Donald Trump pár héttel ezelőtti nyilatkozata ismét a nemzetközi figyelem fókuszába helyezte az izraeli-palesztin megbékélés immáron több évtizedes problematikáját. Az Egyesült Államok volt elnöke szerint Benjamin Netanjahu, Izrael korábbi miniszterelnöke valójában sosem törekedett békére a palesztinokkal, miközben a Palesztin Hatóság vezetőjét, az „apafigura” Mahmúd Abbászt elismerő szavakkal illette.
A Trump-nyilatkozat kiváló alapot adott az évtizedek óta ismételgetett, hamis toposz felmelegítésére, mely szerint Izrael történetileg mindig is ellenezte egy Palesztin Állam létrehozását, ennek meghiúsulása kizárólag az elnyomó zsidó állam felelőssége. Rövid elemzésünkben rávilágítunk, miért is hamis és rendkívül káros a fentebb vázolt narratíva, illetve ismertetjük a palesztin államiság történetének főbb fordulópontjait, rámutatva arra, hogy a Palesztin Állam létrejöttének elmaradása sokkal inkább a palesztin fél kompromisszumképtelenségének és rugalmatlanságának volt köszönhető.
- A Peel-bizottság felosztási terve (1937)
A zsidó-palesztin konfliktus gyökerei egészen a huszadik század elejéig nyúlnak vissza, amikor is a Palesztinába irányuló zsidó elvándorlás (különösen az első világháborút követően) tömegessé vált. A palesztinai zsidó lakosság létszáma 1922-re elérte a 84 ezret, tíz év alatt pedig közel megduplázódott. A Szentföld hazatérő lakóit a palesztin arabok sokszor erőszakkal fogadták, a zsidók elleni erőszakos fellépés egyik leghírhedtebb esete az 1929-es hebroni mészárlás volt. A palesztin erőszak az 1930-as évek közepén érte el a csúcsát, a korábbi (többnyire elszigetelt) erőszakcselekmények az 1936 és 1939 közti palesztin felkelésben tornyosultak. A fegyveres összecsapások a három év alatt több ezer áldozattal jártak.
A Palesztin Mandátumterület felett uralkodó britek 1937-ben állították fel az elnöklő képviselőről elhíresült Peel-bizottságot a mandátumterületen fennálló palesztin-zsidó konfliktus okainak feltárására.
A bizottság 1937-ben publikált jelentése szerint a Palesztin Mandátumterület számára az egyetlen megoldást a felosztás jelentheti, azaz egy független palesztin és egy független zsidó állam létrehozása. A zsidók a mai Izrael területének pusztán töredékét kapták volna (nagyrészt Galileában és Szamáriában), miközben az arab állam Szamária fennmaradó részét, Júdea közel egészét és a Negev-sivatagot foglalták volna magukba. Jeruzsálem és környéke nemzetközi felügyelet alá került volna.
Bár a cionista vezetés jelentősen megosztott volt a Peel-bizottsági javaslat megítélésében, a felosztás elméleti és gyakorlati lehetőségét, így egy független palesztin állam létrejöttét egyáltalán nem utasították el.
Egységesebb volt az arab vezetés álláspontja, akik egyöntetűen elutasították egy zsidó állam létrehozásának lehetőségét, a brit javaslatot pedig az araboknak tett ígéret elárulásaként értelmezték. A felosztási javaslat persze nem foglalkozott részleteiben a tervezett zsidó állam területén lakó, több mint kétszázezer palesztin lakos helyzetével, így aligha szolgált végleges megoldásként a kibontakozó arab-izraeli konfliktus rendezésére. A brit kormány, látva a reakciókat, a javaslatot végül elutasította.
- Az ENSZ felosztási terve (1947)
A második világháború és a holokauszt tragédiája alapjaiban formálta át a közel-keleti viszonyokat, a zsidó állam megalapításának körülményeit. A cionista vezetés számára sokkal fontosabbá vált a zsidó állam mihamarabbi megalapítása, semmint a határok maximalista tágítása. Eközben a második világháborút gazdaságilag igen megszenvedő Nagy-Britannia gyarmatbirodalma is bomlásnak eredt. Palesztina és ezzel a zsidó-palesztin konfliktus ügye ezzel az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez került.
