Battenbergné Szász Erzsébet német származású brit versenyló-tenyésztő és istállótulajdonos. Mégsem elbűvölő szenvedéllyel és fényes sikerekkel gyakorolt választott szakmája tette világhírűvé. Sokkal inkább ismerjük politikai passzivistaként és protokollfiguraként, bár azt mondják, műkedvelő alkotmányjogásznak sem utolsó. Ő ugyanis II. Erzsébet királynő legkiválóbb Őfelsége, az Egyesült Királyság és többi nemzetközösségi országainak királynője, aki 2022. február 6-án érte meg trónfoglalása hetvenedik évfordulóját, június 2. pedig 1953-as koronázásának napja. Ebből az alkalomból vetünk egy pillantást hosszú életére és országlására, de a szokásos pátosz nélkül.
Ha száraz életrajzi adatokban kívánjuk összefoglalni Elizabeth Alexandra Mary Windsor életét – mert ez ugyanis a becsületes születéskori neve –, akkor természetesen születésével kell kezdenünk, amivel 1926. április 21-én örvendeztette meg szüleit, Albert királyi herceget, York hercegét, a Királyi Haditengerészet tisztjét és az ősi skót grófi családból származó Elizabeth Bowes-Lyon-t, aki a főrendű hölgyek életét élte lánykorában és később a királyi családban is.
Albert herceg V. György király és Mária királyné gyermeke volt, aki holtáig szenvedett attól a borzalmas családi légkörtől, amit a szerepébe ragadt, meglehetősen korlátolt apja és gyenge anyja teremtettek neki és három fivérének, az idősebb Eduárdnak és két öccsének, Henriknek és Györgynek. Pedig Mária királyné unokája volt az erdélyi magyar Aba Sámuel-leszármazott ősi nemesi családból való Rhédey Klaudia grófnőnek, aki meghatóan szép házasságban élt férjével, Sándorral, Württenberg hercegével, még ha tragikusan rövid ideig is, mert a törékeny grófnő 1841-ben meghalt. (II. Erzsébet királynő ükanyjáról is megemlékezett a magyar Országházban tartott egyik beszédében, amikor Budapesten állami látogatáson járt Göncz Árpád köztársasági elnöknél 1993-ban.)
De vissza a királynőhöz!
A négyéves Lilibetnek – így hívták a családban – 1930-ban született meg húga, egyetlen testvére, Margit királyi hercegnő. Királyi fenségektől szokatlanul szerény körülmények között, családias és otthonos légkörben éltek egy londoni házban, sosem számítva arra, hogy Albertből valaha is király, a kis Erzsébetből pedig trónörökös és királynő lehet.
Nem is készültek erre, hiszen Albert bátyja, Eduárd volt Wales fejedelme, a trón örököse, tőle várták a brit monarchia továbbvitelét.
1936, hogy így mondjuk, a háromkirályok éve volt Britanniában. Januárban meghalt V. György, akinek az alkotmányos szokás szerint azonmód helyébe is lépett a trónörökös, VIII. Eduárd néven. Ő azonban akkor már fülig szerelmes volt Wallis Simpsonba, egy amerikai társasági hölgybe, akinek sem az angol egyház, sem az udvari körök nem kívánták elnézni, hogy már többször is elvált, s így királyné aligha lehet. Eduárd király válaszút előtt állt, és a szerelmet választotta a korona helyett, és decemberben lemondott a trónról.
Így szállt az országlás terhe öccsére, és lett a kis Erzsébetből praesumptiv trónörökös.
A Windsor hercegévé és a Bahamák kormányzójává kinevezett Eduárd botránya megtépázta az egyeduralom tekintélyét, de azt a VI. György néven trónra lépő Bertie – így hívták a családban – legkésőbb a háborúban helyreállította.
Amikor ugyanis a németek bombázni kezdték Angliát, a király a Buckingham-palotában maradt, akkor is, amikor bombaesők záporoztak a fővárosra.
Vele maradt a királyné és a gyerekek is, dacára annak, hogy azt tanácsolták nekik, hogy legalább őket menekítsék Kanadába. Erzsébet királyné azonban kijelentette, hogy „nélkülem sehová sem mennek, én nem hagyom el a királyt, a király pedig soha nem fog elmenni.” 1945 márciusában Erzsébet – első és az óta is egyetlen nőként a királyi családból – katonai szolgálatot vállalt. A Területi Segédszolgálathoz csatlakozott, ahol szerelő és sofőr lett, ami szintén növelte a megbecsülését alattvalói körében.
