Elsőként szervezett zsidó cserkészcsapatot a rendszerváltáskor Magyarországon. Komoróczy Géza zsidóság-kutatásaiban is segédkezett. Missziónak tekinti a zsidó témájú könyvek kiadását, igaz ma már nem feltétlenül gondolja, hogy mindehhez szükség lenne a fák kiirtásához. Hogyan inspirálta nagyapja, Ferenc József katonájaként a zsidó hagyományok tiszteletére, miként balhézott apja a kóser Tóratekercsek miatt a Síp utcában? Izsák Gáborral, a Gabbiano Print tulajdonosával Wallenstein Róbert beszélgetett.
Egy cukrászdát javasolt az interjú helyszínének. Kicsit nosztalgikus választás nem?
Igen, talán az. Megy az alkalomhoz. Ez a miliő kicsit retrós, van egy hangulata, ami visszavisz a múltba. Olyan, mint az angol nyelvben a past perfect: valami elkezdődött valamikor és ennek kihatása van a jelenre. A másik pedig, hogy itt a szellemi táplálékokat kiegészíthetjük némileg kósernek is nevezhető táplálékokkal. Lett légyen az egy jó kávé vagy egy üdítő ital.
Most a kóserséget csak azért mondja, mert egy zsidó lapnak készítem az interjút vagy maga is kóser?
Félig igen, mert vegetáriánus vagyok. De a viccet félretéve én nem vagyok Sajmér Sábesz (szombattartó), de amit lehet vagy meg tudok tartani, azt igyekszem a hagyományaim miatt tovább őrizni. A gyökereim ugyanis inkább hajlanak az ortodox irányba.
Ha már a cukrászda: csodálkoztam, hogy ilyen külvárosi helyen is kapható flódni. Ez mennyire egy meglepetés ön szerint ma Magyarországon?
Szerintem nem az, mert ma már a flódni annyira hozzátartozik a cukrászdai kínálathoz, mint ahogy egy étterem is természetszerűen beveszi a repertoárjába a sóletet. Ha másként nem, akkor valamilyen babfőzelék álnéven.
Ennyire sikeres lenne a zsidók asszimilációja Magyarországon?
Szerintem igen. Erre a legjobb példának A napfény íze című filmet tudom felhozni, ami egy kiváló alkotás. Hűen mutatja be azt az asszimilációs folyamatot, hogy egy zsidó család miként indul el egy jóravaló ortodox közegből a semmi felé. Talán a Talmudban szerepel valahol az óbornak az esete: hogyha egy régi, jó minőségű bort azzal próbálsz hosszabb időre magadnak élvezetessé tenni, hogy mindig iszol belőle egy kicsit és aztán felvizezed, akkor valószínű, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor abból nem bor lesz, hanem lőre és később pedig csak víz. A folyamat, ami elindult az asszimiláció kezdete óta — és a mai napig tart –, az hűen tükrözi, hogy ennek a fajta zsidó létnek meg vannak számlálva a napjai.
Kiadót és egy nyomda vállalatot vezet a Gabbiano Print tulajdonosaként. Többnyire zsidó tematikájú könyvekről ismerik önöket. A tevékenységük hány százaléka nyomdaipari, és hány százaléka a könyvkiadói?
Olyan 80% körüli a nyomdai kivitelezés és a fennmaradó 20% pedig könyvkiadás. A könyvkiadás nálam egy missziós tevékenység. Egészen eddig ennek a tevékenységnek a gyakorlása egy úri huncutság volt. Naivan azt gondoltam, hogy az a tevékenység, amit mi könyvkiadásnak hívunk jól kiegészíthető az én nyomdai hátteremmel, hiszen ez a két tevékenység egymást erősítheti. Az a meglátásom, hogy ma Magyarországon zsidó tárgyú könyvek nem relevánsak azoknak, akiknek egyébként készül. Erről részletesebb elemzésbe nem akarok belemenni, de szinte biztosan tudom, a neológ zsidó közösségekben ezeket a könyveket el sem olvassák, függetlenül attól, hogy több ismert jelenleg is szolgáló – vagy nemrég visszavonult — rabbijuk kiadványairól van szó.
