Putyin Ukrajnáról való gondolkodását valószínűleg két múltbéli háború alakítja – véli John Sipher a CIA-nál 28 évig szolgáló veterán, az Atlantic Council vezető munkatársa és a Spycraft Entertainment társalapítója.
Gyakran feltételezik, hogy a stratégiák kiválasztása gondos mérlegelés és objektív tények alapján történik, de a stratégiai kultúra – a döntéshozók megélt és örökölt tapasztalatai – néha nagyobb befolyással bír.
Miközben megpróbáljuk felmérni, hogyan fog Vlagyimir Putyin reagálni Ukrajna bátor ellenállására, két szovjet/orosz katonai tapasztalat segíthet megérteni a következő lépéseit. Mind Oroszország Csecsenföld elleni háborúja 1994 és 2009 között, mind pedig az 1939-1940-es orosz-finn háború (vagyis a téli háború) rosszul kezdődött Moszkva számára, de gyökeresen eltérő eredménnyel fejeződött be.
Most már világos, hogy Putyin rosszul ítélte meg az ukrán ellenállást. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy Putyin valószínű válasza a kezdeti kudarcra az, hogy megkettőzi az erőszak mértékét. Az orosz számbeli és tűzerőbeli fölény, valamint Putyin hajlandósága rövid távon valószínűleg legyőzi az ukrán ellenállást.
A The New Yorker munkatársa, Masha Gessen szerint Putyin számára Csecsenföldnek, az egykor büszke, ádáz és független kaukázusi köztársaságnak leigázása a modell Ukrajnában is.
A Szovjetunió összeomlása után Csecsenföld 1992-ben egy volt szovjet tábornok elnöksége alatt kikiáltotta függetlenségét Oroszországtól. Az orosz csapatok 1994 decemberében megtámadták Csecsenföldet, gyors győzelemre és rendszerváltásra számítva. Ehelyett heves ellenállásba ütköztek és sokan dezertáltak a saját erőikből is. Az invázió gyorsan megfeneklett, és az oroszok válogatás nélküli bombázásokhoz és ágyúzáshoz folyamodtak, végül pedig ostrom alá vették a fővárost, Groznijt.
A hivatalos statisztikák nem ismertek, de becslések szerint az orosz veszteségek több ezer vagy tízezer főre tehető, és a csecsen harcosok és civilek valószínűleg még ennél is többet szenvedtek el. A harcok brutálisak voltak, szőnyegbombázással, mészárlásokkal, gyilkosságokkal és rengeteg nemi erőszakkal. Mire a Kreml 1996-ban aláírta a tűzszüneti megállapodást, Groznij úgy nézett ki, mint a világháborús Sztálingrád.
A tűzszünet csődöt mondott, amikor nem sikerült Moszkvának megoldania Csecsenföld státuszának kérdését az orosz államon belül. 1999-ben, miután egy sor oroszországi lakásrobbantást csecsen terroristáknak tulajdonítottak (de valójában valószínűleg az FSZB hajtotta végre), Putyin, aki akkoriban miniszterelnök volt, vette kézbe a második csecsen háborút.
Az oroszok csak 2009-ben jelentették be, hogy a lázadást sikerült felszámolniuk. A győzelem nagy része Ramzan Kadirovnak, Putyin által kiválasztott csecsen diktátornak köszönhető, aki különösen brutális módszerekkel tartja fenn uralmát, de egyúttal gondoskodik arról, hogy hűbérbirtoka ne okozzon fejfájást Putyinnak.
Moszkva csecsenföldi tapasztalatai mikrokozmoszát képezik mindannak, amit Putyin utál az 1990-es években.
A függetlenségi törekvéseket a Szovjetunió felbomlása szülte, amelyet Putyin „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezett.
A csecsen lázadás az orosz államiságot veszélyeztette, mivel súlyosbította Oroszországban a vallási és etnikai megosztottságot (Csecsenföld egy muszlim többségű, csecsen etnikai többségű régió). Oroszország válasza lassú, határozatlan és gyenge volt. Az orosz liberális és humanitárius gondolkodású újságírók és aktivisták leleplezték és elítélték az orosz hadsereg által elkövetett emberi jogi visszaéléseket – különösen Anna Politkovszkaja, akit Putyin születésnapján gyilkoltak meg, valószínűleg csecsenföldi tudósításai miatt.
