyójától ne féljen generális uram. Anyámtól ősrégi varázsigét örököltem, amely minden gyilkos golyótól biztosan megóvja. Ezt az igét most átadom önnek… Mosolyog? Nem gúnyolódom. Próbája ki rajtam. Én ideállok az ajtóhoz a mezüze alá, maga pedig célozzon és lőjön!”
A generális először egy jóízűt nevetett, de kissé habozott, hogy tényleg lőjön-e a zsidó lányra, mi van ha az csak halálával akar kibújni hatalma alól…
„Nos?” – topogott Eszter türelmetlenül az izgalomtól. S Rakovszki végül előhúzta pisztolyát, a lányra szegezte, de amikor a ravaszt meghúzta volna, hirtelen egy napsugár a mezüze fémtokján megcsillant egy pillanatra megvakítva ezzel az oroszt, aki így elvétette a lövést. A mámortól megrészegült parancsnok észre sem vette a csillanást, csak azt érzékelte, hogy Eszter életben maradt, tehát, a varázsige tényleg hatásos! De Eszter is örült mert életben maradásában isteni jelet vélt felfedezni, hogy talán mégis minden jóra fordul.
Másnap, sávuot második napján az orosz csürhe hanyat-homlok menekült a német katonák elől.
Iván Rakovszkit pedig Eszter házától alig néhány lépésnyire leterítette egy golyó.
A városka megmaradt zsidói ujjongva, Hálél imával ajkaikon ünnepelték az ünnep hátralévő részét, a Tóra diadalát, hogy annak betartásával az Isten megsegíti hű szolgáit.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