Valahol olvastam magáról, hogy életének közel fele köthető a könyvkiadáshoz és a nyomdaipari vállalkozásához. Mit lehet tudni az élete korábbi feléről?
Az édesapám ágáról a nagymamám kárpátaljai, nagyszőlősi ortodox családból származik, komoly vallási gyökerekkel. Édesapám apai vonalon pedig Erdélyből származik, Kővárremetéről. Az édesapám édesapja az első világháborúban a jóIstennek köszönhette életét. Ő volt Izsák Vilmos. Katona volt az első világháborúban, egyszerű ember létére több nyelven is beszélt, ő is egy vallásos zsidó családban nőtt fel. Katonai szolgálat közben volt egy konfliktusa egy részeg bosnyák közlegénnyel, aki combon lőtte, ami után műtétek sorozatát kellett végrehajtani rajta. Később le is kellett vágni a sérült lábát, de túlélte a háborút, majd Pestre jött, ahol megismerte a nagyanyámat. Ebből a szerelemből született édesapám. Ismereteim szerint édesanyám családja Németországból származik. Ők viszonylag gyorsan asszimilálódtak a Magyar társadalomhoz. A család csak a nagyobb ünnepeken járt el a pesti zsidó negyed különféle kis zsinagógáiba.
Gyerekként otthon mit látott abból, amit a szülei továbbörökítettek a zsidóságukból?
Én úgy nőttem fel, hogy engem minden szombaton elvittek a zsinagógába. Volt bár micvóm, Fischer Piri nénihez és egy másik csodálatos emberhez, az áldott emlékű Raj Tamás rabbi édesanyjához járattak Talmud Tórára. Tehát amikor más gyerek szombaton kiment a térre játszani, nekem föl kellett venni a szép ruhámat és indultunk a zsinagógába. A szüleim a Dohány utcai körzethez jártak imádkozni. Apám egy gyári munkás volt, vasesztergályos, akit különös tisztelet övezett, egyfajta különös aurája volt. Akik nem ismerték közelebbről mindannyian csak a mérnök úrnak szólították. Mindig felajánlották neki, hogy üljön az első sorba, legyen elöljáró, de ő azt mondta: nagyon szépen köszönöm, de nem szeretnék elöljáró lenni, nekem jó a hátsó sorban is. Ott ült a többi átlagos, “csóró” hittestvérünk között.
Az édesapján kívül kik voltak még, akik inspirációként hatottak önre a zsidósággal kapcsolatos attitűdjének formálásában?
A nagyapám, aki 93 éves korában egy orvosi műhiba következtében hunyt el, de szellemileg teljesen frissen élte utolsó napjait. Tőle hallottam a legfontosabb alapokat a Bibliából, a vallásról, a zsidó identitásról és történelemről is. Fantasztikus történeteket mesélt. Például, hogy miként fogott kezet vele Ferenc József amikor kitüntette első világháborús katonai tetteiért. De nem tartotta magában a lóverseny pályán (Tattersall) őt ért nyilas atrocitást sem. A Horthy-proklamáció után őket kivezérelték a lovira, mert a Budapest belvárosi zsidókat összeterelték ott, ahol a keretlegények kirabolhatták őket… Amikor látták, hogy nagyapámnál egyetlen orvosi táskában nincs semmi más, mint az ima eszközei, nem akartak hinni neki, hogy számára fontosabbak voltak a vallási tárgyai, mint hogyha az ékszereit menekítette volna.
Miért lehetett neki ez ennyire fontos!?