A királynak sose készült Bertie egyedül a haditengerészethez értett saját bevallása szerint, de szép lassan belejött a királykodásba, amivel ki is vívta lánya és örököse csodálatát. A királynő mindig úgy gondolt vissza apjára, mint a kötelességtudat példájára, akit országlása éveiben, maga is készülve a korona viselésére, igyekezett minél jobban megfigyelni. Míg húga játszhatott kedvére, neki persze tanulnia kellett, ami surlódásokhoz vezetett a nővérek között, bár összeütközéseik a jó nyelvek szerint nem tartottak sokáig sosem.
A háború után Erzsébet 1947-ben, 21. születésnapján trónörökösként rádiószózatot intézett apja népeihez, amiben megfogadta, hogy egész életét, legyen az rövid vagy hosszú, az ő szolgálatukra szenteli. Ugyancsak 1947-ben, novemberben kötött házasságot Fülöppel, a görögországi és dániai királyi herceggel, a Windsor-házhoz közel álló Mountbatten család tagjával. Első gyermekük, Károly 1948 novemberében született, akit 1950-ben Anna királyi hercegnő követte.
1952. február 6-án, amikor a trónörököspár Kenyában üdült, meghalt a súlyos beteg VI. György király, és Erzsébetből királynő lett. Koronázását egy esős és hideg keddi napon, 1953. június 2-án tartották a Westminster-apátságban.
1960-ban András, 1964-ben Eduárd királyi hercegekkel bővült a királyi család, 1969-ben Károlyt anyja beiktatta Wales fejedelmeként, mely címet hagyományosan a trónörökös viseli Nagy-Britanniában. 1981-ben Károly feleségül vette Lady Diana Spencert, 1982-ben megszületett Vilmos, 1984-ben pedig Harry herceg. A trónörököspár házassága azonban nem állta a sarat, 1996-ban elváltak, Diána pedig 1997-ben szörnyű balesetet szenvedve halt meg.
2002-ben, a királynő aranyjubileumának évében hunyt el 102 éves korában az anyakirályné, a királyi család bizonyára legkedveltebb tagja. 2007-ben II. Erzsébet lekörözte Viktória királynőt, mint a valaha élt legidősebb fejedelem, 2012-ben pedig úgy is, mint a leghosszabban országló brit monarcha. 2016-ban a királynő megözvegyült.
Eddig a száraz életrajz.
Erzsébet országlásának megítélése vegyes. A monarchia népszerű intézmény, republikánus hangok csak nagy ritkán szólalnak meg, és nem aratnak sok sikert. A nép ragaszkodik a koronához és az örökletes fejedelemséghez. Károly trónörökösségével is megbékéltek, nem is számítanak rá, és nem is kívánják, hogy Erzsébettől közvetlenül Vilmos vegye át majd a hatalmat.
A királynő példátlanul sikeresnek bizonyult abban, hogy kenyérre kenje legádázabb bírálóit és gúnyolóit. Tony Blairt, a „nagy” modernizálót egyszerűen elbűvölte, például.
A történész Sean Gabb azonban a gyémántjubileumra írt cikkében úgy foglalt állást, hogy a történelem úgy fog megemlékezni a királynőről, mint Haszontalan Erzsébetről (Elizabeth, the Useless). A modernizmussal, reformizmussal és republikanizmussal aligha vádolható meggyőződéses libertárius tory értelmiségi a királynőnek azt rója fel, hogy hagyta kifosztani az angol népet született jogaiból, jobban szerette a Nemzetközösséget Albionnál, és hagyta, hogy a kulturális baloldal a felsőoktatáson és a tömegtájékoztatáson keresztül átvegye a hatalmat Britanniában.
Gabb rámutat, hogy a királynőnek – ahol a Jogkérvény és a Jognyilatkozat ebben nem korlátozza – ugyanaz az alkotmányos hatásköre, mint VIII. Henriknek. Tetszése szerint rúghatná ki minisztereit, utasíthatna el bármilyen, a Parlament mindkét háza által elfogadott törvényjavaslatot, napolhatná el és oszlathatná fel a Közrendiházat, írhatna ki új választást és nemesíthetne közrendűeket, hogy olyan összetételű Parlamentet nyerjem, aminőt kíván.
Bőségesen el van tehát látva eszközökkel, hogy keresztbe feküdjön az olyan változásoknak, ami a libertárius tory történész szerint megfosztotta Angliát nemzeti karakterétől, sőt egyenesen megváltoztatta unikális alkotmányát, vissza nem fordítható károkat okozva az országnak.
Gabb kiemeli, hogy a királynő mindössze kétszer volt képes befolyásolni a közpolitikát. Mindkét alkalommal Margaret Thatchert szorította rá cselekvésre. 1979-ben arra, hogy ne engedje át Rodéziát egy sereg fekete kommunistának, 1987-ben pedig arra, hogy léptessen már életbe büntetőintézkedéseket a dél-afrikai apartheid rezsimmel szemben. (Gabb nem említi, hogy 2004-ben a királynő Tony Blairt, Thatcher politikai gyermekét, rávette arra, hogy országa csatlakozzon a kiotói környezetvédelmi egyezményhez.)
