Izrael a modellje annak a nemzetállami eszmének, amelyre a jelenlegi világrend épült. Ez az oka, hogy az eszme ellenzői célpontként tekintenek rá.
„Miért van, hogy sok önjelölt értelmiségi és magát erkölcsileg felsőbbrendűnek érző ember megszállottja Izraelnek? Lehet persze úgy tenni, mintha puszta véletlen lenne, hogy a társadalmi igazságosság kereszteslovagjai éppen a világ egyetlen zsidó államát választják rágalmaik célpontjának, és nem mondjuk Kínát vagy Szíriát. Nyugodtan mondhatnánk, hogy ez a megszállottság egy ősi gyűlölet modern manifesztációja. Vagy elismerhetjük azt a kényelmetlen, összetett és gyakran figyelmen kívül hagyott igazságot, amely finoman árnyalja ezt az egész vitát: Bárhogy is nézzük, Izrael a leglegitimebb állam a Földön, és az ország az alap, amelyen a nemzetállamok globális rendjének legitimitása nyugszik” – jelenti ki Liel Leibovitz a Tablet hasábjain.
A szerző elismeri, hogy néhány olvasó talán megrökönyödhet ezen az állításon. Szerinte az Izraelről szóló vita hevességének oka pont az, hogy valójában nem is Izraelről szól. Leibovitz felidézi a vesztfáliai békét, amely a modern nemzetállamok születésének időpontja. Herder segítségével definiálja azt, hogy mit is jelent a nemzetállam:
„A legtermészetesebb állam” – írta Johann Gottfried Herder – „az egy nemzet, egy kiterjedt család, egységes nemzeti karakterrel”. Azok az államok, amelyek „végtelen terjeszkedésre” vagy „nemzetek vad keveredésére törekedtek egy jogar alatt”, kudarcra voltak ítélve – „egy emberi jogar”, figyelmeztetett Herder, „túlságosan gyenge és karcsú ahhoz, hogy ilyen össze nem illő részeket véssenek rá”.
„Egy nemzet, röviden, szerves, nem szintetikus; élő dolog, nem pedig intellektuális konstrukció; egy csoport kollektív kultúrájának terméke, saját egyedi nyelvvel, történelemmel, hagyományokkal és hittel” – írja Leibovitz.
A cikk szerzője szerint ezt a zsidó nép hamarabb felismerte bárkinél.
„Nem kell elfogadni a bibliai beszámolót ahhoz, hogy felismerjük, hogy Izrael precedenst teremtett az összes későbbi állam számára”
– idézi a szerző David Goldmant. „Törzsek egy csoportját egyesítette egy közös vallás és papság köré, egy egyetemes Istent imádott elkerülve a családi vagy klánistenek imádatát, ami egyébként általános volt az ókori világban. Törzsek, klánok, sőt városállamok is egyesültek, hogy önvédelmet gyakoroljanak, ahogy a görög városállamok is tették, de a bibliai Izraelhez hasonló nemzet nem jött létre az ókori világban egységes monarchiával, egységes jogrendszerrel és egységes vallással.”
A szerző szerint néhány eltérést leszámítva – monarchia helyett például egy lármás demokrácia – a mai Izrael, továbbra is megtestesítője ennek az ókori eszmének, amelyet a 17. századi Európa élesztett újjá, hogy megfékezze vallásháborúinak vérontását, és amelyet Herder kodifikált.
„Izrael polgárai, az első őslakos nép a közelmúltban, amely visszatért ősei szülőföldjére, a Bibliától kezdve a régészeti leletek sokaságáig mindenre hivatkozva, amelyek empirikusan igazolják, hogy a föld egykor az őseiké volt, a Föld egy olyan részét művelik, amelyhez tulajdonjoguk van. A Föld különböző sarkaiból gyűltek össze, dacolva a faji hovatartozás káros kortárs rögeszméjével, és olyan társadalmat hoztak létre, amelyben a bécsi gyökerű zsidók és azok a zsidók, akiknek nagyanyja az Atlasz-hegységben és a jemeni sivatagban született, mindannyian ugyanahhoz a nagycsaládhoz tartozónak tekintik magukat.
A család ugyanazt a nyelvet beszéli. Különböző fokú ragaszkodással, de ugyanazt a hitet gyakorolja. A törvények, bár szilárdan a nyugati jogtudományban gyökereznek, megfelelnek a halachának. Izraelben minden természetes módon fakad a nép életmódjából, amely egy kollektív narratíva és közös hagyományok által formált nemzeti kultúra terméke” – fejti ki a szerző.
„Az 1980-as évek végén, amikor a kommunizmus Európában és Közép-Ázsiában megszűnt, és a jobbágyállamok szabadon lélegezhettek, egy rövid pillanatra azt hihettük, hogy „A történelem vége” helyes nézet, hogy a vita arról, hogy melyik világnézet garantálja legjobban a békét és a jólétet, eldőlt, és hogy a globális birodalom hívei ezentúl halkabban fognak beszélni, ha egyáltalán beszélnek. De aztán jött az Európai Unió, a hegemón Pax Americana, az egyre magabiztosabb és terjeszkedőbb Kína, akik mind az új világrendjüket magasztalták, és figyelmeztettek bennünket, hogy az ellenállásukkal szembeni próbálkozások a vérontáshoz és a káoszhoz való visszatérést jelentik” – írja Leibovitz.
Ha ez az ellenállás megtestesülhetne egy államban, akkor az a zsidó állam lenne – jelenti ki a cikk.
„Izrael lehet, hogy lelkes résztvevője a nemzetközi diplomáciának és a csúcstechnológiás globális gazdaságnak, de nem fenyegeti az a veszély, hogy beolvad. Felsőbb rétege még mindig úgy tekint magára, mint aki elsősorban a nemzeti érdekek, nem pedig a kozmopolita hívságok iránt elkötelezett. És nem fél szembeszállni egy-két birodalommal a túlélése érdekében – ahogy például tette, amikor felrobbantotta az iraki Osirak atomreaktort, amiért csak az Egyesült Államok, az ENSZ és mindenki más elítélését kapta jutalmul”
-írja a szerző.
A cikk szerint nem Izrael tettei hanem inkább az ország lényege az, ami annyira nyugtalanítja egy olyan globális erkölcsi és politikai rend szószólóit, akik az azonosságot, nem pedig a különbözőséget hirdetik.
„Azok számára, akik megvetik a nemzeti szuverenitás és a nemzeti karakter gondolatát, azok számára, akik azt akarják, hogy mindannyian ugyanazokat a műsorokat nézzük, ugyanazokat az árukat vásároljuk, és ugyanazoknak az előírásoknak és erkölcsi normáknak engedelmeskedjünk, amelyeket egyetlen hatóság hirdet ki, nem létezhet nagyobb veszély, mint egy erős, virágzó és szabad zsidó állam fennmaradása, amelynek fővárosa Jeruzsálemben van.
És milyen érveket lehet felhozni a nemzeti lét mellett az olyan országokban, mint Japán és Franciaország – nem is beszélve az olyan törékenyebb konstrukciókról, mint Nigéria, Brazília vagy az Egyesült Államok -, ha Izraelt illegitimnek ítélik?” – zárja Liel Leibovitz.
