Amikor a washingtoni nagyfiúk árulót kiáltanak

Az amerikai légkör most olyan hisztérikusnak tűnik, amilyen az iraki invázió 2002-es előkészületei óta nem volt – írja Matt Purple, a Specator World szerkesztője.

Múlt héten Tulsi Gabbard, Hawaii volt kongresszusi képviselője közzétett egy videót, amelyben tűzszünetre szólított fel az amerikaiak által finanszírozott ukrajnai biolaborok környékén. Arra is felszólította az Egyesült Államokat, hogy gondolja át, hogy támogatja-e ezeket a létesítményeket, amelyek olyan kórokozókkal kísérleteznek, amelyek háború idején véletlenül kiszabadulhatnak. Gabbardot Mitt Romney szenátor azzal vádolta meg, hogy „hamis orosz propagandát” és „hazaáruló hazugságokat” terjeszt. Gabbard gyorsan reagált a saját tweetjeivel, bizonyítékokat idézve arra, hogy igen, Washington finanszírozza ezeket a biolaborokat, és nem, ez nem csak egy Kreml-propaganda.

„És tényleg, ez az egész egy kicsit sok volt, ez a hazaárulással való vádaskodás egy hivatalban lévő szenátortól. Először is, az optika abszurd: miközben Gabbard a hazáját védte a Nemzeti Gárdában, Romney a Bain Capital befektetőit védte a költségtúllépéstől (a KB Toys felvásárlása volt az ő Vietnamja)”

kezdi Matt Purple a Spectator World oldalán.

A szerző szerint Romney kijelentése azonban több volt, mint illetlen képmutatás. Ez egy pillantás volt a jövőbe, egy példa arra, hogyan fog működni a háború és a propaganda a mi nagyon is online és nagyon is összekapcsolt világunkban.

„Úgy tűnik, a képlet valahogy így néz ki: egy amerikai nem támogatja teljes mellszélességgel Ukrajnát – vagy egy olyan álláspontot támogat, amely történetesen egybeesik az orosz érdekekkel. Ezt aztán az orosz média trombitálja (Gabbard megjegyzéseit a moszkvai televízió is lejátszotta). Az Egyesült Államokban a Twitteren a hisztériakeltők ezt egy ellenséges hatalomhoz való titkos hűség bizonyítékaként értékelik”

– írja Purple.

„De ha Gabbard orosz stróman, mert az orosz média átvette néhány szavát, akkor én is az vagyok. Néhány évvel ezelőtt írtam egy cikket, amelyben a szíriai polgárháborúban való amerikai részvétel ellen érveltem. Ezt felkapta a Szputnyik, egy orosz online médium, amely az orosz irányvonalat képviseli a legfinomabb tört angolsággal. Vajon ez a véletlen egybeállás árulás?

Mi a helyzet a NATO bővítésével kapcsolatos szkepticizmusommal, vagy azzal, hogy megkérdőjeleztem, miért vannak még mindig amerikai csapatok Németországban? A lázadásom nem ismer határokat?

– teszi fel a kérdést a szerző.

Purple leírja, hogy amerikai politika egyik legjobban őrzött titka, hogy a palaolaj-ellenes mozgalom orosz pénzből él, mivel Moszkva ki akarja iktatni az Egyesült Államokat, mint saját fosszilis tüzelőanyag-iparának versenytársát. Mégsem látunk olyat, hogy a baloldaliak a szélturbinák alatt állnának, és azt kiabálnák, hogy „ÁRULÓ!”.

„A helyzet az, hogy Oroszország ellenzi az amerikai és a nyugati befolyást a világban, legyen az katonai, gazdasági vagy kulturális. Ha egy kommentátor szkeptikusan nyilatkozik erről a befolyásról, Moszkva megpróbálja felerősíteni a hangját.

Ám ez önmagában még nem érvényteleníti az álláspontot. A földgázkitermelés megvitatása nem tilos csak azért, mert Moszkvának történetesen van róla véleménye. A biológiai kórokozók nem veszítik el hirtelen a hatásukat, csak mert a Twitteren idióták üvöltöznek a kompromatról, amiről még mindig azt hiszik, hogy az oroszok oda járnak mosni”

– írja a szerző.

„Ez történik háború idején: a kényelmetlen igazságok kimondhatatlanná válnak; az Overton-ablak tűhegynyire szűkül. A légkör most olyan hisztérikusnak tűnik, mint amilyen már az iraki invázió 2002-es előkészületei óta nem volt.

Akkoriban a másként gondolkodókat könnyedén köpönyegforgatóknak csúfolták, amikor David Frum írta „Hazátlan konzervatívok” című, viccesen túltolt esszéjét, amelyben a háborúellenes jobboldalt szinte azzal vádolta, hogy imádja Szaddám Huszeint”

– írja Purple.

A cikk kifejti, hogy a háború bináris jellege lehetővé teszi sokak számára, hogy lángoló vonalat húzzon két fél közé, hogy magát hazafinak, ellenségeit pedig lázadónak állítsa be, a politikai nézeteltérést önhízelgő erkölcsi próbatétellé változtatva. Ez a politikai gondolkodás a szerző szerint mélységes lustaságra utal.

„Kár, mert itt nem értek teljesen egyet Gabbarddal. Neki és külpolitikai realista társainak igazuk volt Irakkal, Líbiával és Szíriával kapcsolatban. De amikor Oroszország inváziójáról van szó egy szuverén ország ellen, nem tűnik elégnek, ha felsóhajtunk, hogy

„azt hiszem, nem kellett volna a NATO-t keletre tolni”, aztán visszamegyünk a reggeli kiflinkhez. Amerika nem kényszerítette Putyint arra, hogy megszállja Ukrajnát. Az ő döntése volt, hogy ezt megteszi”

– írja Purple.

A szerző azzal zárja, hogy ez egy olyan vita, amit racionális felnőttek között kell lefolytatni, az online csőcselék lármájától mentesen.

Fotó: Flick/Gage Skidmore, Mitt Romney kampányol

Oroszország választhatott volna más utat – Andrew Roberts a Neokohnnak

A brit történész lapunknak beszélt arról, miért nem tudunk tanulni a történelemből és hogy miért fontos tanulmányozni mivel is fenyegetőzik egy autoriter vezető. Interjú.