Emmanuel Macront kényelmes többséggel választották újra vasárnap este: a szavazatok mintegy 58,5 százalékát szerezte meg. A 41,5%-on végzett Marine Le Pen a két forduló között nem túl hatékonyan kampányolt, ráadásul csökkenő mértékben ugyan, de még mindig összeállt ellene a köztársasági front. Az 58% nem kizárólag Macronnak szól tehát; legalább annyira Le Pennek is. Ezzel azonban még nem ért véget a választási szezon. Június 12-én és 19-én nemzetgyűlési választás lesz, és a körtánc izgalmasnak ígérkezik.
***
Három gravitációs pont
A most következő nemzetgyűlési választás elemzésekor jól tesszük, ha visszafordulunk az első fordulós eredményhez.
Három nagy tömb, három gravitációs pont alakult ki húsz százalék felett: a centristáké Emmanuel Macronnal (En Marche), a radikális jobboldalé Marine Le Pennel (RN), illetve a radikális baloldalé Jean-Luc Mélenchonnal (LFI). Ezek a tömbök összetettek. Sokan nem szívből, hanem azért szavaztak egy-egy jelöltre, mert őt gondolták a második fordulóba jutásra esélyesnek.
A taktikai szavazás érvényesülése azt is jelenti, hogy a gravitációs pontok vezetőinek kompromisszumokat és megállapodásokat kell kötniük, ha a szavazóbázist egyben akarják tartani.
Macronék a jobboldalon szeretnének halászni, befejezve a republikánusok leölését. Marine Le Pen Eric Zemmour bázisát vinné, de lehetőleg Zemmour nélkül. A szocialisták és a zöldek pedig már Jean-Luc Mélenchon karjaiban vannak. A tárgyalások során a pártoknak két dolgot kell figyelembe venniük. Egyrészt azt, hogy a választási rendszer kétfordulós egyéni kerületi rendszer, ahol abszolút többséget, vagy közel abszolút többséget kell tudni szerezni az 577 körzetben.
Másrészt pedig azt, hogy a pártfinanszírozás alapja a választási jelöltállítás, illetve a választás eredménye.
Azaz a teljes feloldódás senki számára sem opció.
Centrális erőtér Franciaországban?
Emmanuel Macron ismét centrális erőtér jellegű helyzettel áll szemben. Ismét, merthogy 2017 óta folyamatosan egyensúlyoz a jobb- és baloldal között, kannibalizálva a mérsékelt szocialistákat és republikánusokat, bőszen mutogatva Marine Le Penre és a Nemzeti Tömörülésre, bátorítva a mérsékelt zsákmányt, hogy önként közeledjen, ha jót akar.
Most azonban úgy tűnik, lassan eltűnhet minden mérsékelt zsákmány, bár a republikánusok pártszintű kivégzését Macron ezen a választáson fejezné be. Mi marad ezután? Marad a radikális baloldal (Mélenchon és az LFI) és a radikális jobboldal (Marine Le Pen és az RN). Márpedig ez is centrális erőtér jellegű helyzet. Macronék akár azt is mondhatják, hogy rajtuk kívül nincs más, csak a radikalizmusok, amelyek kormányképtelenek.
Ehhez persze az is szükséges, hogy a centrum elkezdje a radikális baloldalt mint vállalhatatlant lefesteni, Franciaországban ugyanis a radikális bal sokkal vállalhatóbbnak számít, mint a jobb (frontosnak lenni évekkel ezelőtt is sokkal cikibb volt, mint kommunistának). Ennek apró jelei már most látszanak: a macronisták elkezdték támadni Mélenchon demokratikus elkötelezettségét, miután megkritizálta a második forduló eredményének legitimitását. Még nem világos, hogy ténylegesen merre mennek Macronék, de ha centrális erőterezni akarnak, akkor Mélenchonék vállalhatatlanná festése, illetve a zöld és baloldali szavazóknak üzenés első számú feladatuk lesz.
Erre kell figyelni. Például a jövő héten, amikor várhatóan távozik Jean Castex kormányfő, és a köztársasági elnök új kormányt nevez ki. Kampánykormányt, természetesen.
De milyen logika mentén?
A centrális elrendezéstől függetlenül is kérdés, hogy Macron megtartja-e a globális-lokális logika erőltetését? Vagy netalán elhelyezkedik a hagyományos jobb-bal felosztásban? A centrális erőtér logikájába éppenséggel mindkettő beleférhet. A két radikalizmust lehet jobb-és baloldalként, és lehet ilyen és olyan szuverenizmusként, anti-européer, antiglobalista erőként is tételezni.
