Egy izgalmas kémtörténet a magát Damaszkuszban meghúzó náci háborús bűnösről, Alois Brunnerről.
1994-ben a BND, a német titkosszolgálat információbiztonsági osztályának egyik tisztviselője utasítást adott egy nagyméretű, sokáig titokban tartott akta megsemmisítésére. Külsőre az akta nem volt más, mint egy szürke, fehér mappa, amely hasonlított a szervezet archívumában található sok más mappához.
Az iratmegsemmisítő gép eltüntette az Alois Brunnerről, a holokauszt egyik legelvetemültebb elkövetőjéről és Adolf Eichmann zsidók deportálásának és kiirtásának kulcsfontosságú szakértőjéről szóló német hírszerzési feljegyzéseket. Brunner, aki a második világháború után Szíriában talált menedéket, évtizedekig szerepelt számos ország, köztük Nyugat-Németország, Izrael és Franciaország legkeresettebb háborús bűnöseinek listáján.
Személyi aktájának megsemmisítése, amelyet a BND éveken át őrizgetett, számos összeesküvés-elméletet szült. Brunner valójában nyugatnémet kém lett volna? Vajon a BND azért semmisítette meg az aktát, hogy elrejtse saját részvételét a náci háborús bűnösök bújtatásában? Számos szerző feltételezte ezt, mindenféle kézzelfogható bizonyíték híján.
Az igazság sokkal érdekesebb. De ahhoz, hogy megértsük, még néhány évtizedet vissza kell mennünk a történetet, és ki kell szélesítenünk a kört, hogy felfedjük az egymásba fonódó titkos összeesküvéseket, amelyek a Földközi-tenger mindkét partján, Európa és a Közel-Kelet, Németország és Franciaország, Izrael és arab ellenségei – és a két szuperhatalom közt is – húzódtak.
Sok városban vannak olyan helyek, amelyeket a helyi lakosok ismernek, de a hivatalos térképeken nem szerepelnek. A Damaszkuszba látogató utazók sem fogják megtalálni a George Haddad utcát. Ezt a kis utcát, egy feltűnésmentes sikátort az Abu Rummaneh negyedben, egykor úgy írták le, mint egy fákkal szegélyezett utcát, „ahová a nyugdíjasok járnak, hogy befejezzék napjaikat”. A nyugodt és kellemes Sibki park, mindössze két percre van, akárcsak számos nagykövetség és konzulátus. Ha azonban valaki az 1960-as évek eleje és az 1990-es évek vége között bármikor is sétált volna a feltűnésmentes sikátor közelében, szokatlanul erős rendőri jelenlétet észlelhetett volna, amely egyenruhás és civil ruhás rendőröket egyaránt magában foglalt. A szomszédos főútról a sikátorokba, különösen a George Haddad utcába kilépő külföldieket gyakran kutatták át szigorú tekintetű biztonságiak, akik az ügyeikről érdeklődtek. Egy nem meggyőző válasz könnyen veréssel, letartóztatással vagy kitoloncolással végződhetett.
Az egyik fehéres-sárgás saroképületben, a 22. szám alatt volt egy lakás, amely a szíriai kormányé volt. Kisebb méltóságok, külföldi katonai tanácsadók és más vendégek voltak benne elszállásolva. Közülük néhányan, mint ma már tudjuk, náci háborús bűnösök voltak.
Franz Stangl, a treblinkai megsemmisítő tábor parancsnoka az 1940-es évek végén egy ideig itt lakott, mielőtt Dél-Amerikába szökött. Helyére egy Kurt Witzke nevű, merev nyakú német került, aki egy ideig a szíriai hadsereg tanácsadójaként dolgozott, majd visszavonult, és nyelvtanárként töltötte napjait. Hogy szűkös jövedelmét kiegészítse, Witzke albérlőtársat keresett.
Egy nap, valószínűleg 1955-ben, egy bajuszos, sötét arcbőrű osztrák kereste fel, aki érdeklődést mutatott a lakás iránt, és „Dr. George Fischer”-ként mutatkozott be. Witzke azonnal befogadta őt, anélkül, hogy tudta volna, hogy bérlője valójában Alois Brunner, a világ egyik legelvetemültebb náci szökevénye. Brunner külsőleg nyugodt életet élt, több német cég érdekeit képviselte Damaszkuszban, házi savanyú káposztát készített, és nyulakat nevelt a háztetőn. Valójában zsoldos és fegyverkereskedő volt.
1957-ben más németországi, szíriai és egyiptomi nácikkal összefogva főpartner lett az OTRACO-ban(Orient Trading Company), amelynek célja az volt, hogy fegyvereket csempésszen az algériai FLN-nek a francia gyarmati uralom elleni harcban. Sokak feltételezésével ellentétben Brunner nem dolgozott a BND-nek, a nyugat-német titkosszolgálatnak, és bizonyosan nem volt annak damaszkuszi megbízottja, ahogy egy szenzációhajhász szerző egyszer írta. Annyira félt a kiadatástól, hogy még a nyugatnémet konzulátussal is kerülte a kapcsolatot. Pályája azonban beláthatatlan módon keresztezte mind a német, mind a szíriai hírszerzés útját.
Brunnernek már 1959 tavaszán látnia kellett volna a figyelmeztető jeleket. Áprilisban egy Hermann Schaefer nevű német kötött ki Bejrútban. A hivatását tekintve újságíró Schaefer valójában hírszerző volt, aki különböző hírszerzőügynökségeknek dolgozott, köztük a nyugatnémet belbiztonsági hivatalnak (az Alkotmányvédelmi Hivatalnak – BfV), az izraeli Moszadnak és valószínűleg a francia SDECE-nek és a keleti blokk különböző hírszerző szerveinek is. Egy elegáns bejrúti szállodában lakott, többször járt Damaszkuszban, és könnyen elegyedett a helyi nácik közösségébe. Egy alkalommal Karl-Heinz Spӓth, Brunner fegyverkereskedő partnere lakásában szállt meg, ahol összebarátkozott Franz Rademacherrel, egy másik szökevény tömeggyilkossal, aki Eichmann ellenlábasa volt a náci külügyminisztériumban.
Schaefer két fedősztorit használt. Egyeseknek azt mondta, hogy célja egy új, közel-keleti ügyekkel foglalkozó antiszemita folyóirat indítása, másoknak pedig azt, hogy azért jött Damaszkuszba, hogy enyhítő tanúvallomásokat gyűjtsön Max Merten, a görög zsidók kiirtásáért felelős náci bűnöző számára, aki akkoriban Athénban raboskodott. Schaefer eközben kényes információk kincsestárához jutott hozzá. Többek között ellopott egy korabeli fényképet Alois Brunnerről, ellopta az OTRACO fegyverkereskedelméről szóló dokumentumokat, és bőséges információkat gyűjtött a damaszkuszi, bejrúti és kairói száműzetésben élő náci közösségekről. 1960. március 16-án a szíriai hatóságok kiutasították az országból, azonban túl későn ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy kirobbantsa a botrányt.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
