Anyagias világ — aki uralja az erőforrásokat azé a hatalom?

„Az ukrajnai orosz invázió világossá tette, hogy amit Borisz Jelcin az 1990-es években „hideg békének” nevezett, az átadta helyét a második hidegháborúnak. Az első hidegháború nemcsak nemzetek és szövetségek, hanem rendszerek harca is volt – kapitalizmus kontra kommunizmus. A második hidegháború már szintén rendszerek harca: a gyártásra (Kína) és a nyersanyagokra (Oroszország) összpontosító országok állnak szemben az Egyesült Államok által vezetett szövetséggel, amely az elmúlt generációban feláldozta saját gyártásának és bányászatának nagy részét, hogy a pénzügyek, a szolgáltatások és a szórakoztatásra specializálódjon” – kezdi Michael Lind a Tablet magazin hasábjain.

Az új hidegháborúban Amerika ellenfele remek a termékek gyártásában, a bányászatban és az élelem termelésben. Ezzel szemben az amerikai gazdaság azokat jutalmazza, akik applikációkat csinálnak és kölcsönöket adnak. A szerző emlékezteti az olvasókat, hogy az Egyesült Államok gazdasági váltása  „poszt-indusztriális gazdasági sikernek” volt beállítva. Amerika a kilencvenes években a szoftverek és a hitelek királya lett, miközben minden mást Kína gyártott neki. 25 évvel később Amerika azzal nézett szembe a járvány alatt, hogy minden létfontosságú gyógyszert és orvosi segédeszközt az Amerika-ellenes Kína gyártott neki.

„A második hidegháború végleg hiteltelenné teheti a szabadpiaci globalista közgazdászok tévhiteit, amelyek három évtizeden át alakították a demokraták és a republikánusok gazdaságpolitikai konszenzusát”

– írja Lind.

A szerző szerint talán elegendőnek bizonyulnak Oroszországgal szemben a pénzügyi és gazdasági szankciók. Azonban a probléma az, hogy Németországnak szüksége van az orosz olajra és gázra.

„Ugyanakkor Kína a világ legnagyobb állama és legnagyobb gazdasága (vásárlóerő-paritást figyelembe véve), amely a gyártás számos területén, ha a szoftverek terén még nem is, de felülmúlta az Egyesült Államokat, olyan helyzetben van, hogy segíthet Oroszországnak elviselni a nyugati szankciókat annak a közös keresztes hadjáratnak a részeként, amelynek célja az Egyesült Államok kiszorítása a regionális befolyási szférájukból” – írja a szakértő.

Még az USA Kínától való függőségének haszonélvezői – a Szilícium-völgy, az egyetemek, a Wall Street, a kínai importot igénylő „zöld” technológiák – is kénytelenek beismerni, hogy még mindig egy olyan anyagi világban élünk, amelyben az országok akkor is lehetnek nagyhatalmak, ha nem uralják a globális bank- és biztosítási piacokat, és elég ha jól állnak az energia és ásványi anyagok bányászata, a termelés és a fizikai dolgok előállítása terén.

A szerző emlékezteti az olvasókat, hogy

Oroszország és Ukrajna együttesen a globális búzaexport több mint egynegyedéért felelős. Oroszország és Fehéroroszország együttesen a műtrágyákban használt kritikus tápanyag, a kálium globális exportjának közel felét állítja elő, míg Oroszország a globális mezőgazdaságban használt ammónia exportjának több mint egyötödét termeli.

Kína pedig számos alapvető ásványi anyag globális termelését uralja, mind közvetlenül – a ritkaföldfémek 63%-át és a molibdén 45%-át bányássza -, mind pedig közvetve, az ausztráliai lítiumbányákba, a dél-afrikai platinabányákba és a Kongói Demokratikus Köztársaságban található kobaltbányákba történő befektetések révén – sorolja a cikk.

