Tíz éve, 2012. január 3-án, hosszan tartó súlyos betegség után, ötvenhat éves korában hunyt el John David Lewis amerikai ókortudós, történész, politológus, filozófus, egyetemi tanár és egykori üzletember. Egy nagyon nem szokványos értelmiségi, akinek tanítása Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt is megihlette. Gallai Tamás írása.
Az 1955. március 17-én született Lewis már 1970-ben, tizenöt évesen elkezdett dolgozni a kereskedelemben. Noha szellemi érdeklődése középpontjában már idejekorán a történelem és a klasszikus antikvitás állt, és mindig erős hajlamot mutatott az írástudói életpályára, huszonöt évig tevékenykedett sikeresen az üzleti világban, mielőtt értelmiségi foglalkozásra váltott volna.
Üzletemberként a munkája mellett tanult a Rhode Island-i Egyetemen. 1995-ben szerezte meg BA diplomáját történelemből. Szakdolgozatát Robert Gutchen keze alatt írta az 1870-es évekbeli nagy-britanniai vasútügyi jogi szabályozásról. Ezt követően iratkozott be a Cambridge-i Egyetemre, ahol 1997-ben érte el az ókortudományi MPhil (magister philosophiae) fokozatot.
Tanulmányait az egyetem doktori programjában folytatta. 2001-ben doktorált az angol Athén- és Spárta-kutató, Paul Cartledge felügyelete alatt. Disszertációját a nagy athéni törvényhozó, Szolón archón politikai gondolkodásáról írta „Szolón polisza, mint kozmosz. Szellemi, erkölcsi és politikai integráció az ősi Athénban” címmel.
Cambridge-i doktoranduszként ógörög nyelvet tanított haladó alapszakos hallgatóknak, valamint 2000-ig az ókori világnak a pénzhez való hozzáállásáról tartott szemináriumot. A 2000–2001-es tanévben a Londoni Egyetemen az antik kultúrának az élethez és a halálhoz való viszonyáról szóló kurzust vezetett.
2001-től 2008-ig Ohióban, az Ashland Egyetem történelem és politikatudomány tanszékének docenseként görög nyelvet és irodalmat, a nyugati civilizáció fejlődéstörténetét, ókori közel-keleti, görög és római történelmet tanított, valamint a klasszikus kultúra szellemi vívmányainak modern kori relevanciájáról, illetve az antik és modern hadviselésről szóló tárgyakat oktatott.
2008-tól haláláig az Észak-Karolinai Egyetem gazdálkodástudományi karának adjunktusa volt Chapel Hill-ben, ahol a kapitalizmus morális alapjait tanította. Ezzel párhuzamosan 2008 és 2014 közt a Duke Egyetem durham-i kampuszán az antik és modern politikai gazdaságtanról, az ókori görög–római politikai gondolkodásról és Thuküdidészről tartott kurzusokat.
2007-től folyamatosan az Ohio állambeli Bowling Green-i Állami Egyetem társadalomfilozófiai és társadalompolitikai központjának kiemelt kutatója és főmunkatársa, miközben a görög filozófiai pszichológia, valamint az erkölcstan és a politikai gazdaságtan körében szemináriumokat vezet.
Rendszeresen jelentek meg tudományos közleményei a Journal of Business Ethics c. üzletetikai, a Social Philosophy and Policy c. társadalomfilozófiai és társadalompolitikai, a Polis c. ókori görög-római politikai eszmetörténeti, a Diké c. jogtudományi és a Bryn Mawr Classical Review c. klasszikafilológiai folyóiratokban. Rendszeres külső szerzője volt a Huffington Post-nak, a Capiatlism Magazine-nak és a The Objective Standard-nek. Számtalan nyilvános előadást is tartott az érdeklődési körébe vágó legkülönbözőbb témákban.
Tagja volt az Amerikai Politikatudományi Egyesületnek (American Political Science Association), az Ókortörténészek Egyesületének (Association of Ancient Historians), a Hadtörténeti Társaságnak (Society for Military History), az Amerikai Filológiai Egyesületnek (American Philological Association), a Cambridge-i Filológiai Társaságnak (Cambridge Philological Society) és az Ausztrál Ókortudományi Társaságnak (Australian Classics Society).
Három könyve jelent meg. Először a londoni Duckworth Press adta ki Solon the Thinker: Political Thought in Archaic Athens (Szolón, a gondolkodó. Politikai gondolkodás az ősi Athénban) c. művét 2006-ban. Másodszor a Bristol Classical Press-nél jelent meg Early Greek Lawgivers (Korai görög törvényhozók) c. kötete 2007-ben. Élete fő művének tekinthetjük harmadik könyvét, a 2010-ben a Princeton University Press által kiadott Nothing Less than Victory: Decisive Wars and the Lessons of History (Csakis győzelem. Döntő háborúk és a történelem tanulsága) c. munkáját.