Putyin mindent megtesz annak érdekében, hogy az ukrajnai háborúja ne úgy végződjön, mint az első, hanem mint a második csecsen háború – de valójában egy még rosszabb kimenetelű háborútól kell tartania.
A Molotov-Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyveinek részeként a nácik és a szovjetek megállapodtak abban, hogy Finnország (más országok mellett) a szovjet „befolyási övezetbe” kerül. Sztálin követelte, hogy Finnország, amely nem volt a szerződés részes fele, adjon át területeket a Szovjetuniónak. Finnország ezt megtagadta. Válaszul Sztálin megtámadta Finnországot, és bábkormányt akart felállítani. Feltételezte, hogy Finnország kis hadserege gyorsan összeomlik, és hogy Finnország nagyszámú munkásosztálya kész támogatni Moszkva kommunista céljait.
Ehelyett Sztálint váratlanul érte a finnek harci hajlandósága, még akkor is, ha a külvilágtól alig vagy egyáltalán nem kaptak segítséget. Bár a finnek nem rendelkeztek harckocsikkal, tüzérséggel vagy légi erővel, hatékony és sikeres védelmet alakítottak ki. A szovjet harckocsikkal szembenéző finnek találták fel a Molotov-koktélt is, amelyet Sztálin külügyminiszteréről neveztek el.
A mai ukrajnai inváziós orosz erőhöz hasonlóan a Vörös Hadsereg 1939-ben úgy vonult be Finnországba, hogy alig ismerte Finnországot vagy a finneket, és rendkívül gyenge volt a felderítése.
Ehelyett a szovjet csapatokat propagandával etették. Az ismeretek hiányához gyenge felkészültség társult – sok szovjet sorkatona még az ország nevét sem tudta, ahová bevonultak, és sokan megfelelő felszerelés nélkül érkeztek ahhoz, hogy téli körülmények között harcolhassanak.
A keskeny erdei utak mentén végrehajtott tömeges szovjet frontális támadások több ezer felesleges halálos áldozatot követeltek – olyan sokat, hogy egyes finn katonák állítólag megőrültek a sok szovjet katona közvetlen közelről történő lemészárlásától.
A kezdeti kudarcok ellenére a szovjetek újraszerveződtek, kivégezték a kudarcot valló parancsnokokat, és megerősítették támadásukat, végül hatalmas tüzérségi sortüzekkel legyűrték a finn védőket. Nyikita Hruscsov később azt írta, hogy a szovjetek egymillió embert vesztettek Finnországban, de a legtöbb becslés szerint a szovjetek mindösszesen 300-500 ezer katonát veszíthettek.
A finnek végül fegyverszünetet kötöttek Moszkvával, és gyakorlatilag területeket adtak fel kormányuk fennmaradásáért cserébe.
Bátor ellenállásuknak és a nemzeti elszántság egyértelmű megnyilvánulásának köszönhetően Finnország volt az egyetlen balti ország, amely a Szovjetunió 1991-es bukásáig szabad és szuverén maradt, valamint az egyetlen Szovjetunióval határos ország, ahonnan a Vörös Hadsereg a második világháború után kivonult. A finnek sok földet vesztettek keleten és a partjaik mentén, de ahogy egy szovjet tábornok a háború után megjegyezte, a Szovjetunió „épp elég földet nyert ahhoz, hogy eltemesse a halottainkat”.
A történelem azt sugallja, hogy Putyin valószínűleg Ukrajnában a csecsenföldi modellt fogja követni.
Az viszont már most világos, hogy erkölcsi vereséget szenvedett, és kegyetlensége megerősítette az ukrán államiságot és a nyugati elszántságot. Ukrajna ugyanazok az előnyökkel rendelkezik, mint egykor a finnek és a csecsenek – a hazai terep, a védekező pozíció, a nemzetet összekovácsoló és motiváló ügy, és egy olyan ellenség, amely alábecsüli őket.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.