Az orosz döntéshozók számára “racionális” döntések egy teljesen másfajta stratégiai kultúrából nőnek ki, a végtelen síkság kultúrájából, ahol a jégmezők paranoid lovagjainak egy egész világrenden kell uralkodniuk, hogy valamennyire biztonságban érezhessék magukat. Robert C. Castel elemzése.
Egy régi keleti vicc szerint minden arab szónak három jelentése van. A jelentés maga, a jelentés ellenkezője és egy fajta teve. Ugyanezt el lehet mondani a jelenlegi orosz-ukrán válságról is. Egyes elemzők szerint a konfliktus elkerülhetetlenül háborúhoz fog vezetni, más elemzők szerint viszont szükségszerű út vezet a kompromisszumos békéhez. Tevéről, egyelőre, még nem beszélnek. Ez a fajta kakofónia, amit a különböző szakértői vélemények produkálnak, nem kelt túlzott bizalmat a laikusban a szakma iránt, és a jövőben igen nehéz lesz meggyőzni őt arról, hogy nem az ujjunkból szopjuk ki az elemzéseinket.
A védelmünkre felhozhatnék egy egész sor érvet, de most megelégszem azzal, hogy a szakma módszertani pluralizmusa mögé bújok. Többféle módja van annak, hogy az ember írjon egy szép, testhez álló geopolitikai elemzést. Az egyik megközelítési mód abból, az igen valószínűtlen axiómából indul ki, hogy a válságban szereplő játékosok teljesen racionálisak, rendelkeznek az összes szükséges információval és ezáltal képesek teljesen racionális döntéseket hozni. Az elemzés abból áll, hogy az elemző elfoglalja az általa kiválasztott játékos helyét a geopolitikai sakktáblánál, és megpróbálja beazonosítani a fő dilemmákat, és meghozni az adott helyzetben a belátása szerinti legjobb döntéseket.
A módszer általánosan elfogadott, de igen sokszor félrevezet minket.
A hetvenes évek közepén az izraeli katonai hírszerzés parancsnoka kiadott egy vaskos jelentést, amiben megmagyarázta, hogy az egyiptomi elnök, Anvar Szadat miért nem fog soha békét kötni Izraellel. Amikor 1977 novemberében az egyiptomi elnök leszállt a gépével Izraelben, az újságírók természetesen számonkérték a tévedést a tábornokon. Mi volt erre a szakértő válasza? „Szadat tévedett.”
Egy másik módszer az, amit most itt alkalmazni fogok: nem a különböző döntések ésszerűségét próbálja mérlegelni, hanem azt a kontextust igyekszik megérteni, amiben ezek a döntések születnek. Nevezzük ezt a kontextust — jobb híján –, stratégiai kultúrának. Mi is az a stratégiai kultúra? Egy nemzet hagyományai, értekei, viselkedési mintázatai, szimbólumai, és a múltbeli válaszai a nemzetbiztonsági kihívásokra.
Melyik módszer hatékonyabb? Egyik sem jobb a másiknál. Egy igazán átfogó elemzést csupán a különböző módszertani megközelítések együttes alkalmazása adhat. Az itt következő elemzés sem kritikája Sz. Bíró Zoltán elemzésének, hanem kiegészíti azt, egy teljesen más szögből világítva meg a kérdést.
Az orosz stratégiai kultúra bölcsője egy végtelen síkság, ami nem rendelkezik természetes határokkal, és ami ebből kifolyólag állandó fenyegetés alatt áll a szélrózsa minden irányából. A végtelen síkságon a legnagyobb fenyegetés egy egyidejű támadás több irányból. A végtelen síkság egyszerre probléma, és megoldás is. Probléma, mert a végtelen tér megvédéséhez végtelen emberanyagra van szükség, és megoldás, mert földrajzi akadályok híján magát a távolságot lehet megtenni akadálynak. Ha sikerül elég messzire kitolni a határokat, akkor azok előbb utóbb természetes akadályokra, hegységekre, folyókra, sivatagokra fognak támaszkodni. Mivel ezek a természetes határok igen-igen messze vannak, az orosz stratégiai kultúra ezer mérföldes léptékben kénytelen számolni.
A geopolitikai rövidlátás a végtelen síkságon halálos lehet. Ez a végtelen síkság az, ami miatt az orosz stratégiai gondolkodás sohasem elégedhet meg a regionális perspektívával, hanem mindig kénytelen lesz a világrend szintjén megfogalmaznia magát.
A legnagyobb hosszútávú fenyegetés számukra az, amikor egy idegen hatalom jelenik meg a végtelen síkság peremén, és ráerőszakolja Oroszországra a saját világrendjét.
Ez a geopolitikai Prokrusztész ágy volt az orosz stratégiai kultúra inkubátora, a nemzet mítoszok homályába vesző kezdeteitől. Benne alakultak ki azok a problémamegoldó reflexek, amik újra és újra visszaköszöntenek, valahányszor egy idegen hatalom megpróbálja a saját világrendjét Oroszországra erőltetni, és az oroszoknak lehetőségében áll ennek ellenállni.
