Harald Jähner „Utóhatás” című művében azt vizsgálja, hogyan tudott Németország néhány évtized alatt a fasizmus romjain egy új demokratikus országot építeni.
Az eredeti német kiadása a „Wolfszeit”, azaz „a farkasok ideje” címet viselte. A kifejezés a közvetlenül a második világháború utáni időszak hobbesi vadságára utal, amikor az ország romos városaiban a lakosság kétségbeesetten kereste az élelmet és a menedéket, és virágzott a feketepiac és más illegális vállalkozások – írja a könyvről írt kritikájában a Forward zsidó magazin.
Az 1940-es és ’50-es évek Németországáról alkotott kép egy sor toposzra támaszkodik: a szovjet atrocitásokra, a romok eltakarítására, a túlélésért folytatott küzdelemre, a szövetségesek „nácitalanító” kísérleteire, az áldozati szerephez való ragaszkodásra, a történelmi emlékezet elfojtására, és végül az úgynevezett gazdasági csodára. Még akkor is, amikor Németország a keletre és nyugatra való felosztásával foglalkozott, ez a múlt még mindig ott lappangott.
Jähner, a The Berlin Times egykori szerkesztője mindenekelőtt azt akarja megmagyarázni,
hogyan emelkedhetett fel ilyen gyorsan a demokratikus Nyugat-Németország a népirtó fasiszta állam hamvaiból.
Ez az átalakulás sokkal összetettebb, mint ahogyan azt általában gondolják, sugallja Jähner a könyvben, amely 2019-ben elnyerte a németországi Lipcsei Könyvvásár díját. „Míg az emlékezet az évek múlásával általában enyhébb fényben fürdeti a múltat” – írja Jähner -, addig Németországban a háború utáni időszakra ennek éppen az ellenkezője igaz. Utólag egyre sötétebbé vált”.
Szerinte a korszak szélsőséges anyagi nehézségei a szabadság és a lehetőségek érzésével párosultak – mintha a náci rezsim, minden korábbi támogatottsága ellenére, csak egy rossz álom lett volna, a szövetségesek inváziója pedig valódi felszabadulás.
Ez a szemlélet segített a németeknek abban, hogy a holokausztban való részvételtől eltekintsenek, amely „megdöbbentően kis szerepet játszott a legtöbb német tudatában” az 1940-es és ’50-es években, írja Jähner.
A háború utáni Németország a kitelepítettek, köztük a volt hadifoglyok és kényszermunkások, a koncentrációs táborok zsidó túlélői, valamint a német nemzetiségűek, akiket olyan területekről űztek el, amelyek már nem német területnek számítottak, viharos országa volt.
A törmelékek között bolyongtak a kitelepítettek – megdöbbentő 40 millióan, akik „nem ott voltak, ahová tartoztak, vagy ahol lenni akartak”. Még a keletről kitelepítettek is nehézségekbe ütköztek honfitársaik részéről. „A rasszizmus tovább élt” – írja Jähner – „és most vidáman befelé fordult”.
De a központi kérdés, amellyel Jähner birkózik, az hogy Nyugat-Németország hogyan mozdult el ilyen gyorsan a demokratikus jövő felé.
Sok német, írja, „úgy dobta el a Führer iránti hűségét, mintha csak egy kapcsolót nyomott volna meg – és ezzel egyidejűleg, legalábbis a fejükben, az egész múltat letörölték”. Túl egyszerű azt mondani, hogy teljesen elhallgatták a náci időszakot. De egy általa idézett cikk a németeket „a legmegdöbbentőbb fizikai és szellemi megpróbáltatások áldozatainak nevezte, amelyeket bármely népet a sors kényszerített elviselni”. Az európai zsidók meggyilkolása és a német népirtó háború más áldozatai nem szerepeltek a beszélgetésben.
„Bár a háború utáni németek kimerültek, ingerlékenyek és kigyógyultak mindenféle nacionalizmusból” – írja -, „egy dologban egyetértettek: megbocsátották egymásnak a náci bűnöket” – írja a szerző a könyvében.
Szerinte ez a megbocsátás szükséges volt a demokrácia virágzásához. „Az a meggyőződés, hogy valaki Hitler áldozata volt, előfeltétele volt annak, hogy képes legyen levetni minden lojalitását a bukott rezsim iránt anélkül, hogy becstelennek, gyávának vagy opportunistának érezné magát” – írja. Ez a politikai bűvészmutatvány – valójában az emlékezet bűvészmutatványa – szerinte nagyobb csoda volt, mint a sokat dicsért gazdasági csoda.
Borítókép: Bundesarchiv_Bild_146-1974-152-14,_Berlin,_Flüchtlinge_aus_Ostzone
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