Lind leírja, hogy néhány évtizeddel ezelőtt az Egyesült Államok számos olyan ásványi anyagot bányászott és finomított, amelyeket ma importál. De a külföldi olcsó munkaerőnek, az otthoni túlzott környezetvédelmi szabályozásoknak és a poszt-materiális „információs gazdaság” fantáziájának köszönhetően az amerikai kormány megengedte a vállalatoknak, hogy bezárjanak számos amerikai bányát, miközben más cégek amerikai gyárakat zártak be. Az Egyesült Államok Földtani Intézetének (USGS) megállapítása szerint 1954-ben az USA nyolc ásványi anyag esetében 100%-ban importfüggő volt. Ma az USA 17 ásványi anyag esetében 100%-ban importfüggő, és 29 széles körben használt ásványi anyag több mint 50%-a függ az importtól. Kína adja ennek 29 ásványi anyagnak forrásnak a felét.

Az állampolgárság vége

Az állampolgárság jelentése erodálódott, az emberek pedig a Nyugaton már csak más nemzetektől kölcsönzik a hazafiasságot – írja Michael Lind a Tabletben.

„A szabadpiaci globalizmussal együtt a környezetvédelmi mozgalom is megbénította és veszélyeztette az Egyesült Államok és szövetségesei gazdaságát.

Al Gore és európai társai optimistán állították, hogy a meglévő technológia lehetővé teszi a gyors „zöld átmenetet” a fosszilis tüzelőanyagokról és az atomenergiáról a nap-, szél- és vízenergiára, anélkül, hogy csökkenteni kellene a nyugati életszínvonalat vagy megbénítani a nyugati ipar maradékát”

– írja Lind.

A SoS Minerals szervezethez tartozó, a globális ásványkincs-kitermeléssel foglalkozó szakértők szerint azonban ez nem ilyen egyszerű:
„A fémforrás szükséges ahhoz, hogy 2050-re minden személygépkocsi és kisteherautó elektromos meghajtású legyen, és 2035-re minden autó tisztán akkumulátoros elektromos meghajtású legyen [az Egyesült Királyságban]. Ahhoz, hogy az összes mai brit járművet elektromos járművekre cseréljék (a tehergépjárművek és a nehéz tehergépjárművek flottáját nem számítva), feltételezve, hogy a legerőforrás-kímélőbb, következő generációs NMC 811 akkumulátorokat használják, 207 900 tonna kobaltra, 264 600 tonna lítium-karbonátra (LCE), legalább 7 200 tonna neodímiumra és diszpróziumra lenne szükség, 2 362 500 tonna réz mellett. Ez a világ teljes éves kobalttermelésének alig kétszeresét, a neodímium világtermelésének csaknem teljes egészét, a világ lítiumtermelésének háromnegyedét és a világ réztermelésének 12%-át jelenti 2018-ban. Az Egyesült Királyságnak még az elektromos járművek éves ellátásának biztosításához is az ígéreteknek megfelelően 2035-től évente az európai ipar teljes éves kobaltigényének megfelelő mennyiségű kobaltot kell importálnia.”

S a szerző által idézett fenti szakasz csak az Egyesült Királyságra és csak az elektromos autókra való átállásra vonatkozik.

„Ma az egész világon nem bányásznak és finomítanak elég kobaltot, neodímiumot vagy lítiumot ahhoz, hogy Nagy-Britannia a következő generációban teljesíteni tudja a zöld átállási céljait. És Nagy-Britanniában csak 67 millió ember él. Az Egyesült Államokban 330 millió. A világon közel 8 milliárd. Számoljanak csak utána”.

A szerző leszögezi: a „tiszta” energia nem tiszta. A nap-, szél- és vízenergia-berendezésekhez szükséges ásványi anyagok kitermelése a földgáz- és olajkitermeléshez hasonlóan hatalmas bányákat igényel, és a helyi tájak és ökoszisztémák pusztulását okozza. Azért, mert rámutatott erre a nyilvánvaló tényre, Michael Moore baloldali filmrendező Az emberek bolygója című dokumentumfilmjét a zöld lobbi elítélte, magát Moore-t pedig a baloldal törölte.

Az amerikai oligarchák felemelkedése és a középosztály halála

A demokratikus köztársaság korszakának vége, most kezdődik az amerikai oligarchák ideje – véli egy publicista.

„Az első hidegháború alatt és után sok nyugati ember azt feltételezte, hogy a kapitalizmus a demokráciával és a liberalizmussal, a kommunizmus pedig az autokráciával jár együtt. Az erőforrás-kapitalizmuson vagy egyetlen nyersanyagtermésen alapuló gazdaságokat („banánköztársaságok”) azonban gyakran diktatúrák vagy oligarchák irányították, és a jelenséget „erőforrás-átok” néven ismerik” – írja Lind.