Az ENSZ 1947-ben javaslatot tett a Palesztin Mandátumterület felosztására, egy független zsidó és egy független palesztin állam létrehozására. A zsidó állam Galilea és Szamária egy részén, illetve a Negev-területének nagyobb részén jött volna létre, Jeruzsálem nemzetközi felügyelet alá került volna. A létrejövő palesztin állam így kisebb területen feküdt volna, mint a Peel-bizottsági javaslat alapján, ugyanakkor a palesztinok megtarthatták volna a ma Nyugati Partként ismert terület kibővített részét, Galilea egy területét, a mai Gázai-övezetet, valamint a Negev bizonyos területeit.
Míg a cionista vezetés a felosztási tervet elfogadta, addig az arab felek azt elutasították, 1947-ben kitört a jisuv (az abban az időben az országban élő zsidók) és a palesztinok közti polgárháború.
Izrael államát végül 1948. május 14-én kiáltották ki. Másnap a környező arab országok (Egyiptom, Transzjordánia, Szíria) támadást indítottak a frissen alapított zsidó állam ellen. Izrael sikerrel megvívta fennállásának első legfontosabb küzdelmét, azonban a háború kimenete jelentős mértékben meghatározta a palesztin-izraeli konfliktus későbbi lefolyását. Jordánia elfoglalta, majd 1950-ben annektálta Júdea és Szamária jelentős részét, míg Egyiptom elfoglalta Gázát.
A megszállt Júdeába és Szamáriába palesztinok százezrei települtek be, Jordánia pedig az állampolgárság biztosításával gyakorlatilag formálisan is megszállta a területet, bár a nemzetközi közösség nagy része nem ismerte el az annexiót.
- Camp David-i béketárgyalások (2000)
Izraelt 1967-ben ismét megtámadták szomszédjai, kitört a hatnapos háború. A konfliktus során Izrael elfoglalta a Sínai-félszigetet, Gázát, Kelet-Jeruzsálemet, Júdeát és Szamáriát, valamint a Golán-fennsíkot. Júdea és Szamária elfoglalása kiemelt biztonságpolitikai jelentőséggel bírt a területen fekvő Júdeai-hegység stratégiai elhelyezkedése miatt (Izrael biztonságpolitikájában a Júdeai-hegység kontrollja mai napig meghatározó elem). A zsidó állam 1973-ban sikeresen visszaverte az arab szomszédok újabb támadását (jom kippuri háború), a hetvenes évektől pedig nagyobb ütemben is megkezdődött a telepek létrehozása a Jordániától visszafoglalt Júdea és Szamária területén.
Az 1990-es években kezdődő oslói békefolyamat végállomását a 2000-es camp david-i találkozó és az izraeli miniszterelnök, Ehud Barak békeajánlata jelentette. A miniszterelnök ajánlatot tett Júdea és Szamária közel egészének, valamint a Jordán völgyének átadására. Emellett a Barak Jeruzsálem részleges felosztását is a képbe helyezte, engedélyezte volna a palesztin menekültek Izraelbe való részleges visszatelepülését, valamint a telepes területekért cserébe javaslatot tett izraeli földterületek felajánlásával.
Ehud Barak ajánlata lehetőséget adott egy független palesztin állam megalapítására, melynek akár Jeruzsálem palesztin kontroll alá kerülő területei fővárost is adhattak volna.
Az ajánlatot a fő „tárgyalópartnerré” kinövő Palesztin Felszabadítási Szervezet és annak elnöke, Jasszer Arafat, a békefolyamat összes résztvevőjének szomorúságára minden érdemi ellenjavaslat nélkül elutasította. A döntést a több ezer halálos áldozattal járó második intifáda kitörése követte. A béke ismét nem érkezett el, a palesztinok továbbra is állam nélkül maradtak.
- Az Olmert-terv (2006-2008)
A második intifáda kitörése, illetve a Hamász gázai hatalomra kerülése ellenére az izraeli vezetés 2006-ban ismét újabb ajánlatot tett a palesztin vezetés felé egy független palesztin állam létrehozására. Az izraeli miniszterelnök, Ehud Olmert javaslata alapján Izrael Júdea és Szamária területének közel egészéről lemondott volna, Jeruzsálem arabok lakta negyedei palesztin fennhatóság, míg a Jordán völgye és a szent helyek nemzetközi fennhatóság alá kerültek volna. Emellett Izrael engedélyezte volna a palesztin menekültek részleges visszatérését.