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt 2016. december 21-én, a 2017–18-as költségvetés zárószavazása előtti vitán John David Lewis: Nothing Less than Victory-jével a kezében kapta lencsevégre a Knesszetben a Ha’aretz fotósa, Oliver Fitoussi. A lap internetes portálján erről a „Mit olvas a napokban Netanjahu? És mit árulhat el ez jövőbeli terveiről?” címmel számoltak be. „A miniszterelnököt a Knesszet üléstermében John David Lewis: Nothing Less than Victory-jét olvasva látták. A könyv azt sugallja, hogy azok a katonai vezetők sikeresek és tudtak tartós békét teremteni, akik döntő győzelmet aratnak” – szól a szerkesztőségi cikk (pontos) tájékoztatása a mű fő mondanivalójáról.
Könyvében Lewis amellett érvel, hogy a háború célja az ellenség harci szellemének megtörése. Történelmi példákon keresztül azt bizonyítja, hogy az agresszív stratégiai hadműveletek nyerik meg a háborúkat, és teremtenek tartós békét, míg a védekezésre való berendezkedés csak elnyújtott mészárláshoz, a konfliktusok eszkalációjához és patthelyzethez vezet.
Lewis azt tanítja, hogy egy háború megnyeréséhez mindenekelőtt azonosítani kell az ellenséget, és tisztában kell lenni azzal, hogy azt milyen ideológia mozgatja, milyen az ellenséges aktor politikai és társadalmi támogatottsága, majd ezt kell elpusztítani mögüle–alóla mindaddig, amíg rá nem szorul, hogy elismerje vereségét, és feltétel nélkül kapituláljon.
A görög–perzsa háborúkban, a thébai háborúban, a második pun háborúban, Aurelianus háborúiban, az amerikai polgárháborúban és a második világháborúban látja a legjobb példákat elmélete igazságára. Xerxész hadseregének és haditengerészetének görög felőrlése, Spárta thébai feldúlása, William Tecumseh Sherman georgiai műveletei, Curtis LeMay és Arthur Harris japán és német hátországok elleni terrorbombázásai mutatják az elszánt hadvezetés sikerét.
Ellenpéldák Fabius Cunctator halogató politikája és miatta a Hannibál itáliai hadjáratával szembeni határozatlan védekezés, George B. McClellan lötyögése az amerikai polgárháborúban és Neville Chamberlain brit miniszterelnök gyengekezűsége Adolf Hitlerrel szemben, amelyek kivétel nélkül szenvedést zúdítottak a teszetosza vezetők alatt sínylődő népekre, ellenségeiket pedig csak felbátorították.
Lewis megmutatja, hogy amennyiben tartós békét óhajt valaki élvezni, akkor ismernie kell az ellenségét, szilárdan hinnie kell célja erkölcsiségében, és elkötelezetten kell megvívnia a harcot. A döntő győzelem érdekében nem szabad tartania az ellenségre mért csapások súlyosságától és szörnyűségétől. Az erkölcsileg feddhetetlen hadviselő nyugodtan háríthat minden felelősséget ellenségére azokért az atrocitásokért, amiket annak hátországa szenved el.
Lewis hangsúlyozza, hogy a gyors, határozott és döntő győzelemre törő hadviselés, ami nem tart a következményektől, arányaiban sokkal kevesebb erkölcsi és anyagi áldozatot szed, mint a kesztyűs kéz politikája, ami gúzsba köti a hadvezetést. Ha a hadviselés és a harcérintkezés főszabálya, hogy az ellenséget le kell győzni, meg kell szégyeníteni és lélekben össze kell zúzni, akkor a nyílt ellenségeskedés kegyetlensége paradox módon kedvezőbb helyzetet teremt az új békében az újjáépítéshez, és hosszú távon képes pacifikálni, sőt domesztikálni egy korábban agresszív és arrogáns ellenséget.
Dr. John David Lewis túl rövid élete alatt az értelmiségi egy tiszteletreméltó típusát teremtette meg. Mint az üzleti világból érkezett, korábban valódi anyagi értéket teremtő kereskedő és vállalkozó, az eszmék világában is megállta helyét. Olyan hozzáállást mutatott be, ami fájdalmasan hiányzik az átlagos entellektüelekből, akik miatt méltán és nem véletlen gúnyolják az írástudókat fecsegő osztálynak és szócséplőknek. Életműve korai halála ellenére is teljes. Craig Biddle, a The Objective Standard főszerkesztője nekrológjában úgy búcsúztatta, mint „az embert, aki igazán élt.”
