Oroszország katonai offenzívája Ukrajna ellen olyan agresszió, amely még veszélyesebbé teszi a NATO és Moszkva közötti, már így is aggasztó mértékű feszültséget.
A Nyugat és Oroszország hidegháborúja újra forróvá vált. Elsősorban Vlagyimir Putyin viseli a felelősséget ezért a legújabb fejleményért, azonban a NATO arrogáns, botfülű politikája Oroszországgal szemben az elmúlt negyedszázadban szintén hozzájárult ehhez. Az Egyesült Államok realista és visszafogott külpolitikája mellett elkötelezett elemzők már több mint negyedszázada figyelmeztetnek arra, hogy a történelem legerősebb katonai szövetségének további bővítése egy másik nagyhatalom felé nem végződhet jól – írja a Ted Galen Carpenter, a Cato Intézet vezető munkatársa.
Az ukrán válság végiggondolása – az okok
„Rendkívül nehéz lenne a NATO-t kelet felé kiterjeszteni anélkül, hogy ezt a lépést Oroszország ne tekintse barátságtalannak. Még a legszerényebb tervek is a szövetséget a régi Szovjetunió határaihoz juttatnák. Néhány ambiciózusabb változat szerint a szövetség gyakorlatilag magát az Oroszországi Föderációt venné körül.”
Ezeket a szavakat 1994-ben írtam, akkoriban, amikor a bővítési javaslatok csupán alkalmi spekulációkat jelentettek a New York-i és washingtoni külpolitikai szemináriumokon. Hozzátettem, hogy a bővítés „Oroszország felesleges provokációját jelentené”.
Akkoriban még nem volt nyilvánosan ismert, hogy Bill Clinton kormánya már az előző évben meghozta azt a döntést, hogy szorgalmazza a Varsói Szerződés egyes volt országainak NATO-ba való felvételét. A kormány hamarosan javasolta Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Magyarország tagságra való meghívását. Az amerikai szenátus 1998-ban jóváhagyta ezen országok felvételét az Észak-atlanti Szerződésbe. Ez lett volna az első a tagság bővítésének több hulláma közül.
Már ez az első szakasz is orosz ellenállást és haragot váltott ki. Emlékirataiban Clinton külügyminisztere, Madeleine Albright elismeri, hogy
„[Borisz] Jelcin orosz elnök és honfitársai határozottan ellenezték a bővítést, mivel úgy tekintettek rá, mint egy olyan stratégiára, amely kihasználja sebezhetőségüket, és Európa választóvonalát kelet felé tolja el, elszigetelve őket”.
Strobe Talbott helyettes külügyminiszter hasonlóan jellemezte az orosz hozzáállást.
„Sok orosz a NATO-t a hidegháború maradványának tekinti, amely eredendően az országuk ellen irányul. Rámutatnak, hogy ők feloszlatták a Varsói Szerződést, a katonai szövetségüket, és azt kérdezik, miért ne tehetné ugyanezt a Nyugat is”.
Ez egy kiváló kérdés volt, és sem a Clinton-kormányzat, sem az utódai nem adtak rá még csak távolról sem meggyőző választ.
George Kennan, a hidegháború alatti amerikai elszigetelési politika szellemi atyja 1998. május 2-án a New York Times-nak adott interjújában éleslátóan figyelmeztetett arra, hogy a NATO első bővítési körének szenátusi ratifikálása mit indítana el.
„Szerintem ez egy új hidegháború kezdete”
– jelentette ki Kennan.
„Úgy gondolom, hogy az oroszok fokozatosan elég kedvezőtlenül fognak reagálni, és ez kihatással lesz a politikájukra. Szerintem ez tragikus hiba. Erre semmiféle ok nem volt. Senki sem fenyegetett senki mást.”
Igaza volt, de az Egyesült Államok és a NATO vezetői folytatták a bővítés újabb köreit, beleértve a három balti köztársaság felvételének provokatív lépését. Ezek az országok nemcsak a Szovjetunió részei voltak, hanem a cári korszakban Oroszország birodalmának is részei voltak. A bővítési hullám következtében a NATO most az Orosz Föderáció határán áll.