Ő mindig azt mondta, hogy a jóIsten ellen soha ne szálljál perbe. Vagyis ne keresd őt a saját tragédiád okaként. Azt is mindig hozzátette, hogy az emberrel bármi rossz is történhet, abból mindig kijöhet valami jó is, és soha nem tudhatjuk, hogy mitől menekülhetünk meg. Én ezt az életfilozófiát a mai napig követem.
Amikor annak idején a családdal kiköltöztünk Budapest egyik külső kerületébe, ott akkor egyetlen zsinagóga sem működött. Édesapám sosem tudott beilleszkedni a pesti zsinagógák közösségébe, ezért körülnézett a városon kívűl, míg egy napon sorsa elsodorta őt a Jávorka Ádám utca 15-höz. Ott otthonosabban kezdte érezni magát, de idővel sajnos elhaltak mellőle az idős templombajárók, és ott is az asszimilációs vonások jelentek meg. Amikor a rabbi funkciókat is ellátó Boros kántor úr is meghalt, akkor a közösség apámat kérte fel arra, hogy működjön közre legalább kántorként az Istntiszteleteken. Ezt a felkérést végül apukám örömmel elfogadta. Hosszú éveken keresztül ő tartotta ott össze a közösséget.
Aztán 1990 környékén, amikor a magyar-izraeli kapcsolatok újrarendezése zajlott, történt egy furcsaság. A hazai zsidó szervezet vezetői úgy döntöttek, hogy kijuttatnak Izraelbe magyarországi Tóratekercseket. Ez esett meg a Jávroka Tóráival is.
A hitközség korifeusai úgy intézték, hogy neki erről nemhogy egy szóval sem szóltak, de egyik sábesz előtt döbbent rá édesapám, hogy a Tóraszekrényük üres… Mikor megkérdezte a gondnokot, hogy hová lettek a Tórák, akkor a gondnok meredt tekintettel kérdezte, hogy “hát magának nem mondták?! Itt voltak a hitközségtől és összecsomagolták és elvitték őket”… Mind a három nagyon személyes sorsú Tóratekercstől megszabadították a közösséget. Apám hétfőn bement a Síp utcába és kiverte a balhét. Válaszként nagy kegyesen egy másik zsinagógából összecsomagolt — mellesleg nem is kóser — Tórát eljuttattak a Jávorkába. Apám őrjöngött, sosem láttam korábban olyannak, mint akkor. A hivatalos indoklásban az szerepelt, hogy egy körzetnek felesleges két zsinagógát működtetnie. A tagságot tehát átterelték a Jávorka Ádám utcához legközelebbi zsinagógához.
Mit tud ma az épületről?
Ma az épület köszönhetően a tulajdonosi hanyagságnak a pusztulat jegyeit mutatja! Az egykor virágzó és működő zsinagóga épületét aláducolt, lekerített rész veszi körül, belső tereit néhány éve személyesen is láthattam miként tették tönkre. Pedig korábban nekem is voltak az épülettel kapcsolatban terveim…
Csak nem ön is hitéleti tevékenységet akart ott végezni?
Nem, ilyen ambícióim sohasem voltak. Viszont akkortájt, amikor apámékkal ez a gyalázat megesett, néhány barátommal együtt megalakítottuk a háború utáni első zsidó cserkészcsapatot, a Kadimát. Minket is meglepett, hogy a tagtoborzóinkon viszonylag gyorsan közel száz fősre duzzadt a létszám. Ez az időszak volt a reneszánsza különféle felekezetek cserkész csapatainak is. Az volt a tervünk, hogy a háború előtti időkben létezett vallásos zsidó közösségi aktivitást valósítsunk meg. Csapatunk számára kellett egy bázis, nekem pedig eszembe jutott a Jávorka Ádám utcai zsinagóga. Elég naivan az volt az elképzelésünk, hogy majd akkor mi újra vallásos életet viszünk a Jávorka falai közé. Megalakulásunk évében felbukkant egy másik zsidó ifjúsági szervezet, akikről korábban még nem is hallottunk, a Habonim Dror. Izraeli vezetőjük szinte ránk szállt, megérezte, hogy a mi tagságunkat át tudják csábítani az ő szervezetükbe, vagy hogy a kettőből tudnak egyet csinálni. Olyan nagyon vonzónak tűnő ígéretekkel kezdték reklámozni magukat, mint az elvisznek minket Izraelbe, mehetünk oda ingyen tanulni, dolgozni stb. stb.