Az első ilyen eset ahhoz a személyhez kapcsolódik, aki már hét évszázada halott, és mégis mind a mai napig Oroszország legnépszerűbb történelmi alakjának számit. Az idősebb generációnak, akik még megkapták a számukra előírt dózist az orosz filmkultúra remekeiből, valószínűleg nem kell bemutatnom Alexandr Nyevszkijt, a jégmezők lovagját.
Eizenstein 1938-as, klasszikus filmalkotásában jelen van az orosz geopolitikai rémálom összes kelléke.
Egy ellenséges civilizáció, és egy ellenséges katonai fenyegetés, a katolikus Teuton Lovagok betörése nyugatról az orosz síkságra, a majdnem egyidejű svéd fenyegetés északi irányból, és a velük szövetséges tatár nyomás dél, illetve kelet felől.
A nyugati keresztény seregek megjelenése nem csupán katonai fenyegetést hozott magával, hanem egy új és idegen világrendet is, ami elnyeléssel fenyegette a nem kevésbé ősi, és nem kevésbé keresztény orosz civilizációt. Alexandr Nyevszkijt diadala a Csúd-tó jegén nemcsak Novgorod túlélését biztosította, hanem az orosz világrend lassan kialakuló hegemóniáját is a végtelen síkság világában. A Jégmezők Lovagja, és a kataklizmikus csata a a Csúd-tó jegén az orosz stratégiai kultúra egyik legfontosabb szimbóluma-tárháza lett.
A majdnem reménytelen harc egy mennyiségi és minőségi előnyt élvező betolakodó ellen, a honvédelem, mint vallásháború, a mindent feláldozni kész orosz nép, mint kollektív hős az események középpontjában.
Ez utóbbi különösen érdekes számunkra, akik a nyugat egyéni hőseiről szóló eposzain nőttünk fel. A kontraszt a Négy páncélos és a kutya és a Top Gun között, a kollektív és az egyéni hős ideálja között adja a nyugati és az orosz stratégiai kultúrák közötti különbség leglényegét.
A következő nyugati hatalom, aminek sikerült ideiglenesen ráerőszakolnia egy idegenek által megálmodott világrendet Oroszországra, az Napóleon Franciaországa volt. Oroszország egy ideig kényszerűségből együttműködött Bonaparte kontinentális rendszerével, ám amikor 1810-ben nyílt kenyértörésre került a sor, a franciák számára nem volt más választás mint szerencsét próbálni ott, ahol 600 évvel korábban a Teuton lovagok kudarcot vallottak. A Grande Armée oroszországi kudarca után a cár seregei nem álltak meg a birodalom határán, hanem Nyugat-Európa szívéig hatolva gondoskodtak róla, hogy a Napóleon bukását követő új világrendnek Oroszország legyen az egyik társtulajdonosa.
Ugyanezt a mintázatot látjuk megjelenni az első világháborút követő zavaros években is. Oroszország veresége, és a háborút lezáró békeszerződések újra rákényszerítettek Oroszországra egy idegen hatalmak által kreált, és az azok érdekeit kiszolgáló világrendet. A vereségből, forradalomból és polgárháborúból lassan kiemelkedő új Oroszország azonban nem fogadta el a kialakult status quot. A konszolidálódó szovjethatalom úgy a forradalmi ideológia, mint a hagyományos orosz stratégiai kultúra által vezetve, a kezdetektől azon munkálkodott, hogy a versailles-i világrendet egy szovjet-orosz világrenddel váltsa fel. Néhány évtized alatt, a második világháború végén, az orosz hatalomnak újra döntő szerepe volt az új világrend kialakításában, és sikerült példátlan módon kiterjesztenie a befolyását messze a történelmi határain túlra.
Miért fontos mindez a jelenlegi ukrán válság megértéséhez?
Azért, mert az orosz történelem és az orosz stratégiai kultúra ismeretében elmondhatjuk, hogy létezik egy igen markáns mintázat. Oroszország sohasem volt hajlandó hosszú távon olyan világrendben élni, amit nem ő határozott meg, vagy legalábbis nem volt meghatározó szerepe a kialakításában. Ha kénytelen is meghajolni időnként a külső nyomás alatt, mihelyt alkalma nyílik rá, nem késlekedik, hogy kivonja magát a rákényszerített világrend alól, lebontsa azt, és egy új világrend kialakulásában vegyen részt.
Alkalmazható-e ez a történelmi mintázat a jelenlegi ukrán-orosz válságra?
A válasz az, hogy egyértelműen. A Szovjetunió bukásával egy világrend is összeomlott, a bipoláris világot a Pax Americana váltotta fel. Ennek az európai képviselői, a NATO és az EU fokozatosan behatoltak a végtelen síkságnak azokra a részeire, amiknek az ellenőrzése létkérdés volt már Alexandr Nyevszkij számára is. A Teuton Lovagok katolicizmusához hasonlóan itt sem csupán egy idegen biztonsági fenyegetésről beszélünk, hanem egy eretnek, és materialista civilizáció betöréséről az ortodox kereszténység szívébe.
