Állam és eszme a Közel-Keleten

A civilizációk olimpiáján, ha lenne ilyen, Európa simán kenterbe verné hosszútávfutásban a Közel-Keletet. Évszázadokon át úgy Európa, mint a Kelet, hullahegyet hullahegyre halmozott, a tökéletes politikai berendezkedés illúzióját hajszolva. Európa és általában a Nyugat, továbbra is töretlen lelkesedéssel kergeti az újabb és újabb “izmusokat”, a Közel-Kelet viszont lassan bedobja a törölközőt, és megtérni vágyik a politikai pragmatizmus keblére. Robert C. Castel írása.

Hazem Szaghieh politikai elemző és az Al-Hayat szerkesztője szerint a hosszú küzdelem a Közel-Kelet lelkéért, a nemzetállam és az eszme ütközése. Az előbbi célja a konkrét feladatok, problémák megoldása egy jól behatárolt területi egységen belül. Az utóbbi számára ezek a konkrétumok, úgymint megélhetés, lakhatás stb., csupán irritáló figyelemelterelők a Nagy Célhoz vezető úton. A különböző eszmék, a pánarabizmus, a politikai iszlám stb., főleg azok számára bizonyultak attraktívnak akik szégyellték, és méltóságukon aluliként élték meg hazájuk állapotát.

A libanoni síiták például, akik még a hetvenes évek elején is a libanoni nemzeti gondolatot tették magukévá, rövid idő alatt az iráni Iszlám Forradalom ügynökeivé váltak. Libanon összeomlott, amikor az eszmék, az “izmusok” győzedelmeskedtek a nemzetállam fölött.

Szagieh-nak az Asark al-Awszatban megjelent cikke szomorú mementót állít a Közel-Kelet Svájcának. A libanoni örökfilm részévé váló politikai tüntetések egyik legfontosabb célja az “izmusok” száműzése az ország politikai életéből, és a libanoni nemzetállam újjáépítése.

Szaghiehé-hoz hasonló következtetésekre jutott az egyiptomi Al-Ahram elemzője, Hussein Haridy is. Haridy szerint a nemzetállam hosszú időn át visszavonulóban volt az eszmékkel folytatott harcban. A szerző rámutatott, hogy Egyiptomban ez a harc 2013. június 30-án dőlt el, amikor a kairói Tahrir téri tüntetők és a fegyveres erők összefogása megbuktatta a Muszlim Testvériség kormányát. Haridy szerint a nemzetek feletti gondolatok térvesztése és a nemzetállam visszatérése a Közel-Kelet politikai arénájába, lehetőséget teremtenek arra, hogy az arab világ kievickéljen egy sok évtizedes válságból.

Mindehhez három gondolatot szeretnék hozzáfűzni:

Az első a palesztin nemzeti mozgalommal kapcsolatos. Hazem Szaghieh fogalmait alkalmazva megállapíthatjuk, hogy a mozgalom sikertelensége abból fakad, hogy

a palesztinok nem voltak képesek a forradalmi eszme hajlíthatatlanságát felcserélni a pragmatikus államépítés gyakorlatával.

A második a különböző közel-keleti “izmusok” jövőjéről szól. A nyugatról importált ideológiák, továbbá a pánarabizmus, az arab nacionalizmus és társaik, sorra kudarcot vallottak. A szunnita fundamentalizmus, és az Irán által terjesztett Iszlám Forradalom azonban még mindig él és virul. Mindkét ideológiát le kell még győzni ahhoz, hogy megnyíljon a lehetőség a közel-keleti államok stabilizálására az egyiptomi modell szerint.

A kulcsszó a stabilitás. Stabilitás nélkül nincs semmi értelme demokráciáról és liberalizálódásról beszélni.

A nyugati beavatkozás a Közel-Keleten azért bukik meg újra és újra, mert az ideológiai bélflórája miatt nem képes ezt az igen egyszerű tényt megemészteni.

A harmadik, a megkerülhetetlen összehasonlítás a Nyugat és a Kelet jövőképe között. A haladó Nyugat a nemzetállamban a problémát látja, a Közel-Kelet viszont a megoldást. Mielőtt meglépjük ezt a sorsdöntő lépést az ismeretlenbe, érdemes megállni egy percre és tanulni azoktól, akik onnan menekülnek, ahová mi menekülni szeretnénk.

Davkaszt: A Libanon-szindróma Európa jövője?

Milyen tanulságokat rejt az európai ember számára a „Közel-Kelet Svájcának” a teljes és kontrollálhatatlan anarchiába süllyedése?