Még a lendületes indulásunk kezdetén elkértem Zoltai Gusztávtól a Jávorka Ádám utcai épületet is, ez sem vált kárára a Habonimosoknak, akik szinte sajátjukként vették birtokba a szent teret. Emlékszem a kulcsátadás napjára, amit egy hatalmas sokként éltem meg, hiszen a közös szervezetünk izraeli vezetője rögtön arról kezdett intézkedni, hogy az imapadokat ki kell dobni, hiszen nem lesz itt már hitélet. Azt mondta, hogy itt erre már nem lesz többé szükség…
Azt javasoltam, hogy a téli és a nyári helyiség közül az egyiket használhatják arra, amire akarják, de hagyjanak meg padokat a másikban az I-tentisztelethez. A vezetőjük természetesen bólintott a felvetésemre, majd pár nappal később mit csináltak? Mindent tönkretettek, kidobtak. Ezek után soha többet nem mentem be a szervezet gyűléseire. Jellemző a helyzetre, hogy én alig tíz évvel ezelőtt kaptam egy hivatalos engedélyt arra, hogy egy kísérővel vissza mehessek az épületbe. Szomorúan láttam a romhalmazt, az összedőlés előtti állapotot. Életveszélyes az egész, a hitközség magára hagyta az épületet, utoljára valamilyen színházi társulat használhatta mert még szanaszét voltak a kellékeik. Nem vagyok egy szentimentális alkat, de akkor ott a családomra is gondolva könny szökött a szemembe.
Családjától igen mély gyökerű történeteket örökölt – ez eddig is kiderült. Mikor válik a múlt iránti elköteleződése olyan szenvedéllyé, hogy elkezdjen gyűjteni tárgyakat is a régi világból? Úgy tudom, a hazai régiségkereskedők előtt nem ismeretlen.
Valószínűleg a régi tárgyak iránti vonzalmam a nagyapám által elmesélt dolgokhoz köthető elsősorban. Szinte biztos, hogy az Anna Frank Gimnáziumban engem tanító fantasztikus magyar tanárnőmnek, Vári Anikónak is szerepe van ebben. Ő egy orosházi zsidó családnak volt a leszármazottja, aki különben egy ausztriai koncentrációs táborban született, és ezt a haláláig szégyelte… Mi nagyon jóba lettünk. Az ő férje óriási tehetségű ember, egy színházi dramaturg volt, Salamon Ivánnak hívták. Az iskolai szokásos purimi és hanukai ünnepségek szervezésében is szerepet vállalt. Az egyik próbán odaült mellém, és elővett egy első világháborús katonai kitüntetést a zsebéből, és megkérdezte tőlem, tudomom-e, hogy mi ez? Aligha sejthette, hogy ez egy komoly fordulata lehet az életemnek. Ez volt a Vaskorona Rend, amiről persze azt se tudtam, hogy mi az. Idővel rendszeresen hozott ilyen első világháborús kitüntetéseket, például egy Ferenc József Rendet, amiről beugrott nekem, hogy a nagyapám hagyatékából vannak különféle kitüntetéseink otthon, amit apám féltve őrzött ládájából előkerestem. Több is volt ott, amit büszkén vittem be az iskolába Iván bácsinak. Ő kezdte el nekem magyarázni a tárgyak történetét, amelyek nagyon megfogtak. Akkor voltam 14-15 éves, és azóta gyűjtöm a régiségeket, nem csak érmeket és háborús relikviákat.
Azért ezeknek túl sok köze nem volt a zsidó tematikához nem?
