„A családom 1989-ben menekült el Kijevből. Ma megszakad a városért a szívem.”

Kijevben születtem. Visszariadok attól, hogy ukránnak nevezzem magam, mert akkoriban az még a Szovjetunió volt. Zsidóként a családomnak nem volt etnikai kötődése a helyhez. Mégis, ott tanultam meg valahogy mosolyogni – írja Mikhail Zinhsteyn a JTA-n megjelent cikkében.

Itt készült a kedvenc fényképem anyámról és rólam, három évvel azelőtt, hogy a rák megölte. Emlékszem a lakásunk melletti nagy városi parkra és a nyári kisvasútra. Emlékszem, hogy télen könyörögtem a nővéremnek, hogy húzzon engem szánkón, annak ellenére, hogy alig volt hó.

Az, hogy egyáltalán ott születtem, annak a függvénye volt, hogy tudtam, mikor kell elmenni – és mikor kell visszajönni. A babuskám, a nagymamám 1941-ben, egy nappal a nácik bevonulása előtt menekült el Kijevből. A saját nagyszülei maradtak. Őket a Babij Jarban gyilkolták meg.

A háború után a szovjetek alatti Ukrajnában az antiszemitizmus nagyon gyakori volt és visszataszító. Apám emlékszik, hogy látott KGB-tiszteket, akik fotókat készítettek a zsinagógánál sorban álló férfiakról, akik peszáchra matzát akartak vásárolni.

„A fotók alapján azonosított férfiakat kirúgták a munkahelyükről, vagy még rosszabb…”

– emlékeztek vissza apám és közeli rokonai évekkel később, amikor az új otthonunkban, az Egyesült Államokban ültünk a megterített ebédlőasztalunk körül.

Még mindig megvan az összes papír, amely a mi távozásunk történetét meséli el, és amely oly sok zsidó számára ismerős, akik az 1980-as években mentek el. A kilépési vízumunk Izraelbe. Az Egyesült Államokba való menekültügyi papírjaink. A menekültigazolványunk számai.

Az Izraelbe való távozás, hivatalos kiutazási vízummal, volt az egyetlen módja annak, hogy a zsidók kijussanak a Szovjetunióból. De mivel Izraelnek és Moszkvának nem voltak diplomáciai kapcsolatai, minden zsidó először Bécsbe repült.

Míg más, Izraelbe tartó családok egyenesen a Tel-Avivba tartó járatukra pendültek, mi Bécsben maradtunk, és vártunk az engedélyünkre, hogy beléphessünk az Egyesült Államokba. Több hónapos bécsi tartózkodás után a Héber Nemzetközi Segélyszervezet biztosította a New Yorkba tartó repülőjáratunkat.

A „vörös alija”

Sztálin a kelet-európai cionizmust egy ideig megtűrte, de a szovjetek Izraellel kapcsolatos reményei nem váltak valóra. Pelle János írása.

Menekültként 1989. február 7-én érkeztünk meg az Egyesült Államokba.

Anyám hónapokkal New Yorkba érkezésünk után mellrákban meghalt. A családom sokáig gyanította, hogy a rákot a csernobili atomreaktor felrobbanásának közelsége okozta.

Ez a feltételezés tudományosan megalapozatlan, de hatalmas szerepet játszott a családom történetében.

Mivel Kijevben voltam gyerek, amikor a csernobili mag leolvadt és radioaktív hulladékot lövellt az égbe, apám attól tartott, hogy én is megfertőződtem.

Egész gyermekkoromban csak akkor játszottam kint, amikor már lement a nap, és ha nappal voltunk kint, hosszú ujjúban és sapkában kellett játszanom – annyira erős volt a félelme, hogy a nap hatása elindíthat bennem valami olyasmit, amit Csernobil hagyott maga után.

Szeretném azt hinni, hogy ezért vagyok ma olyan sápadt.

Először Manhattan belvárosában laktunk néhány hétig, azt hiszem, egy gyógyulófélben lévő drogfüggők számára fenntartott átmeneti otthonban (amikor utoljára ellenőriztem, a 2000-es években, az egy szálloda volt). Apám emlékszik, hogy egy folyosói telefonfülkében beszélt orvosokkal anyám egyre rosszabbodó állapotáról.

Egyszer Brooklynban részt vettem egy zsidó táborban a nővéremmel, amelyet egy rabbi szervezett nekünk, akivel apám összebarátkozott, részben azért, hogy elterelje a figyelmünket anyánk haláláról. Hónapokkal később Los Angelesbe költöztünk, ahol életem nagy részében maradtam, és ahol most újra élek.

Az utazás traumája ellenére szeretettel tekintek Kijevre. Megszakad a szívem a többi gyermekért, akiket az elvándorlás veszélye fenyeget, azokért a családokért, akiknek Moszkva gaztettei miatt menekülniük kell.

Nem gondoltam, hogy Putyin teljes körű invázióra szánja el magát. Azt feltételeztem, hogy mivel mindkét országot a hitleri invázió borzalma köti össze, egy orosz villámháború Ukrajnában elképzelhetetlen.

Remegek, hogy egy olyan városnak, amely az elmúlt 80 évben a népirtók megszállását, egy nukleáris csapást és polgári zavargásokat élt át, most ezt kell elviselnie.

Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.

Boszorkányüldözés a II. világháborút követően: A szovjet zsidók tragikus sorsa

A szovjet zsidókkal szembeni gyanakvás és a „kettős lojalitás” vádja gyakori volt, és a Szovjetunió összeomlásáig a zsidók mindennapi életének részét képezte a különböző foglalkozásoktól való eltiltás, a külföldi utazások korlátozása, és az iskolai továbbtanuláskor a megkülönböztetés.