2021 májusában, amikor a Hamász több ezer rakétával célba vette az izraeli civileket, és még néhány közvetlen találatot is elért, nem emlékszem, hogy Izraelben bármilyen szükségállapotra hivatkoztak volna – írja Vivian Bercovici Kanada korábbi izraeli nagykövete a National Postban.
Izraeltől nem idegenek a zajos, zavaró tüntetések. Egy háztömbnyire lakom a tel-avivi Rabin tértől, amely a közelmúltban megkezdett felújításokig a tüntetések fő országos helyszíne volt – különösen akkor, amikor Benjamin Netanjahu miniszterelnök volt hatalmon. A városi rendőrségnek azonban nem okozott gondot a tömegek megfékezése.
Évekig minden szombat este borzasztóan rendbontó tüntetések voltak a miniszterelnök hivatalos rezidenciája előtt. Pokolian hangosak voltak, és közlekedési káoszt okoztak, de ezeket is a városi rendőrség kontroll alatt tartotta.
2021 májusában, amikor a Hamász több ezer rakétával célba vette az izraeli civileket, és még néhány közvetlen találatot is elért, nem emlékszem, hogy bármilyen szükségállapotra hivatkoztak volna.
A konfliktus közepette Justin Trudeau miniszterelnök nyilatkozatot adott ki, amelyben felszólította Izraelt, hogy tanúsítson „önmérsékletet” és „cselekedjen a nemzetközi joggal összhangban”.
A következtetése természetesen az volt, hogy a Hamász és a palesztin Iszlám Dzsihád által polgári célpontokra kilőtt mintegy 3500 rakétára válaszul az Izraeli Védelmi Erők önvédelmi akciói nem voltak sem „visszafogottak”, sem „a nemzetközi joggal összhangban”.
Egy héttel később Trudeau megígérte, hogy továbbra is támogatja „a béketeremtő kezdeményezéseket”, amelyek „támogatják az izraeliek és a palesztinok közötti párbeszédet és együttműködést”.
Bár az érzelmek csodálatra méltóak voltak, az Irán által támogatott szélsőséges erők a Gázai övezetben bebizonyították, hogy nem különösebben nyitottak a párbeszédre. A Hamászt Kanadában és a nyugati világ nagy részében terrorszervezetként ismerik el. Az életet, a testi épséget és a megélhetést fenyegető nagyon is valós fenyegetés ebben az időszakban gyors és határozott katonai választ követelt.
Ezzel elérkeztünk Ottawához. Ne értsenek félre: én a béke, a rend és a jó kormányzás híve vagyok. Régóta lelkesen tanulmányozom a megfelelően működő demokráciák alapjait is: szabad sajtó, kormányzati elszámoltathatóság, szólás- és egyesülési szabadság, meg minden ilyesmi. Nagy rajongója vagyok annak az egyedülállóan kanadai megközelítésnek, amely a demokratikus jogok és szabadságjogok védelmét az egyéni és a kollektív érdekek egyensúlyának megteremtésével biztosítja.
Kétségtelen, hogy az izraeli és a kanadai körülmények nagyon különbözőek. Kanada alapvetően békés. A kormány miniszterei mégis lázadásnak és „illegális megszállásnak” minősítették a tüntetéseket.
Ami talán egy marginális mozgalomnak indult, nagyon gyorsan valami mássá fejlődött: egy általános frusztráció kiáradásává a folyamatban lévő lezárások és a kormány intézkedései miatt, amit egyesek túlkapásnak neveztek. A Szabadságkonvoj a széles körű elégedetlenség villámhárítójává vált.
Büszke kanadai lévén, mélységesen el vagyok keseredve. Emlékszem az FLQ-válságra, amikor Pierre Trudeau miniszterelnök a háborús intézkedésekről szóló törvényre hivatkozott. Emlékszem, hogyan vártuk a híreket James Crossról és Pierre Laporte-ról. Utóbbit, a québeci kabinet miniszterét a terroristák meggyilkolták. Élénken emlékszem a félelemre – a háztartásomban, az iskolában, mindenhol. És emlékszem Pierre Trudeau fáradhatatlan vezetésére, aki kiállt a béke, a rend, a jó kormányzás és az elvek mellett.
Ma sajnos nehezemre felismerni, hogy a jelenlegi Trudeau-kormány milyen elvi álláspontot képvisel a Szabadság-konvoj résztvevőinek és támogatóinak becsmérlésében. Pezsgőfürdők, sörpartik, rögtönzött grillezések, félkész egyetértési megállapodások – ezek egyike sem közelíti meg a lázadást.
Úgy tűnik, nem történtek komoly kísérletek a tárgyalásokra, a helyzet enyhítésére vagy kezelésére. A kéthetes patthelyzet során a miniszterelnök ahelyett, hogy tudomásul vette volna a Kanada különböző pontjain tiltakozó sokféle tömeget, inkább beásta magát, és továbbra is azt hangoztatta, hogy sokakat szélsőséges rasszistáknak tekint. Számos szemtanú beszámolójából tudjuk, hogy ez nem felel meg a valóságnak.
Az FLQ válság egy teljes nemzeti válság volt. A Hamász által otthonukban bombázott izraeli civilek teljes válságot jelentettek. De a Szabadság-konvoj és támogatói, akik teherautókkal, grillezéssel, ugrálóvárakkal és ellenszenves dudálással szállták meg Ottawát? Nem.
Hétfőn, amikor bejelentették, hogy a szövetségi kormány a vészhelyzeti törvényre hivatkozik, felmerült a kérdés: miért? Az Ambassador-hidat – a legkritikusabb határátkelőt, amelyet lezártak – incidens nélkül kiürítették. Nem sokkal később további blokádokat is feloldottak, szintén incidensek nélkül.
Talán a kormánynak a legszélsőségesebb válaszlépés előtt meg kellett volna fontolnia, hogy tárgyalásokat folytat a megoldásról. Tanulságos pillanatnak is nevezhetnénk.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.