Nem, ez a falerisztika, a kitüntetéstan tudománya. Azt gondolom, hogy a hazai gyűjtők között ma már igen sokan ismernek.
Rendben, kívülről nézve elkezdett bogaras lenni, mi volt a következő szenvedéllye?
A gimnázium után évekkel később elkerültem egy magyarországi múzeumhoz, ahol közel egy évtizedig dolgoztam. A munkaköri kötelezettségem miatt nem folytathattam magángyűjtést. A múzeumban az egyik kollégám megkeresett egyszer, és azt mondta, hogy jó ismerőse Komoróczy Géza professzor, aki akkor az Asszírológiai Tanszék vezetője volt. A professzor munkatársakat keresett egy átfogó kutatáshoz, amelynek tárgya Magyarország területén lévő imaházak és zsinagógák képi megjelenítésének dokumentációja volt.
Kézenfekvő forrásaink akkor a képeslapok lehettek. Teljesen véletlenül elkezdtem magam beleásni ebbe a témába. Egyik kapcsolat hozta a másikat, különböző intézetek képeslapgyűjteményeit kutattam. Akkoriban fekete-fehér fénymásolatokat készíthettünk Komoróczy felkérő levelével, mindezekhez még leírásokat is készítettem. Nem volt nehéz idővel eljutni magángyűjtőkhöz sem. Mivel megtetszett nekem is és nem volt ellentétben a munkámmal, elkezdtem képeslapokat vásárolni saját magamnak is. Számomra akkor ez lett a fundamentum. Ezután szisztematikusan elkezdtem hazai és külföldi árveréseken is kutatni a régi judaika képeslapokat.
Mit adott hozzá az ön életéhez az, hogy lett egy ilyen tekintélyes gyűjteménye?
A helyismeretet, a tárgyismeretet mindenképpen. Sokszor különleges szövegezésekkel is találtunk képeslapokat az ország különféle pontjairól. Például az egyik lapot — ma már egy közgyűjteményi része — egy deportált fiatalember írta, de mivel már ment a vonat, nem tudta bedobni a postaládába, ezért valahogy oda férkőzött a szűk kis ablakhoz és kihajította az írást. Akkor éppen valahol Nyugat-Magyarország környékén zakatolhattak. Akadt egy olyan rendes ember, aki amikor ezt megtalálta, eljuttatta a lapot a családhoz. Ez a fiatalember túlélte a haláltábort, és ez a lap mementoként a családnál maradt az utolsó örökös haláláig. Van egy olyan lapom, ami magának a bodrogkeresztúri csodarabbinak a saját kézzel aláírt képeslapja, amit a mai napig őrzök. Egy asszonyé volt, félbe volt hajtva. Tulajdonosa akár egy csodatevő amulettet hordhatta magánál.
Mikor alakult ki önben az, hogy gyakorlatilag a zsidó könyvek kiadójaként tematizálja saját kiadói vállalkozását?
Szerettem volna, ha valami olyan tevékenységet is tudok folytatni, amelynek köze van a tradíciómhoz és bele tudom szőni a napi tevékenységembe. Egy véletlen során kerültem kapcsolatba Schöner Alfréd főrabbival, mint könyvszerzővel. Az egyik első könyvem zsidó tematikában az ő írásának publikálása volt. A mai napig áruljuk, nem akar elkelni, pedig komoly kezdvezménnyel hirdetjük… Ez volt az első olyan kiadványunk, amiből lehetett látni, hogy nem a profit orientál, hanem a misszió.
Meg tudja fogalmazni, hogy mi is ez a misszió?
Szerettem volna egy kicsit jobban nyilvánossá tenni azt az irodalmi, történelmi vonalat a zsidósággal kapcsolatban, ami azt gondoltam, hogy akkor hiány volt a piacon. Én azt hiszem, hogy ez még most is egy ilyen szegmens. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy professzor doktor Oláh János beállt mögém mentorként. Egy igazi tanító volt, és egy első osztályú tudós. Ő volt az, aki bátorított engem a könyvkiadásban. Vele kezdtük el Magyar Zsidó Tudományok reprint sorozatát, ami a legnagyobb sikerünk a mai napig. Mindezidáig közel száz különféle kiadványt publikáltunk zsidó tematikában.