Az Olmert-tervet a Palesztin Hatóság vezetője, Mahmúd Abbász elutasította, miután tévesen azt állította, nem engedélyezték számára a felosztási terveket ábrázoló térképek megtekintését.
A béke ismét elbukott, 2008-ban pedig ismét ropogtak a fegyverek, kitört a 2008-2009-es gázai háború.
- A Trump-terv
2020-ban ismét terítékre került a palesztin-izraeli rendezés kérdése. A mediátor szerepét ezúttal az Egyesült Államok volt elnöke, Donald Trump töltötte be. A tervek publikálását hosszas előkészületek előzték meg, bár a javaslat tényleges elfogadására igen kis esély mutatkozott a Trump-adminisztráció látványosan Izrael-párti politikája miatt. (Az Egyesült Államok korábban elismerte Izrael fennhatóságát a Golán-fennsík fölött, Jeruzsálembe költöztette a nagykövetségét, illetve kinyilvánította, hogy nem tekinti nemzetközi jogba ütközőnek a telepek létrehozását Júdea és Szamária területén.) A javaslat értelmében a palesztinok megkapták volna Júdea és Szamária területének kb. 70%-át, Jeruzsálem külvárosa a palesztin állam fővárosává válhatott volna, valamint a telepes területekért cserébe izraeli földterületekhez jutottak volna az egyiptomi határ mentén.
A palesztin vezetés a javaslatot már annak nyilvánosságra hozatala előtt elutasította.
Donald Trump Netanjahuval szemben utóbb megfogalmazott rágalmai egy komoly félreértésen alapulnak. Az izraeli jobboldal sosem a békekötést magát, hanem az oslói békefolyamat középpontjában álló „földet a békéért cserébe” koncepciót kritizálta. A kritikákat igazolja, hogy a camp david-i ajánlatot a második intifáda, a gázai egyoldalú kivonulást pedig a Hamász hatalomra kerülése és a gázai háború kitörése követte. A földterületek tervezett vagy tényleges átadásával szemben Izrael eddig csupán palesztin erőszakkal és terrorral találkozott. Emellett hibás is volna békekötésként tekinteni a 2020-as javaslatra, hiszen nem volt olyan akut, nagyméretű konfliktus a Júdeában és Szamáriában élő palesztinok, illetve Izrael között, melyet békejavaslattal kellett, vagy lehetett volna lezárni.
A 2020-as ajánlat és annak elutasítása is csupán egy epizód volt a palesztin államiság elszalasztott lehetőségei között.
Következtetések
Mint a fentebbi történelmi összefoglalóból is láthatjuk, egyáltalán nem igaz az állítás, mely szerint Izrael állama módszeresen és minden adandó alkalommal gáncsolta egy független palesztin állam létrehozását.
A nagylelkű javaslatokat jellemzően elutasítás fogadta, a tárgyalásokat nem egyszer palesztin erőszakhullám követte.
A történetet olvasván felmerülhet az emberben a kérdés, van-e tényleges szándék egy független palesztin állam létrehozására. Ahogy a mellékelt epizódok is mutatják, úgy tűnik, a palesztin vezetést leginkább Izrael államának létezése, semmint egy független palesztin állam hiánya zavarja. Fontos látnunk, hogy Izrael számára minden egyes négyzetcentiméter feladása komoly biztonságpolitikai kockázattal jár (különösen Júdea és Szamária stratégiai jelentőségéből adódóan), így a múltban született, sokszor igen „nagylelkű” békejavaslatok komoly békepárti elköteleződést mutattak a zsidó állam részéről.
Sajnálatos módon az ajánlatok kategorikus visszautasítását nagyon ritkán követte érdemi ellenjavaslat, a palesztinok felől érkező tervek pedig teljesen irreális feltételek elé állították a folyamatos egzisztenciális fenyegetettségben élő Izraelt. A sokat emlegetett kétállami megoldás aligha tekinthető a „múlt zenéjének”, ugyanakkor a múlt fényében fontos látnunk, hogy annak ellenzése egyáltalán nem tesz valakit a béke ellenségévé, háborús agitátorrá, szélsőjobboldali uszítóvá. Ennek elismerése nélkül aligha mutatkozik esély a palesztin-izraeli konfliktus érdemi rendezésére.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.