Az állampolgárság jelentése erodálódott, az emberek pedig a Nyugaton már csak más nemzetektől kölcsönzik a hazafiasságot
„2022 tavaszán hirtelen véget értek a kommentárok azon spekulációi, hogy a pártpolitikai rivalizálás a tényleges polgárháború szélére sodorja-e az Egyesült Államokat. Kevés kivételtől eltekintve a bal-, jobb- és középen álló amerikaiak a nemzeti színek köré gyűltek. A posztmodern multikulturalizmust és a felvilágosodásellenes paleokonzervativizmust hirtelen háttérbe szorította a 19. századi romantikus nacionalizmus. Ahogy a háborús láz végigsöpört Amerikán, a progresszívek és a konzervatívok közösen ítélték el nemcsak az ellenséges kormányt, hanem az ellenséges népet és annak ellenséges zenéjét, ellenséges irodalmát és ellenséges konyháját is. Az amerikaiak minden elképzelhető formában kitűzték a nemzeti zászlót, és halhatatlan gyűlöletet fogadtak a nemzet ellenségei iránt.
Az a nemzet, amelyet az amerikaiak ünnepeltek, nem a sajátjuk volt, hanem Ukrajna, miután a volt szovjet tagállamot Oroszország brutálisan lerohanta”
– kezdi Michael Lind a Tablet hasábjain.
A szerző megjegyzi, hogy azok a liberális amerikaiak, akik vulgárisnak sőt fasisztának találták volna, hogy az amerikai zászlóval szelfizzenek, boldogan fotózkodtak az ukrán zászlóval.
„A demokraták és a republikánusok, akik rendszeresen démonizálják a rivális amerikai párt vezetőit, egyfajta szentimentális, kritikátlan hősimádatba kezdtek Volodomir Zelenszkij ukrán elnök iránt, amelyet kigúnyoltak volna, ha Joe Biden vagy Donald Trump lett volna a tárgya.
A neokonzervatívok és a centrista liberálisok az ukrajnai háborút arra használták fel, hogy leszámoljanak egymással, és a rivális párton belüli ellenfeleket és a saját pártjukon belüli riválisokat erkölcsi, ha nem is jogi árulással vádolják, amiért nem támogattak teljes mértékben és kritikátlanul egy olyan idegen országot, amellyel az Egyesült Államoknak még csak szövetsége sincs” – írja az elemző.
A szerző szerint még nem lehet eldönteni, hogy az invázió a hidegháború utolsó utóhatása, vagy a második hidegháború első proxi-háborúja. De Lind szerint az amerikai és nyugat-európai ukrán patriotizmus kirobbanása egészen freudi megnyilvánulása az elnyomott nacionalista érzéseknek.
„Mivel azt tanították nekik, hogy saját nemzeti hagyományaik ünneplése rasszista és idegengyűlölő, és megfosztották őket attól a lehetőségtől, hogy érdemi szerepet játsszanak a nemzetvédelemben, sok amerikai és nyugat-európai az elveszett hovatartozás érzését egy másik nemzet nemzeti büszkeségének kölcsönzésében találta meg”
– írja Lind.
A szerző szerint az amerikai állampolgárság elértéktelenedése nem most kezdődött, de nem is akkor mikor lehetővé tették, hogy a gazdag külföldiek zöld kártyához jussanak.
A cikk rámutat, hogy a görög városállamok és a római köztársaság korától kezdve a reneszánsz városköztársaságokig és a svájci kantonokig a legteljesebb értelemben vett állampolgárság eredetileg a polgárok – nemcsak a férfiak, hanem általában a lakosság egészénél kisebb csoport, aktív részvételét jelentette a közösségük kormányzásában, mint választók, tisztségviselők, esküdtek és polgári katonák.
„A gyakorlatban az amatőr, mindenhez értő polgár – ma a milícia tagja, holnap a városi vagy megyei tanács tagja, jövő héten pedig esküdt ideálja csak kis, viszonylag fejletlen közösségekben valósulhatott meg. Az önellátásra képes, muskétával és a kandallópárkányon az alkotmány egy példányával rendelkező családi gazdálkodó ideálja a gazdasági centralizáció és a modernizáció áldozatává vált”
– írja Lind.
