A nemzetközi politikusok hiába jelentették be, hogy a terrorszervezetet sikerült felszámolni, csupán Irakban most is négyezer Iszlám Állam-harcos van, az iraki kurd katonai erők számára napi szintű feladatot jelent a velük való harc – mondja Najat Ali pesmerga tábornok, aki egy katonai delegáció tagjaként a Batthyány Lajos Alapítvány meghívására érkezett Budapestre. Pócza István interjúja a Mandineren.
Tábornok úr, nemrég olvastam egy cikket önről, amelynek címe: „Az ember, aki első perctől fogva harcol az Iszlám Állammal”. Hogyan kerültek konfliktusba az Iszlám Állammal?
Az Iszlám Állam megalakulását követően szinte megállíthatatlanul tört előre Irakban. Átvették Moszul és több város, település fölött is a hatalmat. Megszerezték az iraki haderő nehézfegyverzetének jelentős részét is. Ezeket azonnal ellenünk fordították, hogy elfoglalják az iraki Kurdisztán területeit is. Ebben a kezdeti időszakban nem is nagyon voltak igazán állásaink, mert az iraki hadsereg felelősségi körébe tartozott ezeknek a területeknek a megvédése.
Miután az Iszlám Állam megtámadott bennünket, pesmergákat, s elfoglalt iraki Kurdisztánhoz tartozó területeket, azzal szembesültünk, hogy az iraki hadsereg visszaszorul. Nem volt más választásunk, mint a saját erőnkkel felvenni a harcot. Így alakult, hogy elsőként mi vettük fel eredményesen a harcot az Iszlám Állammal szemben Irakban.
Mindössze két nap alatt sikerült hadállásokat felállítanunk ellenük és egy egyértelmű frontvonalat húznunk az Iszlám Állammal szemben.
Hogyan képzeljünk el egy tipikus Iszlám Állam-harcost?
A legtöbb Iszlám Állam-harcos, akit láttam halott volt – megöltük őket a kemény harcokban. Csupán keveseket sikerült foglyul ejteni. Egyszer sikerült elfognunk és kihallgatnunk egyet. Megkérdeztem tőle, hogy miért harcol.
Ő azt válaszolta, hogy azért, mert abban hisz, hogy ha harcol a szent ügyért és meghal, akkor a mennybe kerül. Ebben eltökélten és megingathatatlanul hisz – mondta nekem.
Ekkor azt válaszoltam: mi pesmergák vagyunk, akiknek szigorú szabályaik vannak, soha nem ölünk foglyokat. Mégis – heccből – azt mondtam neki, hogy ha tényleg biztos benne, hogy a mennybe kerül, és szépen megkér, akkor talán megteszem, megölöm, és ezzel segítek neki azonnal odakerülni.
Gondold át – mondtam neki – irány a menny most, vagy életben hagyunk.
Percekig gondolkodott, majd azt mondta: nem, azt hiszem, nem jutok a mennybe, nem akarok meghalni.
Egy ilyen rövid beszélgetés meggyőzte arról, hogy rosszul látja a dolgokat?
Nem, erről szó sincs. Egyszerűen csak látta, hogy mi adunk számára ételt és vizet, nem viselkedtünk vele gyűlölt ellenségként, hanem egy olyan fogolyként tekintettünk rá, akit tisztelünk, s ez nagyon meglepte, felkészületlenül érte.
Az interjú folytatása itt olvasható.