Jól hangzik, de ez megéri üzletileg?
Már nem. De a kezdésnél sem a profit orientált. Inkább egy hit által vezérelt küldetés, amiből mára némi rezignáltság maradt a részemről. Szerintem nagyot fordult a világ. Azt gondoltam, hogyha akkor nem is lesz nagy sikere minden könyvünknek, de idővel talán az utókor majd ítél. Most viszont úgy érzem, hogy talán már fölösleges erdőket kipusztítani azért, hogy valaki arra használja a könyvet, hogy egy billegő asztal lába alá tegye.
Vagyis maga filantrópiából vállalja fel hosszú évek óta mindezt…? Hány százaléka a könyveiknek az elmúlt tizenöt-húsz évben ami zsidó tematikájú?
Mondhatjuk azt, hogy 99%- ban majdnem vegytiszta zsidó könyvek kiadása a tevékenységünk. Ezért is a zsidokonyv.hu néven futott az oldalunk is. Nemrég adtuk ki Dr. Goldberger Tamás: Egyszer volt beregszászi zsidó polgárok című könyvét. Nyárra tervezünk egy nagyszabású emlékkötetet, amiről egyelőre nem akarok mást elárulni, minthogy tucatnyi ember dolgozik rajta jelenleg is. Hiánypótló munka lesz és egy tisztelgés is egyben. De talán több is a cégünk történetében. Valószínűleg ezzel a kiadvánnyal változni fog a zsidó tematikájuk könyvkiadásaink volumene.
A filantróp vonalról azt gondolom, hogy 52 évesen olyan korban vagyok, amikor az embernek valamit még jó volna létrehoznia ebben az életben, és én szeretném, hogy az én gyűjteményem egy olyan helyre kerülhessen, amit nem fognak elherdálni, és mint egy cédrusnak a magját elültetik, hogy abból újra cédrusfa nőjön ki. És a Bibliából tudjuk, hogy a cédrusfát utána mennyi mindenre használták. Természetesen jó zsidó ügyekért továbbra is kapható leszek. A hívószó esetén tudom, hogy hol a helyem, de soha nem fogok megalkudni, soha nem fogok olyan kompromisszumokat kötni, amivel utána nem tudok saját magammal szembenézni a tükörbe.
Van egy nagybátyám, aki kint él az Egyesült Államokban. Nagyon vallásos ember. Nekem ő mindig azt mondta, hogy bármit fogsz tenni az életben, mindig arra gondoljál, hogy a te elődeid és az őseid több generációra vissza vezetve mindig megtartották azt a csomagot, amit oda adtak nekik. Soha nem vettek ki belőle semmit azért, hogy könnyebb legyen. Vitték még akkor is, amikor ezért verték, rúgták őket. Ez a hagyománytisztelet nem mindig a külsőségekben látható, mert nem attól leszel egy jó zsidó, hogy pajeszt növesztesz, és különféle módon ringatod magad davenolás közben, hanem a tetteidben. Ez az, amit sokan nem értenek. Attól számomra nem lesz valaki zsidó, hogy valakitől vett egy papírt, hanem hogy meg van-e benne a képesség, hogy bent elő tudja hívni magából a jiddiskájtot. Én úgy élem az életem, hogy ezt a csomagot, amit örököltem felmenőinktől ezt vinnem kell tovább, és hogy milyen úton indulok el, azt majd tudni fogom magamtól. Ha rossz úton indulok el, az az én bajom lesz. Ha jó úton indulok és viszem tovább az örökséget, átadom azt a gyerekeimnek, akkor meg majd ott fentről megkapom a támogatást hozzá.