Hogy Gabb-nek igaza van-e értékelésében, kérdéses, de mindenképp megfontolandó, hogy az-e a jó, hogy a közpolitikával szemben passzív a monarchia. Azt sem tudjuk, hogy a királynő a miniszterelnökével folytatott heti megbeszélésein mi mindentől óvta meg szerencsétlen Nagy-Britanniát.
A német filozófus–közgazdás Hans-Hermann Hoppe ugyanis az elméleti közgazdaságtan alapján azt sugallja, hogy egy hagyományos monarchia jobb államforma a demokratikus köztársaságnál, mert egy örökletes monarcha hajlamosabb magántulajdonosi szemlélettel országolni, míg a választott politikusok csak ideiglenes gondnokok és haszonélvezők, akik ennek megfelelően köztulajdonosi hozzáállással rosszabbul teljesítenek. Az indiai-amerikai közgazdász, Lipton Matthews empirikusan meg is vizsgálta Hoppe professzor teoretikus felvetését, és valóban azt találta, hogy az európai alkotmányos monarchiák valamivel jobban teljesítenek mind a társadalmi kohézió, mind a gazdasági teljesítmény, mind a belső béke és rend terén, mint a köztársaságok.
John Gray oxfordi filozófus is azt írja, hogy
„Spanyolországhoz hasonlóan Nagy-Britannia is a királyság terméke, aminek jelentős előnye, hogy a politikai kötődés nem függ nemzetiségtől vagy etnikai hovatartozástól. Mivel Nagy-Britannia alkotmányos monarchia, nem nemzeti köztársaság, valamint birodalmi történelme következtében az ország jobban képes kezelni a kulturális sokféleség új formáit, amiket az elmúlt évtizedek hoztak.”
A „szélsőségesen konzervatív ősliberális” osztrák politikai filozófus, Erik von Kuehnelt-Leddihn is a monarchia mellett foglal állást. Ő pszichológiai előnyöket lát az intézményben, a koronás főre úgy tekinthet a nép, mint egy apafigurára (jelen esetben anyafigurára), amiben igaza is lehet, hiszen a legtöbben sosem jutnak el erkölcsi személyiségfejlődésükben a teljes lelki felnőttkorig, miként e fejlődés modelljét Lawrence Kohlberg amerikai pszichológus oly kiválóan leírta.
Bármily ellentmondásos legyen is hát Erzsébet királynő országlásának megítélése, valamit tud. Tizenöt parlament és tizennégy miniszterelnök fordult meg a keze alatt, és a legmélyrehatóbb változások is mintegy zökkenőmentesen mentek végbe. Dúltak sztrájkok, kormányválságok, gazdasági válságok, háborúk, nyomasztott a hidegháború egy nukleáris holokauszt rémével, de a királynőt sztoikus nyugalma elkísérte, és ez kétségkívül kedvezően hatott népeire.
Ez a sztoikus nyugalom 30 éves királyságának évfordulóján és Diána halálakor persze ellenkező előjellel jelent meg a közvélemény szemében. A 30. évfordulós díszszemlén, amikor vaktöltényekkel rálőttek, de neki szinte a szeme se rebbent, tiszteletet vívott ki, de amikor nem tudott nyilvánosan sírni a bamba tömeggel volt menye balesete után, gyűlölték érte.
Időről időre azonban a királynő megmutatta emberi arcát is. Szenvedélyesen szurkolt a lóversenyeken, ahol lovai indultak, viccelődött az állami vezetőkkel, akik nála jártak, vagy akiket ő látogatott meg. Károly olykor el-elkottyintja, hogy anyjának zseniális humora van. Sírni is tud, nem csak a királyi jacht nyugdíjazásakor.
A királynő humorát és rugalmasságát (igen, azt!) 2012-ben láttuk talán a legközvetlenebbül, amikor gyémátjubileuma évében és a londoni nyári olimpiai játékok nyitóeseményén Daniel Craig filmszínésszel közösen szerepelt egy spotban, s lett a legmenőbb „Bond-lány”. Tiszteletbeli BAFTA-díjat is kapott az alakításért.
Népszerűségét és az iránta való szüntelen kívácsiságot mutatja A korona című Netflix-sorozat zajos sikere is, aminek egyes történeti hűtlenségeiről Robert Lacey történész rántja le a leplet A korona című könyvében, ami 2021-ben magyarul is megjelent. Ajánljuk is azoknak, akik főleg a sorozatból tájékozódtak Erzsébetről.
Most is pátosz nélkül akartunk írni, és – láss csodát! – nem igazán sikerült.
Minket is elbűvölt a királynő. Tényleg tud valamit.