Moszkva türelme a NATO egyre tolakodóbb viselkedésével szemben kezdett elfogyni. Az utolsó figyelmeztetés Oroszország részéről, hogy a szövetségnek vissza kell vonulnia, 2007 márciusában hangzott el, amikor Putyin beszédet mondott az éves müncheni biztonsági konferencián.
„A NATO a határainkra telepítette a frontvonalbeli erőit”
– panaszkodott Putyin.
„A NATO terjeszkedése komoly provokációt jelent, amely csökkenti a kölcsönös bizalom szintjét. És joggal kérdezzük: ki ellen irányul ez a bővítés? És mi történt azokkal a biztosítékokkal, amelyeket nyugati partnereink a Varsói Szerződés felbomlása után tettek?”
– tette fel a kérdést az orosz elnök.
Robert M. Gates, aki George W. Bush és Barack Obama kormányában is védelmi miniszter volt, Duty című memoárjában úgy nyilatkozott, hogy
„az Oroszországgal való kapcsolatokat rosszul kezelték, miután [George H.W.] Bush 1993-ban távozott hivatalából.”
A többi tévedés között „az amerikai megállapodások a román és a bolgár kormánnyal arról, hogy az Egyesült Államok csapatait az ezekben az országokban lévő bázisokon keresztül rotálja, szükségtelen provokáció volt”. A fiatalabb Bushnak címzett hallgatólagos szemrehányásként Gates azt állította, hogy „Grúziát és Ukrajnát megpróbálni felvenni a NATO-ba valóban túlzás volt”.
Azt állította, hogy ez a lépés
„meggondolatlanul figyelmen kívül hagyta azt, amit az oroszok saját létfontosságú nemzeti érdekeiknek tartottak”.
A következő évben a Kreml megmutatta, hogy elégedetlensége a NATO folyamatos behatolásával Oroszország biztonsági övezetébe túlmutatott a szóbeli tiltakozáson. Moszkva kihasználta Grúzia nyugatbarát kormányának ostoba provokációját, és katonai offenzívát indított. Ezt követően Oroszország véglegesen leválasztott két elszakadásra törekvő grúz régiót, és tényleges orosz ellenőrzés alá helyezte őket.
Az Obama-kormányzat megdöbbentően arrogáns beavatkozása Ukrajna belpolitikai ügyeibe 2013-ban és 2014-ben, hogy segítsen a tüntetőknek megbuktatni Ukrajna megválasztott, oroszbarát elnökét, a legpofátlanabb provokáció volt, és ez okozta a feszültség kiéleződését. Moszkva azonnal válaszul elfoglalta és annektálta a Krím-félszigetet, így az új hidegháború rögtön egy bosszúállással kezdődött.
Elkerülhető lett volna az ukrán válság?
Az elmúlt hónapok eseményei jelentették az utolsó esélyt arra, hogy elkerüljük a háborút Kelet-Európában. Putyin azt követelte, hogy a NATO adjon garanciákat több biztonsági kérdésben. Konkrétan a Kreml kötelező érvényű biztosítékokat akart arra vonatkozóan, hogy a szövetség csökkenteni fogja növekvő katonai jelenlétének mértékét Kelet-Európában, és soha nem ajánlja fel Ukrajnának a NATO-tagságot. Ezeket a követeléseket az ukrán határokon történő masszív katonai megerősítéssel támasztotta alá.
A Biden-kormányzat válasza Oroszországnak az érdemi nyugati engedményekre és biztonsági garanciákra irányuló törekvéseire langyos és kitérő volt. Putyin ezután egyértelműen úgy döntött, hogy eszkalálja a helyzetet.
Washington azon kísérlete, hogy Ukrajnát a NATO politikai és katonai bábjává tegye (még az ország hivatalos szövetségi tagsága nélkül is), végül sokba kerülhet az ukrán népnek.
Az ukrajnai tragédia
A történelem meg fogja mutatni, hogy Washington Oroszországgal való bánásmódja a Szovjetunió bukását követő évtizedekben epikus méretű politikai baklövés volt. Teljesen előre látható volt, hogy a NATO bővítése végül a Moszkvával való kapcsolatok tragikus, talán erőszakos megszakadásához vezet. Éleslátó elemzők figyelmeztettek a várható következményekre, de ezek a figyelmeztetések figyelmen kívül maradtak. Most fizetjük meg ennek az árát.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.