Beveti-e az atomot Oroszország?

A választ illetően van még okunk némi optimizmusra – írja Richard Johnson, az UnHerd oldalán.

Miért dönt úgy egy vezető, hogy ledobja az atombombát? – teszi fel a kérdést írásában a londoni Queen Mary Egyetem előadója, aki szerint a hidegháború óta nem volt ennyire aktuális ez a téma. Mint felidézi: nemrég Michael Gove brit kormánytag igennel felelt, amikor azt kérdezték tőle, ma vajon valós veszélyt jelentenek-e az orosz nukleáris fegyverek.

„De a válasz nem ennyire egyszerű” – szögezi le Johnson.

Amikor bevetették

Az egyetlen alkalom, amikor atombombát vetettek be egy háborús konfliktusban, az 1945 augusztusában volt. A Hirosimát és Nagaszakit érő amerikai támadást – ami csaknem 200 ezer civil halálát okozta – világszerte sokk és kritika fogadta.

Évekkel később Dwight Eisenhower azt mondta, valójában nem volt „szükséges” az atomfegyver bevetése. Kijelentése újabb vitákat generált: mit jelent az, hogy egy atombomba ledobása „szükséges”?

És ha nem volt az, akkor az amerikai kormány – meg bármelyik másik kormány – miért képes úgy dönteni, hogy civilek számára ilyen fájdalmat és szenvedést okoz, miközben létezik más legitim alternatívája is a béke elérésének?

Az ortodox megközelítés

Harry Truman, aki maga döntött az atom bevetése mellett, 1959-ben egy egyetemi előadás után azt mondta, hogy a bombák bevetése „megállította a háborút, így milliók életét sikerült megmenteni”.

„Ez az ortodox nézőpont lényege: a nukleáris bomba ledobása életeket ment” – összegezi Johnson.

Ezen narratíva szerint az amerikaiaknak és szovjeteknek mindössze két választásuk volt: vagy egy, a D-naphoz hasonló jellegű szárazföldi megszállást indítanak (ami becslések szerint egymillió amerikai katona elesését okozta). Vagy a japán vezetés rákényszerítése a kapitulációra egy sokkoló fordulat bevetésével.

A revizionisták és a többiek

Az ortodox megközelítés tehát egy sor olyan alapállításra épül, mint például az, hogy a japánok 1945-ben másképp nem lettek volna hajlandóak megadásra. Ezeket az állításokat azonban többször megkérdőjelezték már az ún. „revizionista” történészek, akik azzal érvelnek, hogy valójában Japán a megadás határán volt.

A revizionisták szerint nem az volt a kérdés, hogy Japán hajlandó lett-e volna megadni magát, hanem az, hogy milyen feltételekkel.

Természetesen vannak olyan történészek, akik másképp közelítik meg az atomfegyver kérdését. Vannak, akik szerint a japán belpolitika játszott kiemelt szerepet, hiszen a békére nyitott kulcsfigurákat, köztük az uralkodót, túl nagy erővel nyomták el, azok, akik a háború folytatása mellett kampányoltak. Az amerikai propaganda pedig, ami erősen faji alapon működött, könnyen tudta hangsúlyozni a japánok „háborús kultúráját”, amiben az emberek inkább a halált választják, mintsem a vereség szégyenét.

És ott vannak azok, akik szerint Truman valójában elődje miatt döntött az atombomba bevetése mellett. Ugyanis Roosevelt már korábban is a „feltétel nélküli megadás” elvét hangoztatta, és többször beszélt az atombomba bevetésének jelentőségéről. Truman számára pedig könnyen úgy tűnhetett, hogy a feltétel nélküli megadás elérésének csak egyetlen eszköze maradt: az atombomba.

Mi a tanulság?

„Mindezek az értelmezések fontos leckéket jelentenek a mai vezetők számára”

– véli Johnson, aki szerint az egyik legfontosabb, hogy a vezetőknek tartózkodniuk kell az olyan veszélyes fogadalmaktól, amiktől nehezen tudnának visszalépni ők maguk vagy utódjaik. „Szerencsére a mai konfliktusban senki nem köteleződött el elhamarkodottan a ’feltétel nélküli megadás’ elve mellett. Egy tárgyalásos megegyezés még mindig lehetséges” – szögezi le a szerző.

Továbbá Johnson szerint fontos, hogy ma már a közvetítők jelentőségével is tisztában vagyunk. Azt már nem tudjuk meg, vajon egy semleges ország segítségével Japán képes lett-e volna jobban kommunikálni békekötési szándékát az amerikaiak felé. De ma úgy tűnik, hogy Izrael lett a közvetítő – noha több nyugati állam elítélte a zsidó államot azért, mert nem határolódott el Putyintól.

És van még egy dolog, ami ma optimizmusra adhat okot: amikor az USA ledobta bombáit Japánra, nem volt másik nukleáris szuperhatalom, ami megtorolhatta volna a lépést. Azóta azonban úgy tűnik, hogy a kölcsönösen biztosított megsemmisítés (MAD) doktrínája alapján meggondoltabbakká váltak az államok, ha ilyen nagy erő bevetéséről van szó.

Nem mellesleg ma az ukrán és orosz népek között sokkal több a hasonlóság, mint ami a japán és amerikai nemzetek között állt fent. „Nem történt valós kísérlet arra, hogy faji különbségeket használjanak fel az ellenség démonizálására” – véli Johnson.

„Még mindig fennáll az esélye annak, hogy ezt a háborút megegyezéses módszerekkel sikerül megoldani” – írja cikke végén Johnson. Majd hozzáteszi: Putyin sincs olyan helyzetben, mint Truman volt egykor. Az orosz elnöknek nem kell „szükséges” eszközként vagy a „legkevésbé borzasztó választásként” tekintenie az atombombára.

„Bízzunk benne, hogy soha nem is lesz így” – zárja gondolatait a szerző.

Ukrajna semlegességének deklarálása segíthet véget vetni a háborúnak?

Az orosz-ukrán béketárgyalások felcsillantották a reményt a véres válságból kivezető lehetséges kiútra.