Ez az invázió ugyanazokat a stratégiai reflexet hozta működésbe, mint Napóleon, a Kaiser vagy Hitler seregeinek a megérkezése Oroszország nyugati határára.
A nyugati ember nehezen tudja megérteni az orosz paranoiát. Elvégre mi szilárdan hisszük, hogy sem a NATO, sem az EU, de még a mögöttük álló amerikai birodalom sem akar semmi rosszat, és csupán a békét, a demokráciát és a liberalizmus eszméit kívánják elhozni Kelet-Európába. Minderre egy orosz tábornok, miután jól kinevette magát, azt válaszolná, hogy
a múlt század 30-as éveiben a németek meg harisnyanadrágban táncoltak a dekadens weimári kabarékban, de tíz év sem kellett hozzá és már Moszkva kapuinál voltak.
Az oroszok nem irányíthatják a honvédelmüket a potenciális hódítók szándékaiból kiindulva. A szándékokat nehéz kitapogatni, azok amorfak, és gyorsan változnak. Oroszország kénytelen a potenciális ellenfelek észlelhető képességei alapján kalkulálni.
Oroszország eltökéltsége az amerikai világrend felváltására egy orosz — vagy legalábbis az orosz érdekek számára kedvező — világrenddel nem csupán a NATO és az EU keleti irányú terjeszkedésének a következménye.
Ez a szándék az orosz stratégiai kultúra gyökereiből nő ki, és a Szövetség meg az Unió rosszul átgondolt keleti kalandozásai csupán felgyorsítottak egy amúgy is kialakulóban lévő, szükségszerű folyamatot. Oroszország hosszú ideje tartó közeledése a másik revizionista szuperhatalomhoz, Kínához ékesszóló bizonyítéka ennek.
Egyetlen egy eldöntendő kérdéscsomag maradt csupán.
- Oroszország úgy találja-e, hogy most érkezett el az a pillanat, amikor a másik “kisemmizett” szuperhatalommal együtt nekiláthatnak az amerikai világrend lebontásához?
- Eléggé meggyengült-e az USA elkötelezettsége az óvilágbeli partnerei iránt három meglehetősen izolacionista elnök adminisztrációja alatt?
- Sikerülhet-e kihasználni a NATO-n és az EU-n belüli törésvonalakat arra, hogy megossza, legyengítse, és végső lépéskent lebontsa ezeket a konstrukciókat?
- Sikerülhet-e kihasználni a nyugati világ belső gyengeségeit?
- Sikerülhet-e eléggé meggyengíteni egy egyébként is figyelemzavaros amerikai szuperhatalom problémamegoldását több párhuzamos válság szításával?
Ha ezekre a kérdésekre az orosz stratégák nemleges választ adnak, akkor van lehetőség a jelenlegi válság békés rendezésére, vagy legalábbis a lokalizálására. Ebben az esetben a legnagyobb veszély a nyugat számára az ön-vállonveregetés jelenti. Az orosz geopolitikai revizionizmus veszélye ugyanis megmarad, sőt tovább fokozódik napról napra, és csak idő kérdése, hogy mikor tör elő újra.
Ha viszont ezekre a kérdésekre az orosz stratégák igenleges választ adnak, akkor Ukrajna területi integritása igen másodlagos kérdéssé válik. Miért? Azért, mert ez a döntés azt jelenti, hogy Ukrajna csupán az első lesz a sorban, és hogy ugyanaz az orosz úthenger, ami elindult a végtelen síkságon nyugat felé számos alkalommal az utóbbi két évszázad folyamán, újra mozgásnak indul. Az úthenger alatt nem feltétlenül orosz páncéloshadosztályokat kell érteni.
Az orosz expanziós politikának számos eszköze van, és nem feltétlenül a konvencionális katonai erő az, aminek a mozgását látni és érezni fogjuk.
A választott eszközöktől függetlenül, az amerikai világrendnek azonnali, súlyos kihívással kell szembenéznie, és semmi garancia nincs rá, hogy a számunkra axiómának számító entitások, a NATO, az EU, az USA dollár, mint világvaluta, és az amerikai tengeri hegemóniára épült globalizáció kibírják a terheléspróbát.
Mindez igen ijesztően hangzik. Racionális, — pontosabban a mi fogalmaink szerinti racionális — gondolkodással tévedésnek, őrültségnek tűnhet elindítani egy ilyen folyamatot. Ugyanakkor fontos szem előtt tartanunk, hogy a racionalitás sokszínűsége a távolság négyzetével növekszik. Az, ami az európai közönség számára “racionális”, az egy szélsőségesen pacifista, passzív és az önálló cselekvőképességet nélkülöző stratégiai kultúrába van beleágyazva.
Az orosz döntéshozók számára “racionális” döntések egy teljesen másfajta stratégiai kultúrából nőnek ki: a végtelen síkság kultúrájából, ahol a jégmezők paranoid lovagjainak egy egész világrenden kell uralkodniuk, hogy valamennyire biztonságban érezhessék magukat.
