Törökországot újra szívesen látják a nyugati körökbe – írja Aris Roussinos, az UnHerd külügyi szerkesztője, egykori haditudósító.
Az egyre véresebbé és pusztítóbbá váló ukrajnai háborúban aligha rejtőzik bárkinek is valami jó hír, de talán van egy figyelemre méltó kivétel: Törökország, és annak szeszélyes autokratája, Recep Tayyip Erdogan. A háború néhány héttel ezelőtti kitöréséig Erdogan egyre inkább marginalizált figura volt, akit a Biden-kormányzat is került, és aki úgy tartott a választások, hogy Törökország katasztrofális gazdasági összeomlása árnyékolta be helyzetét.
Putyin inváziója azonban mentőövet dobott a gyengélkedő szultánnak.
A Putyin Oroszországához fűződő kapcsolat, amely miatt Törökországot egykor kínos helyzetbe került a NATO-n belül, most inkább a diplomácia értékes háttércsatornájának tűnik. Ha ehhez hozzávesszük Törökország szoros kapcsolatát Ukrajnával (beleértve a jelentős védelmi együttműködést, például a TB2 Bayraktar típusú drónok eladását, amelyeket Ukrajna jelenleg az orosz páncélosok megsemmisítésére használ), akkor Erdogan most az Antalyában folyó béketárgyalásokon a becsületes közvetítő szerepében sütkérezhet.
Nem csoda tehát, hogy Erdogan kezében lévő lapoknak, amelyek a közelmúltig szinte értéktelenek voltak, az elmúlt hetekben drámaian megnőtt a jelentősége: ahogyan Amberin Zaman török újságíró az Al Monitornak írt éleslátó írásában megjegyezte:
„Az elmúlt héten Jens Stoltenberg NATO-főtitkár, Olaf Scholz német kancellár, Isaac Herzog izraeli elnök és Kyriakos Mitsotakis görög miniszterelnök mind találkozott Erdogannal, aki ezzel visszatért a világ színpadára.”
Még Joe Biden amerikai elnök is telefonált Erdogannak. A hívást követően Biden – aki egészen a közelmúltig figyelmen kívül hagyta Erdogan közeledését – „elismerését fejezte ki Törökországnak a konfliktus diplomáciai megoldásának támogatására tett erőfeszítéseiért, valamint Törökországnak a közelmúltban a regionális vezetőkkel folytatott, a békét és stabilitást elősegítő kötelezettségvállalásaiért”, továbbá megvitatta „a kétoldalú kapcsolatok erősítésének lehetőségeit”.
Erdogant, úgy tűnik, újra befogadták a nyugatiak közé.
Vajon tartós lesz ez a közeledés? A válasz a béketárgyalások eredményei mellett attól is függ, hogy mi történik a jövő júniusi törökországi elnökválasztáson.
Pinar Tremblay akadémikus megjegyzi, „az ukrajnai orosz invázió közel három héttel ezelőtti kezdete óta [a Törökországot kormányzó] AKP soraiban újjáéledt az optimizmus…”, mivel „az AKP elitje is úgy tekint erre, mint egy istenadta lehetőségre, hogy besöpörje a 2023-as választásokat”, de ahogy a szakértő felhívta rá a figyelmet
a nemzetközi dicséret szép dolog, de attól még nem tesz kenyeret a választók asztalára.
Sőt, az Oroszországgal szemben bevezetett példátlan szankciók Törökországnak is jelentős károkat fognak okozni: Oroszország az EU után Törökország legnagyobb kereskedelmi partnere. Oroszország emellett Törökország elsődleges energiaszállítója, az ország új atomerőmű-projektjének technikai tanácsadója és a létfontosságú turisztikai bevételek elsődleges forrása – évente több látogató érkezik Törökországba Oroszországból, mint bármely más országból.
Minél tovább húzódik a háború, annál nagyobb gazdasági kárt okoz Törökországnak: a megélhetési költségekkel már így is küszködő választópolgárokat ez az ország ellenzéki jelöltjei felé terelheti. Ugyanakkor, ahogy az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is teszik,
az ukrajnai háború hasznos ürügy lehet a gyengén teljesítő hivatalban lévő kormány számára, hogy az inflációt okolja… legalábbis egyelőre.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