A cikk leírja, hogy ahhoz, hogy egy ország kiemelkedjen a globális termelésben, jól képzett munkaerővel kell rendelkeznie, míg az innovációhoz nagyfokú szellemi (ha nem is politikai) szabadságra van szükség. Ha azonban egy kormány vagy gazdasági elit egyszerűen abból szerzi jövedelmét, hogy más országoknak eladja bányáinak, farmjainak vagy farmjainak termékeit – amit Daron Acemoglu és James Robinson „kitermelő” rezsimnek nevez -, akkor ez nem ösztönzi a lakosság nagy részének oktatására vagy jogainak tiszteletben tartására, és viszont minden ösztönzője megvan arra, hogy a bányászokat vagy mezőgazdasági munkásokat leigázza vagy rabszolgasorba taszítsa.

„Az Egyesült Államok „eredendő bűne” nem a rabszolgaság vagy a rasszizmus volt, hanem az ültetvényes mezőgazdaság.

A déli ültetvényesek – oligarchák, akik először dohányt, majd exportra szánt gyapotot termesztettek – nem törődtek azzal, hogy milyen fajúak voltak a szabad munkásaik, és csak azután állapodtak meg az afrikai és afroamerikai rabszolgák mellett, hogy az indián munkaerő és az európai bérmunkások kizsákmányolásával folytatott kísérletek kudarcot vallottak. És ahogy Barbara Fields és más tudósok megfigyelték, a déli rasszizmust a rabszolgaság eltörlése előtt és után is azért fogalmazták meg és érvényesítették, hogy racionalizálják a munkaerő kizsákmányolását az ültetvényes rendszerben” – fejti ki Michael Lind.

A szerző leírja, hogy 19. századi déli ültetvényes oligarchia – a 21. századi Szaúd-Arábia teokratikus monarchiájához hasonlóan – távolról sem volt „elmaradott” vagy „premodern”, hanem a modernitás terméke volt. Ahogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok északi része iparosodott, úgy nőtt a déli gyapot iránti igényük, és gazdagította a gyapot urakat, ahogyan a globális ipari fejlődés gazdagította a különböző mai olajdiktatúrák uralkodóit és katonai diktátorait.

„A déli ültetvényesek és szaúdi hercegek az orosz oligarchákhoz hasonlóan újrahasznosították az ipari régiókból szerzett vagyonukat, és iparcikkek importálásával, valamint külföldi nyaralásokkal és luxus ingatlanok vásárlásával hasznosították azt”

– írja az elemző.

A  szerző szerint a zöld átmenet tehát nem feltétlenül vezet liberális demokratikus világhoz. Sőt szerinte inkább csak azt biztosíthatja, hogy az olaj oligarcháknak a svájci bankokat, a puccos londoni és New York-i negyedeket és a New England-i előkészítő iskolákat a kobalt grófjaival és a lítium uraival kell majd megosztaniuk. Lind egy olyan jövőt vetít előre, amelyben liberális demokráciák politikusnemzedékei kénytelenek lesznek hízelegni annak az életre szóló elnöknek, aki egy nagy bauxitlelőhelyet ellenőriz, vagy annak a juntának, akinek az országa egy csomó szamárium tetején fekszik.

„Végül, de nem utolsósorban, az olyan nagyhatalmak, mint az Egyesült Államok, amelyek úgy döntöttek, hogy lemondanak a gyártás, valamint a nyersanyagbányászat és -finomítás egész területeiről, rájöhetnek, hogy a biztosítások, a befektetési banki szolgáltatások és a kamaszos akciófilmek globális piacának uralása, nem biztos, hogy segít nekik az eljövendő globális nyersanyagversenyben”

– zárja Lind.

Borítókép: Unsplash

Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.

A „menedzserek forradalma” — Kik Amerika technokrata urai?

Ma az igazi töréspont nem jobb és baloldal között van Amerikában, hanem a bennfentesek szűk elitje és a kívülállók tömege között – állítja Michael Lind, amerikai akadémikus és író új könyvében.