Első esetben Macronék a mérsékelt centrum, a második esetben pedig a progresszív, européer, fejlődéspárti humanizmus pozíciójába rakhatják magukat, retrográd erőként lefestve a radikálisokat.
Persze, a radikális erők nem mindenben értenek egyet. A hangsúlyaik, ideológiai alapjaik is mások. Ugyanakkor a jobb-és baloldali logikához való visszatérés azt jelentené, hogy a centrum teret és esélyt ad a mérsékelteknek, hogy visszaépítsék magukat. Akármelyik retorikai megoldást választják is Macronék, a mérsékelt baloldali szavazók elszívása és elzsilipelése a radikalizálódó baloldali szövetségtől most centrista kampányfeladat. Ha ez megtörténik, akkor és csak akkor biztonságos akár Mélenchonék ellenfélként tételezése a centrális erőtérben, akár Marine Le Pen ismételt mumusként mutatása.
Centrista szempontból a kockázat ugyanis egy fű alatt növekvő, nem menedzselhető, a jelenlegi helyzet szerint részben vállalhatónak számító radikális baloldal.
Persze a Mélenchon vezette radikális baloldal, amely az erős harmadik helyet szinte győzelemként élte meg, várhatóan így is, úgy is megerősödik a Nemzetgyűlésben, de az kérdés, hogy pontosan mennyire. Nagyrészt Macronék kampánytól függ a válasz, márpedig itt még nem látunk tisztán.
Ellenzéki körtánc
A baloldalon nagyon úgy tűnik, lesz valamiféle szövetség. A zöldek (EELV), a szocialisták (PS) és a Lázadó Franciaország (LFI) folyamatosan tárgyalnak egymással, miközben nyilvánosan üzengetnek is egymásnak. A tempót a radikálisok diktálják, nem az öt, illetve kettő százalék alatt végző mérsékeltek (ez a szocialistáknál és a zöldeknél is okoz némi belső feszültséget).
Az idő sürget. A jövő héttől más politikai helyzet jön az új kormánnyal, amelynek Macron erőteljes zöld, azaz részben balos irányt ígért.
A jobboldalon eközben úgy tűnik, hogy a republikánusok (LR) – reménykedve a helyi szinten még mindig erős beágyazottságban – megpróbálkoznak a külön indulással.
Utóbbiak talán abban is reménykedhetnek, hogy a balra figyelő elnök veszíthet a jobboldalon, teret nyitva-hagyva a republikánusoknak (bár a jobboldal is megkapta a maga kis üzeneteit a napokban, például Bruno Le Maire gazdasági miniszter nem zárta ki, hogy erőből, az alkotmány 49-3 cikkelyét alkalmazva, parlamenti szavazás nélkül is átnyomnák a jobboldali bázis által olyannyira akart nyugdíjreformot).
Eközben Marine Le Pen nem óhajt szövetséget kötni Eric Zemmourral, aki vasárnap este nemcsak együttműködést javasolt, de bele is rúgott politikai ellenfelébe. Utóbbi természetesen kihasználta a lehetőséget, hogy erre alapozva visszautasítsa.
A visszautasítás amúgy is Marine Le Pen érdeke: ő a nagyobb, ő az erősebb, számíthat arra, hogy idén kicsit jobban szerepel a pártja, mint öt éve (talán frakciója is lehet), semmi szüksége arra, hogy felemelje az ellenfelét.
Marine Le Pen inkább egy, jobb- és baloldalon átnyúló tömb létrehozását támogatja, mintsem a jobboldalak szövetségét. Ez nemcsak a szélsőjobboldaliság vádját kiküszöbölő nyelvi elem, ahogy például az Euractiv gondolja, hanem érdemi kérdés. Marine Le Pen esetében ugyanúgy kihívás, mint Emmanuel Macron számára, hogy hova és milyen logika mentén pozícionálja magát. Neki is kényelmesebb a globális-lokális törésvonal mentén szerveződni, mérséklődni, és tovább harcolni Jean-Luc Mélenchon globalizációellenes, a lokalitásra vágyó „népi” szavazóiért. Ebben Macron is segíthetné, ahogy a mérsékelt pártok szétszedését is együtt csinálták.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.