November 30-án a párizsi Pantheonban helyezik örök nyugalomra Joséphine Baker maradványait, az amerikai származású énekes- és táncosnő, revüsztár az első fekete nő, aki helyet kap a francia nemzet legnagyobbjai között.
Egy fekete mosónő gyermekeként Freda Josephine McDonald néven született 1906. június 3-án Saint Louisban, apja kilétére sosem derült fény. Az egyre népesebb család szó szerint nyomorgott, gyakran aludtak papírdobozokban és ritkán feküdtek le jóllakottan. A kislány 13 évesen a nélkülözések elől menekülve pincérnőnek állt, gyorsan férjhez ment és még gyorsabban elvált. Másodjára 1920-ban egy Willie Baker nevű vasutassal házasodott össze, tőle kölcsönözte művésznevét, amikor egy helyi csoporttal kezdett táncolni. 18 évesen New Yorkba költözött, ahol megpróbált bekerülni egy zenés vígjáték tánckarába, de elutasították, mondván „túl sovány és túl sötét”. Álmát nem adta fel, öltöztetőként betanulta a koreográfiát, így végül színpadra engedték. Ezután a Broadwayn a Csokoládé dendik című show szereplőjeként a kritikusok nemcsak csodás alakját, hanem ritmusérzékét és kecses mozgását is dicsérték.
1925-ben érkezett először Párizsba a Revue Negre tagjaként. Modern táncával és egyszerű, nem sokat takargató ruhájával (mindössze egy fürt banán lengett csípője körül) pillanatok alatt meghódította a közönséget. Rövidesen a varieték, köztük a Folies Bergere legkedveltebb attrakciója lett, a turisták és a gyerekek ezerszám vásárolták a banánszoknyás Joséphine-babákat. Tekintélyes fizetését ruhákra, ékszerekre és állatokra költötte, a leopárdját olykor pórázon sétáltatta a Champs Élysées-n.
Sikerét kamatoztatva Chez Joséphine néven megnyitotta saját klubját, ahova tódult a közönség. 1927-ben ő volt a legtöbbet kereső európai híresség, egyben a világ legtöbbet fotózott nőinek egyike, aki mintegy 40 ezer levelet, köztük házassági ajánlatokat kapott. 1930-ban mutatkozott be énekesnőként, rajongói között tudhatta Ernest Hemingwayt, Edith Piafot, George Gershwint, Georges Simenont és Pablo Picassót is. 1927-től – első fekete sztárként – néhány filmben is feltűnt, 1934-ben egy külön az ő számára írt operában lépett színpadra. Magyarországon kétszer járt, Kosztolányi Dezső glosszát, Zerkovitz Béla Gyere, Joséphine címmel dalt írt róla, élete színházi előadást is ihletett.
Amerikát azonban nem sikerült bevennie, 1936-os turnéja megbukott a rasszista közönség ellenállásán, csak betegségre hivatkozva sikerült visszamenekülnie a hálás Párizsba. 1937-ben megkapta a francia állampolgárságot, majd harmadszor is férjhez ment, ezúttal egy zsidó cukorkereskedőhöz.
Karrierjét a náci megszállás törte derékba: a fekete-zsidó házaspár a nácik kiemelt célpontja lett. A táncosnő a világháború alatt először a Vöröskeresztnek dolgozott, majd a francia ellenállási mozgalomhoz csatlakozott, gyakori utazásain futárként továbbította az információkat. 1942-től a Közel-Keleten és az Észak-Afrikában állomásozó szövetséges csapatokat szórakoztatta, s csak 1944-ben, Párizs felszabadulása után tért vissza választott hazájába. A háború alatti helytállásáért számos magas kitüntetéssel ismerték el, egyebek mellett megkapta a Becsületrendet is.
A korosodó Baker már nem tudta ott folytatni, ahol abbahagyta: párizsi kabarékban lépett fel és néhány nem túl sikeres kísérletet tett az amerikai közönség meghódítására. A média figyelmét inkább polgárjogi tevékenységével keltette fel, s azzal, hogy 1947-ben ismét férjhez ment, ezúttal egy zenekarvezetőhöz. Érdeklődését karrierje helyett egyre inkább a jótékonysági munka kötötte le. 1953-ban bejelentette visszavonulását, közönségétől világkörüli turnén búcsúzott el, bár alkalmanként egyszer-egyszer még színpadra állt.
1953-ban a Távol-Keleten fogadott először örökbe egy hadiárva ikerpárt, majd az évek során még tucatnyi gyermeket, tekintet nélkül fajukra, vallásukra és bőrszínükre. Martin Luther King oldalán bekapcsolódott szülőhazája polgárjogi mozgalmába is, 1963 augusztusában ő is felszólalt, mielőtt a tiszteletes több százezres tömeg előtt elmondta híres „Van egy álmom” kezdetű beszédét. Szivárványtörzsnek nevezett családját dél-franciaországi kastélyában nevelte. A birtokon volt egy étterem, egy Afrika hangulatát idéző motel, valamint karrierjének tárgyait bemutató múzeum, a területet a gyerekeken kívül állatok népesítették be. Bevételei azonban nem fedezték a költségeket, ezért akarata ellenére is fellépésekre kényszerült. Egykor hatalmas vagyona így is évek alatt elolvadt, birtokát árverésre bocsátották, és 1969-ben csak Grace Kelly monacói hercegné segítsége mentette meg az anyagi csődtől.
Utolsó éveiben megrendült egészségi állapota is, de 1973-ban egy amerikai művésszel még összekötötte életét. 1975. április 8-án, pályakezdésének 50. évfordulóján Párizsban hírességekkel tűzdelt nézőtér ünnepelte a 68 éves sztárt. Órákkal később kómába esett, s hiába szállították kórházba, 1975. április 12-én meghalt az „arany karmú fekete párduc”.
Baker a húszas évek Párizsában a „fekete Broadway” egyik szimbólumává vált. Az emberek emlékezetében elsősorban vad táncstílusával, kicsattanó életkedvével és vérmérsékletével, a dzsessz színpadra vitelével maradt meg. Ő hozta divatba a charlestont, több sanzonja sláger lett. A mulatók sztárjából francia nemzeti hőssé vált, aki nevének franciás kiejtéséhez is ragaszkodott. Évtizedekig énekelte, hogy két szerelme van: hazája és Párizs. Kora legerotikusabb színpadi jelensége, az első fekete szexszimbólum állami temetése 20 ezer ember részvételével, 21 ágyú sortüze mellett zajlott le Párizsban.