Az elemző leszögezi, hogy ugyan választójog megmaradt, de ereje felhígult, még akkor is, ha a törvényben és a gyakorlatban kiterjesztették – először a vagyontalan fehér férfiakra, majd a fehér nőkre, végül pedig a nem fehér állampolgárokra. Az iparosodott nemzetállamok világában, ahol még a kis országok is sokkal népesebbek, mint az ókor és a középkor városállamai, már csak a nagyságrend is biztosítja, hogy
elhanyagolható az a befolyás, amelyet egy-egy egyén gyakorolhat azzal, hogy rendszeresen szavaz a szabad és tisztességes választásokon.
A cikk arra is rávilágít, hogy miközben a korábban az állampolgársággal járó pozitív kötelességek fokozatosan megszűntek, megfigyelhető az a tendencia, hogy a kormányzat követelményeket támaszt a pozitív jogok vagy juttatások biztosításához, az állami vagy közpénzből finanszírozott oktatástól kezdve az állami nyugdíjkiadásokon át a garantált egészségügyi ellátásig. Ennek eredményeként az Egyesült Államokban és más nyugati demokráciákban a 21. században széles körben elfogadott, hogy a nemzeti állampolgároknak joguk van különböző közjavakra és jóléti szolgáltatásokra anélkül, hogy ezeket az előnyöket ki kellene érdemelniük, pusztán egy adott nemzetállam állampolgári státuszuk alapján.
„Egymás után tűntek el tehát a köztársasági polgársággal történelmileg összefüggő követelmények és kötelességek, mint például a tulajdonjog, a gazdasági függetlenség bizonyos foka és az állampolgári-katonai szolgálat -, és az állampolgárság végül pusztán a kormányzati jóléthez való jogot és a törvény szerinti igazságos bánásmódot jelentette”
– írja Lind.
A mai gondolkodók szerint – írja a cikk – egy olyan világban, amelyet a nemzetek közötti – és nem csupán a nemzeteken belüli – szélsőséges egyenlőtlenség jellemez, igazságtalannak tűnik kivételezni a saját állampolgárral. Miért legyen az, hogy az Egyesült Államok délnyugati határának egyik oldalán születni sokkal jobb életre jogosít, mint a másik oldalon születni?
„A klasszikus nacionalista válasz az, hogy a nemzeti polgárok vagy egyetlen néphez tartoznak, vagy arra törekszenek, hogy egyetlen néphez tartozzanak (ha elfogadjuk a nacionalizmust), vagy egyetlen törzshöz (ha nem fogadjuk el a nacionalizmust). Vegyük észre, hogy ez a modern, 18. század utáni nacionalizmus válasza, amely a nemzeten belüli jogi és politikai, ha nem is gazdasági egyenlőséget tartja eszménynek. Nem ez volt a modern kor előtti városállami köztársaságok válasza, amelyekben a polgárok gyakran kiváltságos kisebbség vagy arisztokrácia voltak a többnyire parasztokból, jobbágyokból vagy rabszolgákból álló lakosságon belül, és különleges polgári kiváltságaikat különleges polgári kötelességekkel kellett kiérdemelniük. A közös kultúrán vagy etnikumon alapuló modern nemzetállam anélkül, hogy a polgároknak kötelességük lenne a politikai közösség szolgálatával kiérdemelni a törvényes kiváltságaikat vagy a jóléti juttatásokat, a közös kultúrán vagy etnikumon alapuló modern nemzetállam olyan törzsi vagyonkezelői alappá válik, mint amilyeneket az amerikai szövetségi kormány az amerikai őslakos nemzetek nevében kezel” – írja Lind.
A szerző szerint azzal, hogy az állampolgárságnak még azt a korlátozott és banális meghatározását is eltörölték, hogy egy nemzetállam állampolgárának joga van olyan jóléti juttatásokhoz jutni, amelyeket a külföldi állampolgárok nem kaphatnak meg, elméletben, bár a gyakorlatban még nem, eljutott Amerika és a Nyugat a nemzetállam eltörléséhez és annak valami mással való felváltásához. A szerző ezt az új képződményt jótékonykodó államnak nevezi.
„Az ország csupán egy globális jótékonysági szervezet önkényes központjává válik – egy olyan globális jótékonysági szervezeté, amely rendelkezhet hadsereggel, haditengerészettel és légierővel, amely segíthet neki jót tenni bárhol és bármikor a világon, szükség esetén más országok megszállásával és kormányaik leváltásával”
– írja Lind.
A teljes cikk a Tablet oldalán olvasható.
Borítókép: EPA/Peter Foley
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.